Cserna-Szabó Andrásnak
Szerafina határozott lökésekkel tessékelte ki vendégét a gangra. Az ötvenéves férfi az elnyűtt barna félcipői közül csak az egyiket kapta meg (azt Szerafina utánahajította), a cipő párja azonban az előszobában maradt, ezért külön vissza kellett csengetnie a kliensnek. Kidobtak, mint macskát szarni, gondolta a férfi. A gangon öltözködés akár egy izgalmas, romantikus jelenet is lehetne, de itt nem erről volt szó, Szerafina nem a férj váratlan hazaérkezése okán siettette ügyfelét, hanem a NAV miatt. Rászálltak Szerafinára. Életszerűtlennek találták, hogy a talpán alig álló Jósika utcai bérház második emeletén látványpékség üzemeljen. Kijöttek próbavásárlásra, de zsömlék, kiflik, cukros briósok, ízes levelek helyett dildókat, izgatózselés tubusokat, késleltetőkrémeket, análdugókat meg egy szerelemhintát találtak. Kijöttek még egyszer. Meg még egyszer. És még egyszer. És azóta is jönnek, jönnek folyamatosan, negyven és ötven közötti férfiak, csillogó tekintetű revizorok, adótanácsadók. Azt javasolták Szerafinának, váltson evára, abból baj nem lehet, fix százalékot kell fizetni a jövedelem után, attól mindenki boldog lesz, felpörög a nemzetgazdaság. Igaz, az evázástól Szerafina bevételi görbéje alacsonyabb tartományba húzódik, de „még mindig jobb kevesebbet keresni, mint a bíróság előtt elmesélni, hogyan működik az erzsébetvárosi látványpékség.” Ezt a bölcsességet az egyik NAV-ellenőr osztotta meg Szerafinával, a zuhanytálcából kilépve. Az új adózási sávba kényszerített asszony nem óhajtotta feladni a megszokott jólétet és kényelmet, ezért úgy döntött, változtat bétéje üzletpolitikáján. Több kuncsaftot fogad, viszont rövidebb időt tölt velük. A menet alapú elszámolást (amit az ügyfelek „patrondíj”-ként ismernek) egyszersmind eltörölte. A váltásnak sok károsultja lett, köztük az imént kidobott ügyfél, Oltás Hannibál is, aki félig erektált állapotban került ki a hatvan négyzetméteres lakásból. Mióta Szerafina 2.0-ásra frissítette az ügymenetet, Oltás most járt itt először, ezért lepte meg különösen a kapkodás. Még sehol sem tartottak. Oltás még fel sem kötötte az úttörőnyakkendőjét, még ki sem pakolta a padból az oroszfelszerelését. Az persze feltűnt neki, hogy Szerafina fejvesztve kezdi az órát, hogy rekordidő alatt függeszti ki a Moszkva térképet, meg hogy eleve fehérneműben érkezett a tanáriból, és olyan tempóban írta fel a táblára, hogy Pérvij urok, azaz „Első óra”, hogy egész teste beleremegett… Igazából Oltás most, a nő remegésre koncentrálva vette csak észre, hogy nemcsak nagy, de ráncos is az a popsi. Barnára sült, gömbölyű és kívánatos, de ráncos. Eszébe jutott egy mondat Charles Bukowski Posta című regényéből — mely könyvből úgy idézgetett fejből, mint aki kézben tartja és folyószövegként olvassa a sorait —: „Néztem, ahogy megy ki a fürdőszobába; ráncos lett a segge.” (Henry Chinaski mondta ezt Betty után pillantva.) Oltás Hannibál nemigen látta még így ezt a feneket, hiszen a lángvörös hajú Szerafina a foglalkozás elején, amikor felírja az óraszámot, általában még nylonköpenyben mutatkozik, utána meg már csak feszült állapotában láttatja két görögdinnyéjét. Na de mi az, hogy Pérvij urok? Amikor ez a huszonkettedik urok. Oltás ekkor már látta, hogy nem a szokásos mederben mennek a dolgok, de még mindig nem tulajdonított jelentőséget a jeleknek. Még nem sejtette, hogy Szerafina a Pérvij urokkal is az új időszámítás üzenetét közvetíti. Odáig sem jutottak el, hogy Oltás bevallja, otthon felejtette a szótárfüzetét! És hát hol voltak még a feleltetéstől, a Moszkva körüli Arany Gyűrűről szóló olvasmány kikérdezésétől. Az elmúlt huszonegy oroszóra ráérősen telt, mindig kijátszották a jeleneteket, az óra csak kicsengetés előtt tíz perccel fordult át baszásba, igaz, Oltás előtte már egyszer, néha kétszer önkezűleg könnyített magán a pad alatt. Oltás Hannibál a lassú tempó híve volt. Munkájában is megengedhette magának a vontatottságot, kutatóként dolgozott. Ha felkérték egy tudományos cikk megírására, másfél-két évet kért rá. Néhány hónapja munkahelyet váltott, mert a nyugdíjba vonuló főnök helyébe egy fiatal, pattogós ficsúrt helyeztek, aki azt az elvet hirdette, hogy kutatni gyorsan is lehet. Hát nem így van, kérem szépen, kutatni csak lassan lehet, lassan kell. Oltás az új főnök székfoglaló értekezlete után felmondott és beadta jelentkezését az Országos Katzenjammerológia Kutató Intézethez, ahol tárt karokkal várták, sőt mindjárt kinevezték a Lethargus munkacsoport szervezeti főtitkárának.
— Így nem mehetek el, félárboccal — méltatlankodott Oltás a függőfolyósó korlátjának dőlve.
— Hát pont ez a baj, hogy nem mész el — nevetett Szerafina, de a kutató ezt nem találta viccesnek.
— Még egy rendes erekcióm sem volt, Szerafina, és itt ülök és a cipőmet fűzöm? Hát milyen világ ez?
— Halkan, Hannibál! Ez látványpékség.
— Ugyanazért a pénzért? Szerafina. Előzetes figyelmeztetés nélkül? Mert ha előre szólsz, akkor úgy készülök. Az iskolában sem voltam oda a rövidített tanórákért, de ha méteres hó esett, tudtam, hogy azok lesznek, fel tudtam készülni lélekben. Nem az volt, hogy egyszer csak kicsengettek, azt’ tessék, szünet van! Hát de tényleg! Szerafina!
Oltás Hannibál sértődötten távozott.
A lépcsőházban ráköszönt a következő kuncsaft, a vizenyős tekintetű halséf, ő súlyos matricafétisben szenved. Őt aligha érinti meg Szerafina váltása. Felmegy, fizet, teleragasztja a nőt, kis szex, távozik. Vagy az Iszapos Matyi. Lifttel felhurcolja a hat vödör iszapot, a fürdőszobába vonulnak, felkenik egymásra, aztán lehúzzák ablaktörlőgumival. Állítólag ott még szex sincs. Ez mind flott, egyszerű művelet, igény szerint gyorsítható, rövidíthető. Na de egy oroszóra? Annak dramaturgáija van. Annak crescendója van.
Vigaszként arra gondolt, legurít egy házmestert a Zuzmó Vendéglőben, ott esetleg kihívja a konyháról egykori osztálytársát, az étterem burgonyahámozóját, Kifor Koppányt.
Lehorgasztott fejjel bandukolt az utcán. A járdán madártollakat mozgatott a szél, kergetőztek, szlalomoztak a pihék a köpetek között, szabályosan, mintha távirányítóval kontrollálnák őket. Az utcaképet lomtalanítás nyomai piszkították. Három hajléktalan egy felfújt úszógumival cicázott.
Épp abban a pillanatban, amikor Oltás benyitott a Zuzmóba, ért véget egy női bunyó a pult előtt, efféléket régen a Zöld Törülközőben rendeztek. A párbajkihívás helyi módozatának gyökereit nem érdemes az Anjou-kori párbajkódexekben keresni: itt a kihívó egy White Russiant loccsant a másik nő képébe, akinek, ha elfogadja a kihívást, az asztali sót kell a kezdeményező nyakába öntenie, úgy, hogy előtte lecsavarja a szórófejet. Ha ez megtörténik, kezdődhet a kick-box.
Oltás ismerőst fedezett fel a sarokasztalnál. Odalépett.
— Leülhetek? — kérdezte.
Barabás Horáciusz volt az, az egykori nyugdíjrendszer-dizájner. Fél éve hagyta ott a szakmáját és a feleségét, hogy teljes lényével a hobbijának hódolhasson: futurisztikus politikai krimiket ír. A megtakarított pénzéből élt. Barabás Horáciusz szintén Szerafina-kuncsaft, volt időszak, hogy egymásnak adták a kilincset Oltással.
Barabás Horáciusz, miközben várta, hogy kihűljön az előtte gőzölgő körmös pacal, a mellé kihozott kisfröccsöt kortyolgatta és az Újszövetséget bújta. Amint Oltás megszólította, felpillantott véreres szemével. Az általában felszabadult, fiatalos és életvidám férfi fáradt, beteg tekintete elborzasztotta Oltást.
— Üljél, persze — mondta szomorkásan Barabás.
— Baj van? — kérdezte Oltás Hannibál, arra számítva, hogy Barabás néhány szavas választ ad, melyre majd ő, Oltás ráúsztathatja a maga baját, a friss sérelmét.
Nem így történt. Barabás Horáciusz váratlanul erőre kapott, egy szemvillanás alatt visszafiatalodott. Mintha eddig csak arra várt volna, hogy jöjjön valaki, aki felteszi neki a kérdést, amit Oltás Hannibál feltett. Barabás kihúzta magát, megmaradt hajszálait átfásülte jobb fejféltekéjéről a balra, és belekezdett:
— Én úgy imádtam a Szerafinához járni, hogy azt te felfogni sem tudod, barátom. Nekem ő nem a lotyóm, hanem a mentorom és a pszichológusom egy személyben. Az, hogy horrorfilmre kefélünk, apróbetűs rész a mi kapcsolatunkban. Nekem ő a szabadságot jelenti, érted? Miután először voltam nála és mentem hazafelé, az első megállónál a leszálltam cinkotai HÉV-ről, azt’ belehugyoztam a Rákos-patakba. Érted, mit fejeztem ki ezzel? Értesz te engem? Megint kisfiú lehettem, szabad gyerek. Fel tudod te ezt fogni? Szerafina valami elképesztő ördöngösséggel, észrevétlenül kinyitott bennem egy szelepet. Őmiatta mertem kilépni a hivatalból, őmiatta mertem otthagyni az asszonyt. És erre most mi történik? Felmegyek, beteszem az USB-t, még csak a horrorfilm főcíme megy, de már vetkőzik. Mondom, ácsi, ácsi, hát várjuk azért már meg az ollókezűt! Meg különben is, nem beszélgetünk kicsit? Semmi mizu, semmi hogy vagy? Nem válaszol. Néz rám, buta tekintettel, mint egy gumikacsa. Mondom magamban, ez nem ugyanaz a nő. Ez nem, ez nem, ez nem az én mentorom.
Barabás Horáciusz itt abbahagyta. Sírva fakadt. Oltás Hannibál átkarolta, és figyelmeztette, egyen, mert ki fog hűlni a kaja.
— Elment az étvágyam — legyintett hüppögve Barabás. — Nem kéred? Körmös pacal.
— Jó, a felét szívesen megeszem — mondta Oltás, és intett a pincérnek, hogy hozzon még egy terítéket.
Megjelent a Műút 2015050-es számában