Zelei Bori: Mámor


Szupra, aggnő! Szökj fel, kabla!
Hazajött férjed, tombj, Kató!
Az te szép palástodban,
Gombos sarudban,
Haja, haja, virágom.
(
Körmöcbányai táncszó)

 

A villamosmegállóban találkozunk az első vonat előtt. Lídián letépett ujjú póló, valami filmsztár, akit nem ismerek, fekete farmer. Péter a zsebkendőjét az ingzsebébe tűri, amikor kezet nyújt, hogy köszönjön, elég bunkó vagy, mondom, taknyos kézzel kezet nyújtani. Szabadkozik, Lídia meg összeszorítja a száját, pedig igazából jóban vagyok Péterrel, csak mégis. Nem tudom megállni, egyszerűen muszáj szekálnom egy kicsit, mielőtt vele is kedves leszek. Lídiával alapból kedves tudok lenni, dehát ez nem kérdés.

A vonaton a Családról beszélünk, nyertek rá két premier előtti jegyet, egy kicsit irigykedem, és olyanokat mondok, hogy Luc Besson hiába csinál bármit, az ő összes filmje mostmár kék lesz, csak besurran egy sikeres rendezőhöz, kicsórja a tekercseket az archív raktárából, leönti a vásznat a nagy kék vödörből, és mehet a moziba, meg ilyenek. Bepöccennek mind a ketten kicsit, én pedig a korai reggelre fogom a csípős humoromat.

Anyáék nem jönnek ki elénk a vonathoz, ki kell még mosni a nagy műanyag hordókat, fölállítani a prést, nem érünk rá, kislányom, gyertek gyalog. A zsebembe mélyesztem a kezem, én caplatok elöl, mögöttem pedig a szerelmespár, enyhe fád hangulatban. Jó illata van a levegőnek ilyenkor reggel, állapítom meg, ki tudja, egyszer még eljön az idő, hogy vidéken éljek.

Fél óra gyaloglás után végre megérkezünk, Apa megitat velünk egy ellentmondást nem tűrő pálinkát, ezt három éve vezette be, amikor már Dórika is majdnem nagykorú lett, hogy márpedig pálinkát nagy fizikai munka előtt okvetlenül inni kell. Úgyhogy Lídia és Péter is lehajtja a Lajos bácsitól kapott tavalyi szilvát, és kezet rázunk a szomszédokkal, akik szintén segíteni jöttek. Olyan jó a szőlőnk, hogy a fél környék hozzánk jár szüretelni, mert Apa nem fukarkodik a fizetségül adott palack borokkal, és a Lajos bácsiéknál amúgy is váltva ássuk fel őszönte a kertet, mert neki mindig akkorra jön ki a reumája. Szóval elég sokan vagyunk, itt van a Diófa utcából a Szabi is, áthozta a tangóharmonikáját, hű, mi lesz itt, gondolom.

Fölvesszük a hátunkra a nagy puttonyokat, és a legtávolabbi sorok felé megyünk, azoknak is az átellenes végére. Délre megjövünk, viccelődök Anyuval, de tudom, hogy tízkor már újra a teraszon leszünk, és esszük a nagy karéj kolbászos kenyeret, amit addigra összerak. Lídia és Péter a legszélső soron kezdi, Péter kívül, Lídia belül, én meg neki háttal az eggyel beljebb esőnek esem neki. Így nagyjából egy tempóban fogunk haladni, lehet beszélgetni közben. Semmi különösről nem beszélünk, csak hogy mi volt a tárgyfelvételkor az egyetemen, meg az évfolyamról melyik lány lett még hülyébb, mint eddig.

Egyáltalán nem kedvelem a lányok többségét az évfolyamon, beképzelt kis liba mind, én meg egy igazán okosat szeretnék. Persze a legjobb lenne Lídia nekem, de szerintem meg sem fordul a fejében, és különben is, Péterrel van. Tamáson keresztül került a képbe Péter, akkoriban folyton Tamásékkal lógtam mindenütt, nekem lehet, mondta Tamás, én fiúsítva vagyok. Lídiát meg egyszer leszólítottam a folyosón valami jegyzetek miatt, azóta gyakorlatilag elválaszthatatlanok vagyunk, kivéve éjszaka. Anyáék is nagyon kedvelik. Nem tudom, mit gondol erről Anya, néha azt gondolom, hogy sejt valamit, de sosem mond semmit. Hogy Apa, Balázs meg Dóri mit gondol, őszintén szólva egyáltalán nem érdekel.

Tízkor valóban megesszük a kolbászos kenyereket, kapunk fejenként egy-egy pálinkát, aztán vissza a sorhoz. Jó sok van még hátra, de látom, a többiek sem sokkal gyorsabbak. Ebéd későn van, azt is Anya felügyeli, nem tudom, hogy bír figyelni ennyi mindenre egyszerre. De bír. A nap egészen szokatlanul melegen süt, kezdenek a pálinkák a fejünkbe szállni, a szomszédok nagyokat nevetnek, úgyhogy mi is igyekskzünk fülelni a Lajos bácsi történeteit, meg Lídiával együtt húzzuk Pétert, aki most valahogy félvállról veszi, és igyekszik csípőseket mondani ő is. Közben helyet is cseréltünk, most én állok Lídiával szemben, és néha, amikor véletlenül ugyanazt a fürtöt nézzük ki, összeér a kezünk.

Harminc méter van hátra, amikor Anya elkiáltja magát: taposni! döngölni! Lídiára nézek, gyerünk! Levesszük a cipőnket, és miután Anya szigorú tekintete alatt megmossuk a lábunkat még a lábujjaink között is, beleállunk a nagy dézsába. Cuppog a talpunk alatt a szőlő, és kékre festi azonnal a bőrünk. Kapunk ismét egy-egy pálinkát, egészen édesnek ízlik most a szilva, és forrón süt a fejünkre a nap. Ahogy az első puttonyok tartalmát taposni kezdjük, lassan emelgetve a lábainkat, Szabi előveszi a tangóharmonikát. Ez igen, kiáltom, és a harmonika ritmusára kezdek taposni. Mindenfélét játszik a Szabi, mindenféle népdalokat, amiket még általános iskolából ismerek, a többiek meg énekelnek hozzá, úgyhogy lassacskán beszállok az éneklésbe én is, Lídia meg mosolyogva néz rám, ő az istennek sem énekel, de tudom, látom rajta, hogy boldog. Most látom csak, hogy Szabi soron kívül kapja a pálinkákat, és egyre gyorsabban játszik. Engem is elkap a ritmus, csúszkálok a szőlőn, mostmár ötpercenként érkezik egy újabb puttony, ugrálok, cibálom magam a fürtökön. Anya nevet, én meg elkapom Lídia kezét, ugráljon, cibáljon ő is, és nem is kell neki nagyon mondani, rázzuk magunkat a zenére, fogom mind a két kezét, és a szemét bámulom, egy-egy fénylő szentjánosbogár a szeme, és ő is nevet. Péter háttal áll, még van hátra egyetlenegy tőke, amit leszed, a többiek meg valamiért bementek a házba, csak Szabi van kint, de az mindegy, őt már nem érdekli semmi, csak a zene, és akkor kifeszítem két oldalra Lídia kezét, egészen közel állok hozzá, a taktusok elhagyják a lábunkat, állunk, mint a cövek, körülöttünk pörög tovább a zene, és megnyalom Lídia ajkát, és egészen gyöngéden meg is csókolom. Amikor eltávolodom tőle, még mindig csukva van a szeme, és a két keze a testétől eltartva megáll a levegőben, én meg mosolygok és nézem, és aztán gyorsan újra cuppogni kezdek, mert hallom, hogy jönnek ki a házból a többiek. Lídia, mi van?, kérdezi Anya, semmi, semmi, mondom, csak egy kicsit megálltunk megszagolni a szüretet, és akkor Lídia is lassan döngölni kezd, a kezét a homlokánál tartja, és a lábujjait nézi, rettentő zavarban van, és Péter is közeledik, furcsán, szúrósan és szomorúan néz rám, én pedig a nadrágomba törlöm a kezem, és bambán bámulok rá vissza. Péter, én… mit is mondhatnék, gondolom, és akkor ő összeszorított szájjal a lábunkra önti az utolsó puttonyt, aztán fölveszi a táskáját, és szó nélkül kimegy a kapun.

— Péter! — kiáltja Lídia, de nagyot dörren a becsapódó kapu. — Eszter, én… — most már ő is úgy néz, mint az előbb Péter, kimászik a dézsából, éppen hogy csak lelögyböli a lábát, fölveszi a cipőjét, a hátára kapja a táskát, futólag elköszön anyámtól, a többiek nagyrészt még  mindig a konyhában vannak, és Péter után rohan.
— Mit csináltál? — néz rám értetlenül Anya, és érzem, hogy remegni kezd a kezem, kis híján elájulok. A dézsa szélére ereszkedem.
— Anya… semmit.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük