friss műút

-ról, -ről

Turczi István

Turczi István

(1957) Zuglóban élő tatai születésű költő, író, műfordító, a Parnasszus folyóirat alapító főszerkesztője. József Attila-, Babérkoszorú- és Prima Primissima-díjas.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Vers

Turczi István: Üresség
(Egy kiállítás képei)
2015. május 16.

 capriccioso

 

Az olyan világban,
ahol nem fér el az Isten,
az embernek sincs helye
Ezek voltak anyai Nagyanyám
utolsó tiszta szavai a tatai öregotthonban
kilencvenhárom évesen, amikor járni se,
enni se bírt már, és kívánta a halált
Csodálatos nő lehetett
Ezek voltak az első tiszta szavaid,
amikor Nagyanyám temetése után
megismertelek

Most a fákat nézem a kobalt-ég alatt
A kihúnyó őszi délutánban
fekete evezők kísértik árnyukat
A fákat nézem, ahogy várják az esőt
A fák belsejében állnak, akiket szerettem

Néző vagyok
és mindig van látnivaló
Előredőlve bámulok az ötödik világtáj felé
Fülek a vállak síkjában
Köldök és orrlyukak egy vonalban
Nagy levegő Azután előre-vissza
Bizonyos helyzetekben már csak így
Látom, amit látni akarok
A kertajtó, a kút és a fészer
szigorú háromszögéből
még ki-kitör a fény Amott
egy pitagorászian tökéletes kocka csillan
Mögötte gomolygó, szabályos füstkarikák
A kerítésen túl mértani pontosságú
aranylapocskákon sétál tovább a tekintet
Formákba rendezett, kubista délután
Jó a kedvem Szinte vidám vagyok
Régi nevetések emlékéhez támasztom a hátam
és még egyszer megmártózom a Napban

Folyton átlengsz a gondolataimon

A te nézésed fogja be a teret
Akárhol vagyok Akárhonnan Akárhová
Egyszer kiállításra hurcoltalak
Még a kezdet kezdetén
Mintha ünnep volna Kiöltöztél
Fülbevaló Nyaklánc Smink Rúzs
A száj, mely lepkéje a lángnak,
elárulta izgatottságodat
A művész nő volt Kortárs Kórtárs
Művei a nőről szóltak Önmagáról
Kitárulkozó, mégis zárkózott világ,
olvastuk a prospektuson
Klimtet idéző csók és ölelés
Nyitott szájak Néma beszéd
Majd fej nélküli női torzó, kitárt ölek
Vagina és fallikus gyertyatartó
Tenyérbe temetett arc,
fölötte fehér szalagok
Ez a nő egyedül van Egyedül van,
és nem tudni, kire vár Mondtad
Nem tudni, vár-e valakire egyáltalán
Tekintetét szemérmesen eltakarja,
közben kiles az ujjai közül
Utálom, hogy ilyen kiszolgáltatott
Hogy ennyire függ Mondtad
De inkább kiáltottad, és
az izgalomtól ott helyben
feltűzted a hajad Sokan megnéztek
Akkor még örültem neki Akkor még
Az Őz című kép előtt hosszan elidőztünk
A kollázsok között ez volt az egyetlen festmény
Olaj a tűzre A képen a lány lombszerű, fekete,
boszorkányos hajzatából
egy gonosz lény füle, szeme, fogai villantak elő
Sokáig nézted Hadonásztál is
Fogvacogva és tehetetlenül,
mintha egy madár
törött szárnya verné az ablakot
Majd vettél egy nagy levegőt,
és azt mondtad
A picsába
Később, már kabátban,
visszamentél ehhez a képhez
Mosoly keretezte az arcodat
Ma sem értem, miért
Így kezdődött
Ha van a kezdetnek kezdete

Megjelent a Műút 2015050-es számában

Szólj hozzá!