friss műút

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Hírek

Műút-könyvek A-tól Z-ig

2013. április 23.

001nPerneczky Géza: Rózsák nyesése (Bolyongás a művész–galerista–műgyűjtő háromszögben)

Ha a tehetség fogalmán gondolkodom, mindig megképződik előttem Perneczky Géza ábrázata. Az egyik legtehetségesebb ember, akit valaha is ismertem. Bármihez nyúl — márpedig sok mindenhez nyúl: művészetkritikus, művész, történész, elméletíró, szépíró, foglalkozott mail arttal, könyvei kiadásával, káoszelmélettel, növényrendszertannal, múzeumtervezéssel, s ki tudná felsorolni, mi mindennel még —, érdekeset, magával ragadót, gondolatébresztőt, s a képzeletet kigyújtót alkot. Ebben a könyvében az utóbbi fél évszázad képzőművészetének egy lehetséges történetét meséli el (bőséges kitekintéssel korábbi korszakokra), bámulatos fesztelenséggel és letehetetlenül izgalmasan. A születés pillanatában illetve mozgásban látjuk itt, nemegyszer személyes élményként elbeszélve azt, amit máskor — majdnem mindig — száraz akadémikus tudásként, üres nevezéktanként kapunk a kezünkbe: az irányzatokat, művészi törekvéseket. Perneczky együtt meséli el a művészeti mozgalmak, a művészeti intézmények és a művészeti piac történetét — tömören, elevenen, tehetségesen. Remek könyv.

Tovább a könyvhöz»

002nBazsányi Sándor: „…testének temploma” (Erotika, irónia és narráció Nádas Péter prózájában)

Az első, ami eszembe jutott, hogy Bazsányi Sándor könyve jót tesz. Jót tesz a tárgyalt könyveknek, jót tesz az irodalmi közegnek, a figyelmünknek és a figyelmességünknek, és úgy is, hogy egyszerűen teszi a jót. Ám ne valami humanista (?) rajongásra gondoljunk, Bazsányi nem rajongó (ha olykor számítgatás nélkül, őszintén rajong is), inkább mondanám sétálónak, egy flaneurnek, aki szerbantalos udvariassággal, tudással és éberséggel vezet minket a test felől nézett nádasok közt. Mintha volna időnk efféle barátságosságra. Mintha az ő könyve teremtene ilyen időt.

Tovább a könyvhöz»

003nDérczy Péter: Töredékek a történetről (Tanulmányok, esszék, műelemzések)

Egyszemélyes irodalomtörténet? Dérczy Péter elhárítja ezt a jelzőt, s szerényen csak „töredékekről” beszél. Pedig ha valakinek, neki igazán személyes köze van a modern magyar próza kialakítóihoz, kivált a kötetben szereplő szerzőkhöz, Gozsdutól Csáthon és Krúdyn át Tersánszkyig és Németh Lászlóig. Három évtizedes irodalomtörténészi és esszéírói munkásság „hosszanti” metszetét kapja kézhez az olvasó. Egyben pedig egy nagyon személyes és nagyon karakterisztikus irodalomtörténeti látásmód foglalatát, amelyre mindenféle normativitás, korszerűség-bálványozás vagy erőszakos kanonizálás elutasítása a jellemző. Szkeptikusan szemléli a születés–kiteljesedés–elhalás hármasságára építő „szerves” fejlődésmodellt, amely oly erősen gyökerezik a magyar irodalomtörténet-írás hagyományaiban. Helyette a megszakítottság és a folytonosság jegyeit kutatja, mind az irodalmi folyamatok, mind pedig az egyes művek elemzése során. Érzékeny megfigyelésekkel bizonyítja, hogy ez a kettős nézőpont megalapozottabb osztályozást tesz lehetővé, mint az a mérlegelés, amely, mondjuk, csak a látványos formai újításokra helyezi a hangsúlyt. Kivételes arányérzéke megóvja attól is, hogy értékkategóriává léptessen elő poétikai-irodalomtörténeti megállapításokat. „Fejlődés helyett beszéljünk inkább változásokról” — talán ez a kijelentés lehetne irodalomtörténeti munkásságának jelmondata.

Tovább a könyvhöz»

004nKiss Noémi: Fekete-fehér (Tanulmányok a fotográfia és az irodalom kapcsolatáról)<

„Régóta tudott — miként Barthes írja —, hogy a fénykép rászorul a szavakra, mert csak közvetett módon képes megragadni tárgyait.” Azonban ennél is régebbi tudásunk, hogy a szavak viszont a képekre szorulnak rá, mert közvetett tartalmakat leginkább közvetlen módon, képek által lehet leghatásosabban kifejezni. Ha e két állítást igaznak fogadjuk el, aligha tűnhet paradoxnak, hogy a fényképet és a Történelmet ugyanabban a században találták fel. Mindkettőben a múltat, a múlt képeit véljük felfedezni, ám ez a múlt csak akkor válhat számunkra jelentőssé, ha egyúttal saját magunkat és jelenünket is meglátjuk benne. Ahogy az írást nem csak én olvasom, hanem az írás is olvas engem, úgy a fényképet sem csak én nézem, hanem az is engem — visszanéz. Éppen e kettős kötés az, ami olyan ellenállhatatlan erővel vonz bennünket mindkettő irányába. S ha egy műben esztétikailag érvényes módon keveredik a kettő, akkor ez az erő összeadódik, s nemegyszer kivételes hatást képes kiváltani. Így aztán aligha lehet csodálkozni azon, hogy az efféle művekkel való foglalkozás feladata is épp olyan ellenállhatatlan, sőt magától értetődő, mint az, hogy magunkat lássuk meg egy tizenkilencedik századi nő szenvedéstörténetében vagy egy körtefa virágzásában. Kiss Noémi írásai e vonzás árnyalt szövegképeit nyújtják az olvasónak.

Tovább a könyvhöz »
005nSántha József: Talányaink összessége (Válogatott kritikák és tanulmányok, 2007–2010)

Ez a kritikakötet nem kötetnek készült. A kritika ebben a kötetben nem besorolás, kanonizálás. Nem irodalomelméleti dedukció. Még csak nem is kommentár. Hanem — egy nagy tanulmány mellett — alkalmi kritikák sora, ahogyan alkalom, véletlen, megjelenés, szerkesztői megrendelés hozta. Szerzőjének nincs egységes módszere, megközelítési módja, hacsak azt a rendkívüli komolyságot nem tekintjük annak, amivel minden elébe kerülő művet önmagában megérteni és megítélni akar. Hacsak a szöveg irodalmi megformálásának, tárgya érzéki felidézésének igényét nem tekintjük annak. Hacsak az összehasonlítások gazdagságát, azt a rendkívüli készletet nem tekintjük annak, amit mindközönségesen műveltségnek, tudásnak, emlékezetnek és érzékenységnek nevezhetünk. A válogatást sem utólagos koncepció hozta létre, hanem a minőségérzék — ezúttal saját maga megítélése. Az ítélet — a kritikusnál ezen fordul meg minden. Gyáva kritikus nem ítél, relativista kritikus nem ítél, frivol kritikus ítél, de érzékelteti, hogy nem ért egyet (teljesen) a saját ítéletével. Sántha József mindig ítél. De ítélete nem apodiktikus. S nem azért, mert hangsúlyozná a Vas István-i TFM-et (tévedések fenntartása mellett), s nem is azért, mert véleménye szubjektivitását nyomatékosítaná. Egyikre sincs szükség — mindkettő minden kritikában adott. Hanem azért — nagy kritikusi újítása ez —, mert hajlandó akár többször, s különféleképpen bejárni az értelmezés útjait, s így is kipróbálni ítéletét. Így aztán sem formai dolgokhoz, sem gondolati mélységekhez nem tapad az ítélet, s noha igazolódik azokban, megőrzi az intuíció frissességét. Nagyszerű kritikus.

Tovább a könyvhöz»

006nMálik Roland: Báb (Egybegyűjtött versek)

A halált figyelte mindig, semmi mást, de mégis úgy tudta megszerettetni a verseiben az életet, mint senki más. Ámult. Ámulva élt. Kapcsolatot tartott a Titokkal. És a versei átélhetővé teszik ezt az ámulatot: szerelmessé teszi olvasóját az életbe. Azt hiszem, ő tudta, mi az, hogy boldogság. Nem látomásai voltak, hanem egyetlen látomás volt az élete. Írt az életével és a halálával is.
Pedig igazából nem is írt, hanem beszélt. Csak úgy elmondta. Szinte könnyedén. És abban, ahogy beszél, ott van Ady bibliás magabiztossága, Krúdy boros bolyongásai, József Attila utolsó verseinek a pokoli tudása, Pilinszky misztikája, Horatius derűje és Szent Ferenc humora. Bizony, ez mind. Aki majd olvassa ezt a könyvet, meg fogja látni, hogy ez mégis milyen végtelenül egyszerű. Csak egy beszélgetés egy kocsma előtti asztalnál, októberi napsütésben.

Tovább a könyvhöz»

007nBagi Zsolt: Helyi arcok, egyetemes tekintetek (Facies localis universi)

A könyv szerzője ebben a remek kötetben azzal fenyeget bennünket, hogy filozófiája nem könnyed, s e fenyegetését teljes mértékben be is váltja. Azért teszi ezt, mert súlyos aggályai vannak a filozófia társalgási modelljével szemben, amikor a gondolatok labdái ide-oda pattannak, s a játék szabálya, hogy elkapjuk vagy visszaüssük. Nem, ő ehelyett inkább mázsás köveket görget, vagy még inkább — konstruál. Konstrukciói nem önkényességet vagy alaptalanságot jelentenek, hanem új szellemi nézőpontokat. Magyarországon filozofálva (regényt írva, képet festve) megszoktuk — Bagi Zsolt kedves kifejezésével élve —, hogy elszámoljunk azzal: nem éppen a centrumban vagyunk, s ezt a provincializmus kritikájával, vagy a periférikus helyzet kísérleti, sőt néha egy-egy dologban élre ugró lehetőségeinek számba vételével dolgozzuk fel. Ő ezzel szemben a lokalitás és univerzalitás új viszonyát ajánlja nekünk, mint a modern kor jellegzetességét, ahol az univerzalitás nem a centrumokból árad a perifériába, mert a centrumok is lokálisak. „Az egyetemes arca, ahogy a helyünkről látszik” — magyarázza könyve címét. Így aztán természetes módon kapcsolódnak össze a tartalomjegyzék alapján nagyon is széttartó témájú írások, Merleau-Ponty festészetfilozófiája illeszkedik a Nyolcak művészetéhez, s egy filozófiatörténeti mesterműként is értékelhető Spinoza-tanulmányról felfogjuk, hogy a szerző a magyar társadalom súlyos betegségére, a dezintegrációra keresi benne az orvosságot, ahogyan Kemény István és Bartis Attila párbeszédéről, vagy Petri György Mizantróp-fordításáról szólva is.

Tovább a könyvhöz»

Lengyel Imre Zsolt: Beszélgetés fákról (Irodalomkritikák 2009–2012) 008n

„Az affirmatív szirup”. Ezt a kifejezést olvashatni Lengyel Imre Zsolt egyik kötetbéli kritikájában. Hogy ez folyná teljesen körül a tárgyalt művet. Talán ebből is látszik: Lengyelnek az elé kerülő szövegeket komótosan ízekre szaggató írásaiban egyfajta visszafogott ingerültség érezhető, az okoskodó, előíró vagy a körmönfontság olcsó látszatát segítségül hívó üresség iránti türelmetlen ellenszenv. Analitikus elme, képtelen, közhelyes, tarthatatlan előfeltevések feltárásakor van igazán elemében, a kíméletlenül alapos végiggondolás a legfőbb szenvedélye. Legfőbb ellenfele a honi vulgárposztmodern és annak sajátos leágazása, az az irodalmi divat, amely múltunkat színesen, szagosan, áramvonalas narratív trükköket bedobva, megfelelő pillanatban giccses közhelyektől meghatottan éppen úgy meséli újra, ahogy mindig is ismerni véltük. Pedig a testek tapasztalata, a beléjük íródó, mozdulataikban megmutatkozó múlt nem lényegileg egyforma építőkockák, amelyekből bármit, de leginkább valami nagyon kézenfekvőt lehet csak összerakni a nagy elbeszéléseket lerázó szabadság rendre végtelen konformizmusba — dögunalomba — fúló kötetlen szövegjátékában. Lengyel Imre Zsolt éles szemű ideológiakritikája megmutatja, hogy a fundamentalizmus és a vele hamisan szembeállított, kiüresített álposztmodern végső soron közeli rokonok: közös vonásuk, hogy nem ismernek kérdéseket és nem érzékelnek problémákat. Ha igazuk lenne, semmi szükség nem volna irodalomra, de Lengyel elég jó olvasó ahhoz, hogy minden oldalon bizonyítsa: nincs igazuk. Utál minden divatot és minden olyan intellektuális közhelyet, amelyek divatokat és ellendivatokat legitimálnak. Egy minden könnyed szellemességtől és eredetiségtől mentesen léha kritikusi beszédmóddal szemben lép fel, melynek némely e lapokon feltrancsírozott munkák mintha csak a derivátumai lennének. Ugyanakkor az írásmódok, melyeket — az etikai kritika lehetőségei iránti elméleti érdeklődésétől nyilván nem függetlenül — figyelmünkbe ajánl (Rubin Szilárdtól és Spirótól Krasznahorkain és Bodoron át Szécsi Noémiig), megnyugtatóan sokrétűek ahhoz, hogy a dogmatikus kritika csapdáit is széles ívben kerülhesse el. Szövegérzékenység és aprólékosság párosul elméleti érzékenységgel és történeti felkészültséggel, bátor, ugyanakkor körültekintő ítélkezési kedvvel és imponáló szívóssággal.

Tovább a könyvhöz»

Perneczky Géza: 3 megfigyelés feLugossy László művészetéről 009n

Aznap Ecsedi meg is hívta ezt a bácsit az esti tábortűzre, hiszen ott laktunk kint, az ásatásokon a sátrakban, és estére strambusz volt beígérve, erőteljes, lebbencsből készült pásztorétel. És tényleg eljött a Pista bácsi is. Volt neki egy kis fémdobozkája, bőrszíjon, a vállán átvetve, és ahogy leültünk ott a tűz körül, egyszercsak azt mondja: nulla-nulla-kettő, Hódmezővásárhely, itt Fábián István népművész, megkezdem adásomat… Úgy csinálta, hogy a drót végére cigarettát tűzött, mintha az lenne a mikrofon, és abba kezdett beszélni. És tényleg, egy egész rádióadást nyomott le, énekelt, beszélt, úgy, ahogy azt a rádióban hallotta. Azt állította, hogy neki mindegy, hogy hol van, mindenről tud leadni, még a bika szarván keresztül vagy azon a villanyoszlopon át is, amin a drótokig fut fel a magasba az üzenet, mert működik neki az adás, csak az a fontos, hogy kontaktus legyen. Mindössze két osztályt végzett — hallottuk róla — de nagyon furi fajta ember lehetett.

Tovább a könyvhöz»

S010nándor Iván:Hajózás a fikció a tengerén (esszék a regényről)

„E kötet nyitóírásában a regény változó és állandó tulajdonságairól esik szó. Voltaképpen Sándor Iván állandóan ezzel, a regényforma lehetőségeivel foglalkozik, de mindig változatosan. Én például két alapváltozatot ismerek tőle: az egyik maga a regénybeszéd (a régmúltat tárgyazó történetmondástól a huszadik századi történelem emlékezéspoétikai fikcionálásáig), a másik pedig a regényre vonatkozó esszébeszéd (vagy éppen regényírás-napló).”

Tovább a könyvhöz »

 

011lKeresztesi József:Anabázis (esszék, kritikák)

„Kritikusi alapattitűdje az „előzékenység”. Ez első lépésben azt jelenti, hogy érdeklődő olvasóként viszonyul a kortárs magyar irodalom műveihez. Átadja magát a szöveg kalandjának, rezdüléseinek, titkainak, csomósodásainak. Beépül és vár, lesz, ami lesz. Nem kockázat nélküli vállalkozás ez. Keresztesi ugyanis maga mögött hagyja a kritikus megszokott vértezetét: nincsenek erős elvárásai, módszertani tolvajkulcsai, nem megy biztosra, nem tudja már jó előre. Minden egyes műnél próbára teszi a saját érzékenységét.”

Tovább a könyvhöz »

012nMálik Roland:A fehér út (Egybegyűjtött prózák)

Látomásos, költői próza Málik Rolandé, a mágikus realizmus egy magyar, sőt borsodi változata. Árnyék- és fantáziavilág vasból, alkoholból és melankóliából. A szürreális szemléletmód nem mond ellent a radikális őszinteségnek, nyelvi pontosságnak és írói tudatosságnak.

Tovább a könyvhöz »

 

 

Szabo_Gabor_b1_thumbSzabó Gábor: „Vagyok, mit érdekelne” (Széljegyzetek Petrihez)

Tragikus irónia — mondta az egyik kiváló elemző —, karneváli stilizáció — mondta a másik. Ritka pillanat, hogy a mai kiváló elemző e két olyannyira széttartó elemzést meg tudja feleltetni Petri tudatos törekvésének, idézve egy nyilatkozatát, amelyben Hölderlin és Beckett összeegyeztetésének vágyáról beszélt. Az ilyen pillanatok persze kivételesek, az értelmezőnek el kell szakadnia a költő önértelmezésétől és régebbi kommentátorainak véleményétől. Kísérletének próbája, hogy az új eredményekre vezet. A „szerepek, koreográfiák, modalitások, hangok” újrarendezett katalógusához, figyelemre méltó felismerésekkel, például a Petri-vers térképzéséről, testfantáziájáról, látás-képzetéről, halálra szántságáról, életrajzi referencialitásának határairól, olvasatuk, értelmezésük poétikai beépítéséről a versekbe, emlékezetpolitikájáról, idézéstechnikájáról, érzékiségéről, és sok minden másról. Szabó Gábor Petri-könyvének gazdagsága, képzet- és eszmetársításainak frissessége, értelmezésének újításai mind-mind visszaigazolják Petri György költészetének jelentőségét és aktualitását.

Tovább a könyvhöz »

Vari_Gyorgy_b1_kisVári György: Az emberiség végnapjai (Irodalomkritikák)

Minden kétséget kizáróan Vári György a magyar irodalom nagy olvasója. Jelentős olvasója. Éppen abban az értelemben, ahogy jelentős írókról szoktunk beszélni. Nem műítész, bár ítéletei határozottak és jól formáltak. Nem elméletalkotó, bár elmélet is születik — mintegy mellékesen — szövegeiben. Olvasatokat nyújt olvasójának, kapcsolatokat irodalmi és filozófiai, történelmi és kulturális szövegek között. Nem készterméket, nem kész sémákat, amelyeket alkalmazhatnánk, amelyek levennék a vállunkról az olvasás terhét; éppen ellenkezőleg, új olvasási lehetőségeket nyújt, új kapcsolatokat, új nézőpontot és világot. Nem tudom, volt-e ilyen szerepe vagy szereplője a magyar kultúrának vagy általában a kultúrának azt megelőzően, hogy az olvasás elvesztette magától értetődő kötődését az egészhez, a kultúra egészéhez. Azt sejtem, hogy nem, a kultúra korában nem kellett vagy nem lehetett olvasatokat adni ebben az értelemben.

Tovább a könyvhöz »

Visky Zsolt – Gábor Zsófia: Történetvigyázók

A kötet egy szerelem történetét dolgozza fel, melynek sajátos linearitása erős szervezőelvvé válik: egyrészt tükrözi a versek töltete, hangulata, másrészt pedig keletkezéstörténeti tény, hogy az egyes szövegek születése párhuzamosan haladt magával a történettel — ez nyilván meghatározza az előbbi jegyeket is.

Tovább a könyvhöz »

 

016_barany_tibor_thumbBárány Tibor: A művészet hétköznapjai

A kötetben olvasható írások bizonyítják: Bárány Tibor bejelentett lakcímmel rendelkezik mind a filozófia, mind az irodalomkritika birodalmában. Bármelyik címén tartózkodik is éppen, a helyi törvényeket és szokásokat a lehető leggondosabban és legaprólékosabban betartja. Nem esik nehezére. Ellenkezőleg. Mindkét helyen otthonosan mozog. Mindkét lakhelyét — mindkét birodalmat — egyaránt a sajátjának tudja. A különböző világok különböző törvényeit és szokásait nem keveri, nem téveszti. Szerencsésen választott: a helyi szabályozás egyik esetben sem féltékeny vagy kisajátító, hanem kifejezetten nagyvonalú. Megengedi a többes állampolgárságot. (Egy másik kiinduló metafora esetében itt most többnejűség állna.)

Tovább a könyvhöz»

14.09.24.papp denes_thumbPapp Dénes: Vedlés

Én már semmin sem csodálkozom. Legalábbis ami hajdani miskolci társaságunkat illeti, egy irodalmi szalon közönségét, amely közösség tagjairól sorra derül ki, hogy jobbnál jobb költők, írók lettek. Pandora szelencéje kinyílt, és Borsod szomorúsága kiáradt a magyar költészetbe. Így az üstökösszerű pályát befutott Málik Rolandnál, ő írta egyik versébe e kötet szerzőjéről: „Öcsémuram, / egyszem Dénes, / vérem a figyelemben, / […] / ócska gitároddal / ma merre pengeted / a teng-leng életet?” Hát igen, az egykor menthetetlennek feltűnő fiatalember azóta megállta a helyét mint gitáros-énekes, zeneszerző-dalszövegíró, és ez a kötetösszeállítás a bizonyság arra, hogy költőként is. Fő témái az élet szélső helyzetei, pontosabban ahogyan azok a mindennapisággal találkoznak, ötvöződnek. Sűrű szövésű, veretes versei „tűzkalitkák”, álomcsapdák. Különös seregszemle az övé, szenvtelen számbavétel, megvesztegethetetlen pókerarc. Mint versének hadifoglya, akit „lehetetlen rajtakapni, / mikor csepegtet mézet / meghurcolt élete egyetlen, / óriási mondatába.” Papp Dénes költői világának jelmondata lehetne, amit dalszövegéből idézek: „…ha nem akartad a halált, / sosem éltél igazán.” (Nyilas Atilla)

Tovább a könyvhöz»

Biro-Balogh Tamas_thumbBíró-Balogh Tamás: Mint aki a sínek közé esett (Kosztolányi Dezső életrajzához)

A Kosztolányi Dezső életművét és életrajzát közel húsz éve kutató szerző nagyobb, Kosztolányi életrajzával foglalkozó tanulmányait gyűjtötte egybe. A kötet olyan dolgozatokat foglal magába, melyek a jól ismert alkotó pályájának ismeretlen, jelentős részben szándékoltan mellőzött epizódjait tárják fel.

Tovább a könyvhöz»

 

Nyerges Gábor Ádám: Az elfelejtett ünnep

Igazi poézis található ezeken a lapokon: klasszikus versírás folyik itt. Sok természeti kép, gyakran esővel, hóval, alkonnyal, s mindezek szervesen hangolódnak egybe a lélek állapotaival. Melankólia van bőven, ami kissé kiment a divatból, de ha egy olyan (egyébként roppant jó humorú!) ember tárja elénk legszemélyesebb bánatait, mint Nyerges Gábor Ádám, akkor a vers kap egy fanyar árnyalatot, amitől egészen mai lesz. „Utcára megyek, járkálok körbe, zsebemben a bélést szorítom ökölbe.” Sokszor van szép zenéje a verseknek, van köztük sok szonettszerű, bár sohasem szabályos, semmi sem szabályos, mintha hasztalan vágyna szabályra, keretre, valami átfogóra, például két karra, mely átfogja. Sok versben nekifut a szabályosnak, és mi végignézhetjük, ahogy a szabály szétomlik a kezében. Komoly kötet ez, mert Nyerges szereti a verset. Szereti megírni veszteségét, magányát, az elmúlt — elrontott? — gyermekkor iránti nosztalgiát, és hozzá a felnőttség keserves tanulságait: „A tett is az, ha az ok hamis.” Naiv és koravén egyszerre, öndicsérő és önostorozó. Néha csak beszél hozzánk, fesztelenül, néha meg szárnyal, nagyon feszesen. A legszemélyesebb lírából való kötet ez: szépítés nélküli, emberi arckép áll össze belőle. (Nádasdy Ádám)

Tovább a könyvhöz»

Béki István: Magatartás

A Jelentéstől a Második jelentésig
Béki István ember, költő, performer, magatartásművész, nem mellébeszélő beszélő, akinek versei olvasása után a hallgatás lenne a legméltóbb gesztus, a szigorúan befelé figyelő hallgatás, hogy ebbe a csöndbe visszaszűrődjenek a költő erőteljes, mindennapi kiáltványként érzékelhető, megrendítő és magas érzékenységű, tiszta sorai:
1. Magamat magamhoz tartozónak gondolom.
2. Minden feleslegesnek ellenállok.
3. Átélem lényem lecsupaszítását.
4. Egyszerű imákkal reagálok felétek.
5. A világegyetem minden szegletében vizionálok.
6. Magatartásomat magamhoz méltóan hitelesítem.
(feLugossy László olvasata)

 

Tovább a könyvhöz»

Ambrus Judit_boritoAmbrus Judit: Isten konditerme

Istenvárás? Istenvádlás? Hívő hitetlenség? Hódolat a magyar költészet nagysága előtt? A kötet huszonegy novellán keresztül emeli égbe (a szó konkrét és átvitt jelentésében is) a magyar költészeti hagyományt, ugyanakkor a könyv történetei a maguk tragikumával tragizálják is a magyar poézis ama tarkabarkaságát, melyet máskor erős iróniával, szarkazmussal kezelnek.
(Margócsy István)

Tovább a könyvhöz»

 

 

Beck András: Szakítópróba

Nem volna semmi rendkívüli abban, ha a Nihil című Karinthy-vers megjelenését korszakos eseményként jegyeznék fel irodalmi évkönyveink. Ha úgy gondolnánk rá, ahogy mondjuk a Tavaszi áldozat bemutatójára vagy Duchamp első readymade-jeire gondolnak a művészet nagyvilágában. Kiválthatott volna azonnali zajos botrányt, mint Sztravinszkij darabja, de akár később, évtizedek múltán is megnőhetett volna a híre és hatása, tudatosulhatott volna jelentősége, mint Duchamp biciklikerekének és hólapátjának. Hiszen ez a vers, mely a Nyugat 1911. január 1-jei számában jelent meg, valóságos időzített bomba volt: explicit kihívást jelentett nemcsak a korszak átlagolvasója, de még a modernség nevében fellépő Nyugat irodalom- és művészetfelfogása számára is. Aztán a botrány mégis elmaradt. Ezért az, aki ma, száz évvel megjelenése után a Nihilről ír, egy kicsit még mindig a felfedező pózában tetszeleghet, miközben a vers bizonyos értelemben közszájon forog.
(Beck András)

Tovább a könyvhöz»

Somogyi Aranka: Testmértan

Belső monológok formájában, az emlékezés és a képzelet asszociációit szabadjára engedve szólítja meg olvasóit Somogyi Aranka lírája. Alaphangja a gyónásé és a vallomásé: szerzőjük szokatlanul bátor, már-már kíméletlen őszinteséggel beszél önmagáról a kötet szabadon áradó prózaverseiben. Magasfeszültségű érzelmi töltésük hiteléért a versekben zajló önélveboncolás klinikai pontossága áll jót. S mellbevágóan hiteles bennük az is, ahogyan a költő a testet — a maga testét! — egyszerre tudja, mégpedig rendkívül hatásos módon, egzisztenciális témaként és költői kifejező eszközként kezelni. Testmértan a kötet címe — a benne foglalt verseket a címben rejlő paradoxon feszültsége, testnek és mértannak, a romlandó emberi állagnak és a romolhatatlan formáknak-törvényeknek, a tünékeny élménynek és az élmény maradandó érvényű analízisének egybefonódása, a kettő egyensúlya élteti.
Takács Ferenc

Tovább a könyvhöz»

Nyirán Ferenc: Apróságok kicsiny tárháza

Nyirán Ferenc versei lezser, mégis hegyesszögű bugik.
Jánossy Lajos

Életünk nem más, mint kapcsolatok sorozata, az alábbi versek egyszerre nyers és nosztalgikus tónusban, tempós emberi hangon idézik fel egyes szerelmi viszonyok emlékét. Apró részleteket, de a legnagyobb, legemberibb rendezőelvek szerinti mintázatban. Szerencsés a torokszorító témától való elegáns távolságtartás, mely nem öli ki a fájdalmat, sőt még jelentősebbé teszi, elemeli.
Lackfi János

Tovább a könyvhöz»

 

 

Vécsei Andrea Rita: Egy reggel futni kezdek

Mindig odajut,
milyen a másik, milyen ő,
mi történik közöttük,
vele és a másikkal,
és hogy aztán ezt
csak a vers képes elmondani.
De nem is baj ez.
És az sem, ha futni kezd
bármi elől vagy bármi után,
bizonyos szavak és
bizonyos mondatok
végül mindig utolérik, hogy aztán
egy papírzsebkendőből tekert tüskére,
mint holmi lepkéket,
rátűzze és fölmutassa őket.
Darvasi László

Tovább a könyvhöz»

Szólj hozzá!