friss műút

-ról, -ről

Hevesi Judit

Hevesi Judit

Hevesi Judit 1990-ben született Hódmezővásárhelyen. Jelenleg az ELTE PPK Pszichológiai Doktori Iskolájának hallgatója, a Corvina Kiadó munkatársa. 2015 tavaszán jelent meg első verseskötete a Magvető Kiadónál, Hálátlanok búcsúja címmel.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Nőtérfél

Hevesi Judit: füst és nyári felhő: hogy szertefoszoljak
(Abschied nehmen)
2015. július 09.

Vasárnap, este 8, esik. Valami erkélyen állok épp, egy olyan lakásban, ahová csak véletlenül találok haza. Érthetetlen, miért hívom így. Nem otthon, nyilván, de milyen körülményeskedő lenne azt mondani, hogy oda megyek, ahol éppen lakom. Ilyen a nyelv, látod, így lesz ebből is otthon. Még egy óra, és ideér a német házaspár. Katolikusok. Nagyon. Búcsúzni jönnek (Abschied nehmen), azt mondja a nő a telefonba, és emlékszem, legutóbb veled beszéltem erről az egészről. Nevetségesen viselkedek, mondtad, és milyen igazad van — azóta már mi sem beszélünk. (miteinander nicht sprechen) Nem megy ez a dolog, tényleg nem, ha lehetne, mindig csak visszafelé utaznék, de legalábbis háttal, hogy ne lássak senki elmenőt. Az egész úgyis árulás. A vége mindig árulás, de ezt tudod, ezt sokszor elmondtam már.

Leoldani / a borítékokról a címzést, kiüríteni a levélfiókokat, / megsemmisíteni a számítógép memóriáját, // összetörni a telefont. Elégetni minden följegyzést, / vázlatot, cédulát, kéziratot. Ha mindez kész van, / leülni egy kicsit, orosz módra, indulás előtt.

És ez az erkély most tényleg milyen nyugodt, lassú esők, átmeneti üresedés. Rég volt ez így, pontosabban nem is olyan régen, de nem akarok jelentőséget tulajdonítani semminek. Még a német párnak sem, ők majd búcsúznak, semmi dolgom velük, minek jönnek egyáltalán. És lassan felfogom, hogy ezek tényleg idejönnek, jönnek, és itt lesznek majd, mindketten, ahol éppen lakom (wo ich gerade wohne), mert ők emlékeznek rá, hogy lehet eljutni ide, pedig hülye turisták, a hülye térképükkel, amiből tájékozódni is tudnak, hogy vesznének el valahol a Jászain. Nem akarok búcsúzkodni, nem akarom megnyugtatni őket, hogy majd néha eszembe jutnak, meg hogy jövőre ugyanitt, ugyanígy, mert dehogyis ugyanitt.

Késnek, fél 10-re érnek, a helyzet a vártnál is rémesebb, a nő orvos, az alvásomról kérdez, rosszabb mint tavaly, igen, és nem, nem kell segítség. Nem úszom meg, hogy behívjam őket, képesek bort hozni és kenyeret, márpedig én ezt most le nem nyelem, semmit sem várok tőlük és bárcsak ne kellene kimondanom, hogy ne várjanak tőlem semmit (nichts erwarten). Beszélnek hozzám, bámulok kifelé az ablakon és mégis mintha így nézném kívülről magam. Ebben a látványban lakott a nyugalom. / Búcsúzni tőlük, / felállni a székről, bő vízzel lemosni az asztalt, / a polcokat. Úgy menni el innen, hogy ne maradjanak / olvasható nyomok. És végül csak megszólalok, elmondom nekik, hogy nem hiszek semmit, egy szót sem, nem, és hogy egyébként is menniük kellene („Ihr sollt jetzt gehen!”), indul a gép, örültem a találkozásnak — a nő túlontúl anyáskodó, de ezt most még ő sem hiszi el —, és persze, hogy meglátogatom őket ősszel. Glasperlenspiel, ezt hagyják itt, épp mint tavaly, de édesmindegy már ez is.

Egy óra hét, lefekszem, kinn zuhog, és ez most egy darabig így lesz, gondolom, aztán alvás és hamar három óra kettő. Ébredés. Négyig másra gondolok. Legalább ma már tudom, / hogy ez is másképpen van. / […] Csak legyen végre reggel, tegnapi én: Mint füst, mint nyári felhő, hogy szertefoszoljak.

A dőlt betűs sorok idézetek Schein Gábor Búcsúzni orosz módra című verséből

 

Szólj hozzá!