Michel Onfray: A szigettenger-alapelv


A repülőmön, amely az Indiai-óceán felé tart, az éjszaka egész külön világ: az időeltolódás, amely térben is érezteti hatását, a lélekben mindennek megteremti a lehetőségét, ami csak történhet emberek és útvonalak, régi történetek és holnapi zarándoklatok, régi emlékek és új szándékok között. Az afrikai éj kellős közepém révedezem, Jemenre, Harrarra, Etiópára és Djiboutira gondolok, no meg Rimbaud, Segalen és Nizan holt, de örökkévaló lelkeire is. Odalent messze a hunyorgó fények a Vörös-tengert homoksivataghoz hasonló felszínné változtatták, amelyen lassan, de biztosan haladnak az óceánjárók, teherhajók véletlenszerűen hozva össze a magányos lelkeket.

Lukiánosz Ikaroménipposzára emlékeztem, meg a Menipposzt egy szép napon elragadó vágyra, aki már belefáradt az egymásnak ellentmondó véleményekbe a világ természetéről, és maga akart meggyőződni róla, voltaképpen milyen is a világ. Empedoklész tanácsára és jelenlétében szárnyakat erősített a hátára és ez az új Ikarosz átrepült bolygónk fölött, és látott is házasságtöréseket, gyilkosságokat, csapdákat és fosztogatást, esküszegéseket és árulásokat, gyávaságot és talpnyalást, hazugságokat és aljasságokat. Elég az hozzá, hogy látta a világot, mint később Le Sage sánta ördöge, fölemelvén a házak tetejét, és akárcsak előtte Gygész, az őt láthatatlanná tevő varázsgyűrű birtokosa.

A repülések nekem mindig filozófiai leckéket jelentenek, valamint metafizikai vándorutakat. Számomra mindig a szellemi súlytalanság boldog ideje átrepülni Afrikát, látni a képernyőn amint a gép áthalad a sivatag fölött, Szudánon és Kenyán, a tenger fekete vize fölött, az éjszakában, a napfényben, követni a szárazföldről az óceánra való áttérést, eljutni egyik világból a másikba. A szigetek fölött, amelyeket, úgy képzeltem, szivárványos tollazatú, lármás madarak népesítenek be és ahol a világ kezdete óta dús őserdők díszelegnek, a földtöredékekre gondoltam, amelyekből a víz kellős közepén e szigettengerek létrejöttek, és amelyeknek szerettem a szerkezetét, formáját és állagát.

A lélektelen, szétszórt apró szigeteket mintha fölemésztette volna a korallzátonyokat szakadatlan rongáló tengerár, a dagály s apály erejével alakította a felhőkre hasonlító formákat, amelyeket Baudelaire annyira szeretett: láthatók itt szörnyek agyarai, najádok hajzata, vízi sárkányok sörénye, istenek arca, női testek, vulkáni kigőzölgések és mindaz, ami átvillan az eszünkön utunk során, mely egyre távolabb visz az ódivatú európai boldogság korlátaitól. Vagy netán megfordítva: a víz mintha visszavonulna a föld előretörésének hatására, erőszakos jelenvalóságának szemérmetlensége elől, amely gátak közé szorítja a játékos cseppfolyós elemet.

Szeretem a szigeteket ezért a játékosságért, amely lehetővé teszi a lüktető örök visszatérést a szilárd és a cseppfolyós elem, a föld és a tenger, a hímnemű és a nőnemű között. Akár az északi tengerek zöld és hideg vizéről, akár a trópusi óceánok meleg és kék vizéről van szó, e szárazföldeket mindig áthatja a szigetképzés vágya, amely minden mitológiában nyomon követhető. És szeretem az autonómiának, a magánynak, a függetlenségnek, az egyediségnek e földrajzi alakzatát.

A szigettengerek iránti érdeklődésem természetesen ebből táplálkozik és abból, ami a vágy erejével képes közelíteni egymáshoz, sőt egyesíteni egymással e magányos szigeteket. Egymás mellett vannak, együtt, mégis különböznek egymástól, testvérek, mégsem rokonok, egy könyv formájára emlékeztetnek, vagy a hatvanas évek konkrét zeneművei formájára. A repülő leszállás közben közelít a földhöz, a levegő kénytelen átadni helyét a földnek. Mintha földagadna a sziget. Az imént csupán elveszett, távoli pont volt az óceánban, s most egyre tisztábban látható, kivehető, formát ölt, mutatja földjeinek határait és színeit, a földfelszín szerkezetének nemes, távoli képét, a növényzet megoszlását, ami Afrikát illetően többet mond nekem bárminél! A szigettenger menipposzi látványa után a szárazföld következik, ám azért látszik még a kövek csipkézete a kék vízben, akár az írisz a szeretett lény szemében.

Afrikából hazatérve rögzíteni akartam, amit szigettenger-alapelvnek nevezek, hogy egy nap majd megkomponáljam azt a munkát, amelyet mindig is kerestem a könyvek történetében. Persze elsősorban Montaigne-ről és Esszéiről van szó. Meg a nagy elődökről is, akik segítettek nekem abban, hogy e formára támaszkodjam, amelynek szabad kifejezése olyan jól illik a szabad szubjektivitáshoz. Például Aulus-Gellius Nuits attiques-je, amelyet, emlékszem, egy középiskola jéghideg könyvtárában olvastam, ahol két hétig helyettesítettem tanárként, valamint Stobée és Valerius Maximus néhány annotált, latin nyelvű munkájára az egyetemi könyvtár olvasótermében. Vagy később Schopenhauer Parerga et Paralipomenája, esetleg Adorno Minima Moraliaja. Végső soron igazán kevés nyitott és szabados forma, kevés szigettenger hagyományú írás vallja magáénak a skolasztikus hadigépezetekre jellemző nehézkes, dogmatikus bevezetőket. Természetesen Nietzsche szabad szellemére és az ennek megfelelő formákra volt szükségem, hogy fölvázolhassam itt, amit René Char „szigettenger-beszédnek” nevez. Nietzsche mindent fölhasznált a klasszikus forma fertőtlenítésére: apotegmákat, aforizmákat, költeményeket, dithüramboszokat, értekezéseket, röppentyűket, maximákat, pamfleteket.

Mert a gondolatnak meg kell egyeznie az őt befogadó formával. Egy nomád és szabados, hedonista és liberális, nyitott és mozgékony világnézet is csak a befejezetlenség célját tűzheti maga elé: ez a könyv a vágyammal kezdődik és a halálommal fejeződik be, máshogy nem érhet véget. Valamely létezés viszont nem a hullával fejeződik be, jóllehet bekövetkezett a halál. A halálhoz vezető út nyomvonalai csak apránként rajzolódnak ki. Ezért írtam: a halállal szemben ható zavaros folyamat végén, amelyet az entrópia élénk tudata kísér.

A maga módján a létezés szintén szigettenger, pillanatok, alakzatok, nyomok, emlékek, útvonalak, személyek, olvasmányok, eszmék, kitérők, elmélkedések, megvilágosodások, vallomások és vonzalmak kapcsolata. Mindez benne van ebben a könyvben, amely bizonyos módon egy hedonista napló egyes tételeinek egymás mellé helyezése. Lapjaikat mintha titkos regiszterből tépték volna ki, egyeseket szabályos egymásutánban, másokat véletlenszerűen. Nietzsche nyomán még mindig azt hiszem, hogy valamely írás, gondolkodás vagy világnézet szerzőjének önéletrajzától, vallomásától függ.

Egy könyv nyitott formája kezdet és vég nélkül tárul elénk, mert kockázatmentesen mindenütt megkezdhető olvasása, s bármely ponton becsukható a könyv. A kötet kronológiája nem több, mint eleje, közepe és vége, amelyet az egyik esszétől a másikig csapongó olvasás teljességgel figyelmen kívül hagyhat. A nyitott forma definíció szerint befejezés nélkül olvasható, egy dolgos létezés szakadatlan feszültségében, egy születőfélben lévő könyvről szóló esszétől a másikig, amely egy már megjelent könyvet ismertet. Éppen azért nyitott, mert egy jelentéktelen, apró szigetről hirtelen áttér egy jóval nagyobbra, egy rövidebb írást sokkal terjedelmesebb követ, egy éteri formát a vízzel összefüggő forma kísér, a villám után a hullám következik, a vulkán után pedig az óceán.

A szigettenger nem annyira a posteriori döntés, mint inkább a priori akarat. A Vulkánnak lenni oldalai nem keletkezésük szabályos időrendjében követik egymást. A több mint ötszáz oldalnyi kézirat lapjai nem időrendben halmozódtak egymásra, mert már elfeledett alkalom szülte őket, amely nem igazolja a szigorú időrendet a kötetben. Egyik-másik szigettenger-töredéket talán láttam valahol, amikor nem e látványhoz tartozó szöveget írtam, s e látvány egybeeshetett valamely pillanatnyi gondolattal s a megfogalmazás bizonyos formájával, mely monológként hangzott el ott, ahol a magányos létezés szintén lehetséges volt.

A szigettengerek földrajzának megismerése kedvére van a szabadgondolkodóknak. A többiek könnyedén járják a maguk útját. A szabadgondolkodás az albatroszok és a különleges madarak ügye, bár tudják mind, hogy az ösztönös vonzalmaknak köszönhetően létezik titkos és csöndes testvériség. A solymászat nyelvén szólva a szabadgondolkodó az a madár, amely elszáll és nem tér vissza. Csak tévelygőn cikázik, jön-megy, köröz. Jobban kedveli Hérakleitoszt és mozgó folyamát, mint Parmenidészt és mozdulatlan földgömbjét. Mert mindenekelőtt a hedonizmust szereti, amely lehetővé teszi, hogy valóban éljük az életet, mielőtt eljön értünk a halál.

Minden helyet kap e könyvben, ami csak kedvet csinál az élethez: barátság és olvasmányok, zene és képzőművészetek, irodalom és utazások, társalgás és gasztronómia, írás és test, költészet és filozófia, gyermekkor és csend, csodálat és harag, könyvek és macskák, emlékezet és halál. Montaigne az Esszéiben az efféle véletlenszerű szomszédságok esetére a „rakott” kifejezést tartja fenn. Szeretem ezt a szót. Később e nyitott építkezési forma jelölésére már a „véletlenszerű rend” vagy az „aleatorikus rend” kifejezés használatos. Kedvemre van az is, hogy éppen ezek az oximoronok tették kedvessé számomra a rendet.

Még egy szó Afrikáról, amelyet a szigettengerek felől fúvó szél súgott fülembe: Afrikának tartozom a fa bizonyos használatával is. Ezt kifejtem. Azokban a falvakban, amelyekben a tudás továbbadásának egyedüli biztosítéka a szájhagyomány, a mágusok és boszorkányok, a bölcsek, a filozófusok és aggastyánok képesek elmesélni a mítoszokat és kozmogóniákat, amelyek a törzs történetéhez szolgálnak alapul. A beszélő elhelyezkedik a „mesefa” alatt és körülötte pedig mindazok, akik figyelmesen hallgatják, sőt valósággal isszák szavait. A fa nagyon gyakran korhadt. Ha öreg is, fontos, hogy elég ága és lombja legyen ahhoz, hogy valami védelmet nyújtson a tűző nappal szemben. A felhangzó beszédből pedig barokk elbeszélés bontakozik ki.

Azt szeretném, ha a Vulkánnak lenni a mesefa alatt elmondott beszéd lenne, amely metafizikai elbeszélés formájában hirdetné a hedonista igét, szabadgondolkodó, szabadelvű világnézetet, az évszázad végének sötét felhőit eloszlatandó. Ha valaki szeszélyből fává kívánna változni amolyan fourierista másik létezésben, akkor választhatná a dél-indiai talipot pálmát, amelyet az indiai óceán térségében láttam, a földön, amely Baudelaire lába nyomát őrzi, lombjai pedig gyűröttek, szárazak, élesek, fakó barnák és csúfak. A példány, amelyet láttam, néhány hete virágzott ki és kísérőm, egy mauritiusi fiatalember mesélte, hogy ez a fajta mintegy negyven-hatvan évet él, egyetlen egyszer virágzik s virágzása roppant rövid életű. S virágba borulva, mintegy kárpótlásul a virágzást váró hosszú évtizedekért, igazán színpompás, lenyűgöző, hatalmas és különleges. Majd kiszárad és elpusztul.

(Romhányi Török Gábor fordítása)

Forrás: Le principe d’archipel = Le Désir d’etre un volcan. Journal hédoniste, Grasset, 1996, 9–15.

Az esszé Michel Onfray négykötetes Journal hédoniste című könyve (az ötödik 2013-ban jelenik meg) százötvennégy esszéje közül az első. A szerző ebben ismerteti könyvfolyamának, amelynek „csak a halál vet véget”, műfaji eredetét (Montaigne, Nietzsche), irányultságát, színezetét, fajsúlyát. Esszénk tehát e gondolkodásmód „ars poeticájának”, „tengelykapcsolójának” tekinthető. (A fordító megjegyzése)

Leadképeink a Le Désir d’etre un volcan kötet borítójáról valók.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük