A csónakház automatikus hangjai mögé képzelt
élőlényeket szeretném látni, a húsodat belülről,
a torkolat vízfelszíne alá nézni, ami fekete, mint a bőröd,
de csak a partközeli fűben eltévedt rákokat lehet.
A kisgyerekek kövekkel dobálják őket,
és amelyik túléli, azt akváriumba teszik a mólón.
Nem szólnak hozzám, akár a süketekhez,
pedig esténként átöltözöm, kibontom a hajamat,
és hallom a kövek csattanását, az üvegen sercenő csontokat.
A hordalék karcai mindig begyógyulnak a talpamon
hajnalra, amikor cipőt veszek,
de a fehérneműm varrása menti gyűrődésekben
a sóder napokig bent marad.
Megjelent a Műút 2015050-es számában