Tillmann Ármin: Éjjeli enteriőr


Álmomban nyelveken beszéltem.
Szavak áradtak, ismeretlenek, szép hangzásúak.
Körülöleltek, én pedig lassan beléjük burkolóztam.
A postáért mentem, mikor kivágták a nyelvemet,
Szememben még tükröződött a mozdulat.
A kérdésre árnyék borult,
Csak a meggyfa nyögött nagyokat.
A nyájat terelgetve forgolódtam.
A falak erezetén a ráncokat kihullott emlékeimmel töltöttem fel,
Nem gondolva semmit, csak a remény a vak.
Látásomat tőle nyertem vissza.
Akkor megint álmodtam kádakról és egy agyagszoborról,
Az egyik kádban almák, zöldek és pirosak,
A másikban csak homok, sárga, szürke és vak.
A szobor életre kelt, játszott velük csak, válogatott.
Kicsit-nagyot keresett, míg megtalált engem, a keveset.
Ott álltam torzan, csiszolatlanul, feslett szürke valómban, vakon;
Korábban a kutat kerestem, most rátaláltam:
Felcsapott a mélyből a ledobott kő visszhangtalanul.
Még láttam távolodni a padlásszobát, benne a sorakozó edények.
A szobor befalazott, majd visszaaludt és tudom, hogy többé fel nem ébred.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.