Szendi Nóra: Magától értetődő

(részlet a "Zárványok" című regényből)

Időhurokba kerültünk. Végtelenített dubstep-ütem sokszorosan lassítva.

— Nem ugrik el valaki zöldért meg fehérért?

Szün.

— Séta már elment.

Szün.

— Séta boltba ment.
— Nembaszol. Téényleg. — Szinkópányi szün. — Valaki jöjjön már velem.
— Séta bezárt minket, és elvitte a kulcsot.

Kenegeted magad ezzel a töméntelen silány szpíddel meg kísérleti makkantatóval, és tulajdonképpen egész egyben vagy. Ez nem olyasmi, ahogy a szétkapott cuccosokat vizionálják az elrettentő szóróanyagok, a lepukkant pecó persze stimmel, a matracon öntudatlan vonaglás kevésbé (bár némi éber vonaglásból azért ki fog jutni egyeseknek): szimplán elbárgyulsz. Az irányítóközpontban huszonnégy órás az ügyelet, tárgyilagos jelentéseket kapok, rábólintok, még értem is, aztán útjára eresztek egy-egy mondatot, akárha szappanbuborékot. Száll, elpukkan. Már minden átnedvesedett a zsibbadtan bazmegoló szájak túltermelésétől. Ázunk az értelmezhetetlenségben.

Ilyenkor minden mást jelent. Ez nem baj, mert egyúttal szinte takarosan logikusak a dolgok, talán épp most kattannak a helyükre, összecsúszik felület és mögöttes tartalom. Laci bizonyos tűporról okoskodik, ősz óta ezen van rajta (és nyolcadik napja talpon, azért az nem gyenge, sieti már vagy ötödjére közberikoltozni Csuri), valahová elrakott pár cöpit, ha csak az Edinka (bármiféle mimikára képtelennek látszó, adidaszmelegítős, kanapén flegmázó csaj) fel nem ütötte, nem lesz vele tré. Hallom érdeklődni magam, mit csináljunk (Edina kussol, de én amúgy bármit kinéznék belőle), amennyiben mégis lesz.

— Semmit, ugráljatok a szívemen — veti oda Laci a magától értetődőt ebben a magától értetődő világban, és én is így bólintok, egyszerre felé, illetve az irányítóközpontnak, igen, értem, mármint hogy tényleg értem. Jóleső, kocsonyás közöny. Erre kaphatott rá Edina is. Csuri dilemmázik, kérjen-e belőle, már ha Laci be tudja neki bökni, és akkor sebesen két hezitálása közé kalapálja ronggyá mesélt „nem találtam azt a kibaszott vénát, felhúztam a gecibe” anekdotáját. Ebben a magától értetődő világban az is magától értetődik, legalábbis nekem, hogy Csuri, ha nem vakarja fel sürgősen az esze maradékát, könnyen odakozmálhat az a kevéske is, mégsem szólok, felnőtt ember (illetve én is felelőtlen hülyegyerek vagyok), majd megoldja. Majd valami lesz. Az a jó ebben a magától értetődő világban, hogy mindig lesz valami.

— Én azért annyira nem csinálnám — jegyzi meg Laci szőrmekapucnis, fehérre szívott hajú, süldő barátnője csöndesen.
— Jól van, Sütke, te nem csinálnád, az te vagy — heffeg rá Laci horpadt ábrázattal. Süti nem szól, egy pokróc csücskét babrálja, mindig valami alázatos lemondás ül az arcán.

Laci feje vörösödik, halántékán kidagad egy ér, villanásnyi vicsorgörcs, aztán visszarendeződik minden, de azért annyira Csuri sem ostoba, mint időnként mutatja magát, és amilyennek időnként magam is hiszem.

— MDPV-vel krosszoltad, ribanc — szeszergi Laci.
— Lacikabazmeg, le lehet akadni rólam. — Dinka lustán aprítgat egy neonkék felnit. — Szanaszét vagy ütve, mit akarsz.
— Vegyész vagyok, csak tudom! — fröcsög felhorgadva Laci, aki ebben a magától értetődő világban akár még vegyész is lehet (hasonlóan minden második, THC-kristályokról meg kémiai kötésekről hetet-havat összehordó, megalomán dzsánkihoz), mert amúgy el sem tudom képzelni, mit csinálnak ezek az emberek e magától értetődő világon kívül, egyáltalán van-e bármiféle létjogosultságuk és megjelenési formájuk. Beolvadunk Csurival, hiszen ez is magától értetődő, csak néhány együgyű szabályhoz kell tartanod magad, mégis plasztikusnak látszunk. Magamat persze nem látom, csak azt, ami Csuriról visszaverődik. Az ő életük viszont ennyi, poros díszlethalom. Ortó fullon fenyítget a hangfalból.
— Többféle karikát is feltaláltam! — bizonykodik Laci tenyérbemászó pofázmánnyal fordulva Csuri felé. — Spanjaimon szoktam tesztelni, vágod, ez ilyen emberkísérlet. — Mulattat Csuri bólogatása, magamban alászinkronizálom az arcán kisilabizált gondolatokat, vagy ezek az én gondolataim Csurira hangszerelve, Csuri gondolkodik az én agyamban, és én bólogatok, többféle karikát, persze, valami szedatívat az arcodba, önelégült görény.
— Menj el inkább gyorsért, ha ennyire megyegetsz, Lacika, én kifogytam — veti fel Dini unottan.
— Séta már intézi, mit ugatsz közbe — pattog Laci.

Szün.

— Faszt, Séta lement boltba, és bezárt minket!
— Mi van? — őgyeleg elő a konyhából Séta, egy benganagy, kosarascuccos gyíkarc. — Sikerült már valakinek elindulni narkóért, vagy azóta is ezen megy a tekeredés?

Szinkópa.

— De akkor ki ment boltba?
— Mit jöttök folyton a bolttal! — hevül neki Laci. Tikkel a szemhéja. — Hol a faszomba’ van a kulcs?

Zárj össze n darab tápost, és az n-edik hatványára nő az összhülyeségük.

Szóval: ki ment el bárhová? Néha, mikor már túl sokat bólyongattam, beszállok, rákérdezek én is. Néha létezik válasz, olykor többféle, máskor csak a méla csend. Talán meg se kérdeztem. Nehéz egy olyan kompániában, ahol az őskövület barátságok sem hosszabbak pár hónapnál, ehhez képest mi valóságos történelemmel büszkélkedhetünk.

— Lehet, lassan koccolni kéne — szűri a fogai közt felém sandítva Csuri.

Egyetértek. Bogyók megvannak? Taktikus pillantásokat váltunk, már húzzuk is a pulcsinkat, szedelőzködünk. Nem először és nem utoljára. Bármikor bármi történhet, és folyamatosan, megállás nélkül ugyanaz történik. Süti a konyhában szöszmötöl, cikkelyre vágott almát hord be nekünk tányéron. Valaki szidja a maga előtt kotorgatott rózsaszín szemetet, bekapcsolódunk mi is a kórusba, mászkálunk, hintázgatunk, rajoskodunk, kezd melegünk lenni, hámozzuk magunkat, és csöndben megfeledkezünk bugyutaságunkról. És a kulcsról, de arról már különben is meg voltunk feledkezve. Tehát: ki vitte el? Egyáltalán, mi van, ha nem is boltba ment, hanem narkóért? Egyszer valaki tényleg megérkezik, nem ugrik be, kicsoda, talán csak a pirkadat, elég övön aluli, Laci pedig narkóért indul, legalábbis olykor, amikor felbukkan, mi pedig azt hisszük, már vissza is tért, erről tájékoztat minket.

Az idő ennen farkába harap. Laci szépen útnak ered. Csak előtte még beszúrja magát.

Laci végigvágódik a földön, epileptikusan rángatózik, széttorzult ábrázattal szentségel, Edinát ócsárolja, Dinka, érthetetlen, miért pont most jut eszébe, fújva felesel, gúnyolódva bőszíti, nekem olybá tűnik, még egy visszaszájalás, és Laci ufófeje eldurran. Süti bánatosan lacikanyugodjmegez, szelíd ápolónőként tűrve, hogy Laci szidalmakkal bombázza vaktában.

— Maradt még valakinél spangli? — ordítom túl a lázongó sleppet. Annyira magától értetődő, de senkinek nem jut eszébe. A szoba páncélján kívül persze joggal vetődhetne fel a kérdés, miért nem inkább, teszem azt, a mentőket hívom, ám itt, a szobában ennek semmi értelme, a szobán kívül ugyanis nem létezik semmi.
— Kár a spangli ebbe a faszba! — bődül Séta.

Csuri a védelmemre kel, míg a trombitán ügyködöm, békefenntartóként igyekszik helytállni, majd együttes erővel verjük vissza az oktalan népség „én jövök!” és „miért nála indul!” hőbörgését. Az infúzió mohó slukkolásával, akár az olvadó műanyag, fokról fokra zsugorodik Laci feje. Igazából gusztustalan így, robbanásközeli állapotban is, nem tudom, miért akarok annyira segíteni rajta. Szemhéja fagylaltkanál, végre pislant egyet-kettőt, és valami zöld színtestekről meg agyi pályákról kezd lázas izgalommal vakorászni.

— Faszró’ szövegelsz, ne stoppold már annyit azt a cét! — hőzöng valaki, ismét felkorbácsolva a lassan bambaságba süppedő kedélyeket, Irénke néni, Csuri bácsi nem győz rendet teremteni, egyúttal visszatuszkolva fetrengőhelyére Lacit, szájába pedig a spanglit.
— Igyál, Lacika — nyújt egy poharat Süti a nyűgösködőnek.
— Minek igyak! — rándul néhányat Laci, aztán mohón szürcsölni kezd. Süti nézi, látszik, hogy nem haragszik.

Emberségesen buzdítom Lacit, másra se legyen gondja, mint a zöld színtestek letüdőzésére, Csuri a vállát lapogatja, nincs para. Helyén a szívünk, no. A hernyómód tekergő Laci felvergődött végre a kanapéra, hunyt szemmel folytatja érthetetlen zsolozsmáját.

Időhurokba kerültünk. A nap csíkokkal krikszkrakszolja össze a terepet, egyre nyomatékosabban kel föl, Laci már másodjára vágja túl magát, minden visszhangot ver, kétszer ment le valaki boltba és narkóért, bár az is lehet, hogy még mindig be vagyunk zárva. Talán azért nem tudom, mert annyira már nem is érdekel. Majd valami lesz. Előbb-utóbb valakinek ugrálás a szívén.

Mély csend, elnyújtott szün.

— Itt vannak a főbérlők — ront be Süti. Már arról is megfeledkeztem, hogy kiment. — Tüntessetek el mindent, ami narkózásra utalhat! Gyorsan! — Visszaviharzik, nyilván, hogy feltartóztassa őket.

Bámulunk sután, idióta rajzfilmfigurák eltúlzott, földig eső állakkal és jojózó szemekkel. Mi nem utal narkózásra? Orrba kéne rántani a szobát, ehelyett pánikba esve, a lehető legkisebb hatékonysággal kapkodunk csikkekhez és pultokhoz, szipkákhoz, tükrökhöz, szétkaristolt cédétokokhoz, végső kétségbeesésünkben az asztalra hányjuk a találomra összekanalazott szemetet, és valamely eszelős reménységtől vezérelve, hősies elszántsággal alkotunk körülötte védfalat.

Egy csapatnyi vértanú a máglyán.

Süti fehéren imbolyogva, mögötte az inkvizítorok az igazság vakító fényében. Laci kocsonyás gerinccel himbálózik, egy afterről afterre vándorló, mohos raszta szobanövénynek álcázza magát. Állunk szétfőtt aggyal. Feltartóztathatatlanul roskad ránk az a másik, az az egyáltalán nem magától értetődő világ.

Csurira nézek. Csuri visszanéz. Összehangoltan iramodunk neki, vetődünk, vissza az időbe, egyszerre gyorsulás és lassított felvétel, sodródunk a félhomályos lépcsőház felé, bukdácsolunk le vakon. Csak alant vesszük észre, hogy velünk tartott egy harmadik ember is, tulajdonképpen az se rémlik, hogy ott lett volna. Borzongunk a szórt, szürke, csípős fényben.

— Ti merre? — érdeklődik a csávó, köpcös, amúgy fakó és feledhető figura, mintha csak egy kedves ismerősünknél tett villámlátogatás után búcsúzkodnánk egy teljesen átlagos napon.
— Haza — mormogom gépiesen.

Kicsik vagyunk és védtelenek, masírozunk a jégcsap tekintetű téli nap alatt.

— Otthagytuk a cigit — szisszen fel hajába túrva Csuri.
– Nem baj, veszünk. Valami piát is szerválhatnánk, ránk fér.
— És mégis miből? — jajdul kissé fülsértően Csuri. — Zoknim dugig tömve bogyóval, már böknek is gecire!
— Leszarom, kártyáról.

Rendbeszedjük egy kevéssé helybenhagyott fizimiskánkat, besétálunk egy boltba, megvesszük a legszükségesebbeket a túléléshez, és most már tényleg irány Kelenföld.

— Irénbazmeg, azért annyira jó, hogy itt vagyunk egymásnak! — karolja át a vállam Csuri. Derekára csúszik a tenyerem, érzem a kabáton keresztül is a marokba simuló zsírpárnát, jó belekapaszkodni, sőt azt hiszem, ez a fogódzó az egyetlen, ami ehhez a kiismerhetetlen, hangos és retinaszaggatóan világos realitáshoz kapcsol.

Az utca lidércnyomása semmi a boltéhoz képest. Tévelygés labirintusszerű polcsorok között, felismerhetetlen áruk szikrázó csomagolásai szórják ezerfelé a neonfényt, csúf az emberek szeme fehérje, sehová sem merek nézni, riadozva kapkodjuk össze a cókmókot, még véletlenül sem a túléléshez legszükségesebbeket, jobbára csupa haszontalanságot, kényszeresen igyekezve az átlagos, kiskocsival felszerelt vásárlók látszatát kelteni.

— A piros Multi elfogyott — közli az eladó. — A kék is. Nem tartunk Multit.

Pall Mallt se.

Bondot se.

A Piruchiról nem is hallott.

Igyekezettől habzik fel a szánk: kórusban üvöltjük a barna Szofit és az arany Marbit, amitől végképp összezavarodunk, és önmagunk paródiájaként egyszerre kapunk a fejünkhöz. Az eladó hüllőmimikával figyeli vergődésünket, csuromvízre ázom a kabátom alatt, mire összemekegünk egy piros Luckyt.

Fizetek. Mintha egyetlen rángatózó, cserepes száj volnék, de semmi gond, kívülről talán még eladható. Négy billentyű. Csak nyugodtan. Annyira nem nehéz. A száj most hebeg valamit, hogy az nem lehet, pedig látom, hogy lehet, szinte meg se lepődöm.

— Megpróbálja újra? — Szemmel ver a vén banya. Ennyi volt, kiszálltam, csináljuk vissza, mondjuk legjobb lenne az anyaméhig, összegömbölyödni valami nagy, megbocsátó puhaságban. Elnézést szepegünk, behúzott farokkal oldalognánk kifelé, mire a pénztáros számonkérőn ránk ripakodik, ezeket, ugye, azért nem gondoltuk, hogy itt hagyjuk. Dermedten pislogunk a teljesen fölöslegesen összehordott vackokra, üdítőre, gumicukorra, kakaós kalácsra, pezsgőre, csilis csítoszra. Nem gondoltuk. Nem gondoltunk semmit. Nénikérem, mi most inkább kieveznénk a halántékunkról lecsörgedező verejték hovatovább folyammá duzzadó árján, mintha soha itt se lettünk volna.

Rommá szégyenülten, reszkető kézzel szedegetjük össze a holmikat, amelyeket persze minden elpotyogtatással együtt további porig égető percekig, meghatóan szánalmas igyekezettel próbálunk visszavarázsolni eredeti polcaikra, míg rá nem ébredünk, hogy semmi értelme, a felvágottak közé csűrjük az egészet, és pucolunk a vesztett csata színteréről.

Kilökött minket a város teste, szálkák, idegenek vagyunk, falakhoz lapulva iszkolunk, mint a svábbogarak, nagyjából akkorák is lehetünk, Csuri, aki közben tudatára ébred, hogy reflexből zsebre vágta a cigit, rögeszmésen hajtogatja, hogy a nyomunkban nyargalnak, pedig megszokhatta volna, hogy ebben a magától értetődően kiismerhetetlen, folytatásos rémregényben a menekülés üldözők nélkül is remekül megy.

Elfulladunk, kahácsolunk, kullogunk, neurotikusan szívjuk a dekket, Csuri nyomorult létünk kilátástalanságáról verkliz egy soha véget nem érő körmondatot. Sosincs nálam diktafon, amikor kéne, irodalmi szövegnek elsőrangú, benne létezni viszont retek szar.

— Szegény kiscsaj! — sóhajt fel Csuri, aztán egy pillanattal később keserű, idegbajos kacajt hallat, szarja ő telibe, úgy kell neki, törődjön mindenki a maga rohadásával. Már megint gyönyörűen elintéztük magunkat.

De legalább van cigink. Ez is valami.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük