friss műút

-ról, -ről

Deres Kornélia

Deres Kornélia

(1987, Miskolc) Makói Medáliák-díjas költő, egyetemi adjunktus, az ELTE BTK-n doktorált. Kötetei: Szőrapa (JAK-Prae, versek, 2011); Képkalapács. Színház, technológia, intermedialitás (JAK-Prae, színházelméleti monográfia, 2016); Bábhasadás (Jelenkor, versek, 2017); Emma és Elefánt (Tessloff-Babilon, mesekönyv, 2018). Fotó: Jelenkor Kiadó / Tillai Tamás

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Nőtérfél

Deres Kornélia: Nem felejt

2015. május 14.

Pénteken megváltunk Derestől, az Északi vártól, felmenőim otthonától. Az üzlet gyorsan megköttetett: egyetlen, tiszta vágással. A házi holmik azóta vánszorognak, vándorolnak. Szekrények kerülnek új gazdához. Szekrények, amiken keresztül havas emlékekre lestem. Ma már csak tárgyak egy elhasználódott múltból. Régiségek, csecsebecsék, antikvár anapesztusok.

Az egybenyíló szobákban szellemek járnak: rokonok, albérlők, emlékképek, elképzelt életek. Egykori lehetőségek, utak, sorsok hiúságai. Miközben újságpapírba csomagolom a családi étkészlet porcelánjait, látom az aranyhajú fiatalasszonyt, mielőtt befeketítették volna az évek. Hallom a részeg kántálást, az esküvői poharazást, hallok egzotikus, holland szavakat. Látom nagyapámat, amint hazaér a nagy háborúból, tiszti kardját el nem eresztve. Ötven évvel később megvágom magam a kardpengével, akkor ismerem meg, mi a vérem. Hetven évvel később már ott csüng a falon. Talán jó lesz még egy-két összecsapáshoz észak lányainak.

A szomszédban kocsimentő lakik: olajos, kék kezével nyúlt át a házért. A cement ezentúl neki szolgál. A téglák, amiket egyik üköm vagy dédem hordott össze, más fejét védik meg az égiektől. Már amennyire. Mégsincs különösebb fájdalmunk a történtekkel kapcsolatban. Vagy letagadjuk. Családilag, összehangoltan, profin. És megyünk szolgálni a Falra. Minden éjszakára, ami ezután következik.

A Wartburgot évekkel ezelőtt darálták be. Sokáig azt hittem, időgép. Sokáig azt hittem, elrejtőzhetek a jelen elől, befurakodhatok a múltba és a jövőbe. Azért még egyszer utoljára átfutok a kockaköveken, beszállok a kisautóba, feldobálom a teniszlabdát a tetőre, hadd guruljon. A kertben mindenütt orgonák. Elrejtve rablók, haramiák elől. A nyári konyha még tartja magát, de a hátsó műhelyt és ősi ólakat már veszi vissza a természet. Magába szívja. Pókok lakják, beköpik a legyek.

Persze, régóta elcsontosodott a környék: kemény lett és törékeny. Mint egy nipp. De a nippek jók, elaltatnak minket. Gyerekkoromban is ők dúdoltak altatót, ők néztek álmossá, jól emlékszem. Alig nagyobbak, mint a pirulák. Most mindegyik új dobozt kap, elhordom őket. Kedvencem a medve: fürdés után asztalomra ülhet. De előkerülnek a vérkristályok is, meg a régen eltett szeszek, zöld hasú üvegekben. Lassan koccintunk, csengenek a poharak, itt mindenki percről percre egyre öregebb. Abbahagyni egy történetet: hentesmunka.

Adjunktus vagyok, mégsem műthetek. A helyemen élek és halok meg.

Szólj hozzá!