Horváth Benji: A poézis nyomorúságos virágzása


A poézisnek is megvannak a maga ünnepei, dicsőbb, vagy szegényesebb évei. De néhány ilyen vagy olyan év alatt mérhetetlenül sokat fordulhat az iránya, ami olykor eléggé beszámíthatatlan. Kilenc éve, amikor először vettem részt a Deákpoézisen még versenyzőként, igencsak másféle verseket írtunk mi, akkori középiskolások… Másképpen próbáltuk elmondani vagy csak bizonyítani… mit is? — hogy itt vagyunk, frissek és újak, és készen állunk, hogy alakítgassuk azt a medret, amelyben hömpölyög a korszellem, illetve a kor irodalmának folyama. Azóta is alakulgat, és számomra nagyon izgalmas ezt figyelni, tenni-venni, bele-beleszólni, vagy csak a partról nézni, merre hullámzik. Még izgalmasabb az a folyamat, ahogyan hat a legújabb a már nem annyira újra, és így tovább a régiekre is. Erre a tavaly döbbentem rá: mennyit lehet tanulni a legfiatalabbaktól, ha odafigyelek arra a nyelvre, amit ők használnak, és ami nekem már új. Mennyivel közelebb kerülhetek magamhoz is, az én szavaimhoz, ha kipróbálom őket ezen az új nyelven. Spanyolviasz ez is, persze, de talán jó volna erre kicsit jobban odafigyelni: mit tanulhatunk mi tőletek?

Kilenc évvel ezelőtt mi leginkább Petri Györgyből, Parti Nagyból és Orbán Ottóból merítettünk, ami még egy sokkal kódoltabb, árnyaltabb nyelv volt, mint a mai költészeté — játékos, ironikus, önreflexív, és szemtelenül kiornamentikázott versnyelv volt (át)alakulóban akkor. Kicsit távolabb állt az irodalom a köztudattól, kicsit megfoghatatlanabbnak, rétegesebbnek tűnt a kortárs irodalmi élet — azóta változtak ezek a viszonyok, a slam poetry műfaja például közelebb hozta az olvasót a szerzőhöz, új kontextusba helyezte az olyan fogalmakat, mint reflexió és allúzió, modern és posztmodern. A játékos ornamentikák, a csipős reflexiók leginkább a slam műfajába épültek át, a kortárs versnyelv pedig mostanában egyre kegyetlenebbé, letisztultabbá válik. Persze most durván általánosítok, nyilván ezen műfajok viszonya sokkal árnyaltabb és komplexebb, és rengeteg az átfedés köztük. Tény, hogy az utóbbi időben sokkal megfoghatóbbak, ha úgy tetszik, sokkal inkább felelősségre vonhatók a kortárs irodalmi élet és annak szereplői, mint kilenc éve. Bármily szegényesen és nyomorultul is élünk mi itt, Kelet-Közép-Európában, még mindig, és bár a legtöbb jelentős szerző naponta küzd a túlélésért, mégis úgy érzem, hogy egyfajta virágkorát éljük a költészetnek. Talán pont emiatt a kilátástalanság miatt. Az új nemzedékek megörökölték a múlt század és a múlt rendszerek izmusainak traumáit, kudarcait, melyekre csak rátettek még egy lapáttal az utóbbi évtizedek gyors változásai és fejlődése. Egyre nehezebb és ennélfogva egyre fontosabbá és elengedhetetlenebbé válik az önkifejezés, az örökségek személyes értelemben vett feldolgozása, felmutatása, letisztázása és mindezek megosztása. Egy ősi indián közmondás szerint a földet nem örököljük, hanem az utódainktól kapjuk kölcsönbe — ha valamiről, erről megfeledkezett a huszadik század. Mérhetetlen szemetet és fájdalmat hagyott a ti vállatokon, és ez mostanában egyre világosabban látszik.

Mindig naivan és makacsul hittem benne, hogy a költészet a feloldozás egyik eszköze. Egyfajta pszichoanalízis, ha úgy tetszik. Sokat hallottam régebben, és biztosan ti is, hogy „fiam, még fiatal vagy, ezt még nem érezheted át, nem értheted meg igazán…” — nyilván van benne némi igazság, de lényegében, azt hiszem, az ilyen hozzáállás elég nagy ostobaság. Egy életre el lehet vele fojtani valakiben az ambíciót, és elültetni a megfelelési kényszert. Pedig nem kell megfelelni senkinek, és legkevésébé a múltnak. A múltat tisztázni kell az új fényben — ugyanúgy tizennyolc évesen, mint hetvenévesen. Az ember nem lesz mindentudó soha, ne ringassuk magunkat illúziókban. Csak tisztázni tudja azt, és elsősorban önmaga előtt, amit addig megélt, látott, hallott. Hogy aztán másokkal is megoszthassa, ha kell, ha igény van rá, ha segít. A bennünk lévő kételyeket, félelmeket, titkokat, sérelmeket és fájdalmakat, terheket, rejtett sebeket kihozni a fényre: az már egy lépés a feloldozás, a traumák feldolgozása és megértése, a gyógyulás felé. Ezeket letisztítani és lényegében megragadni, rájuk reflektálni — az már még egy lépés, az már költészet. A kortárs versnyelv, úgy látom, ebbe az irányba tart. Az ideológiák, az ornamentikák nevetségessé válnak a személyes érintettség intimitása mellett, mielőtt új értelmet nyernek annak fényében. Az irónia elengedhetetlen részévé lett a reflexiónak mindenféle szinten, nem beszélhetünk szenvedésről anélkül, hogy ne számolnánk vele: a másik is ugyanúgy szenved, ám ez még nem változtat a szenvedés súlyán. Egy hajóban evezünk, de mindannyian egyenként éljük meg. Egyszerre vagyunk teli vágyakkal, új álmokkal, és egyszerre vagyunk kiábrándultak. Ez a kettősség egy olyan irodalmi nyelvet látszik létrehozni, ami inkább befelé tágul, mint kifelé, ahol a tartalomnak számolnia kell az űrrel is, az agyonhasznált fogalmak új értelmet és kontextust keresnek, mintha a nyelv is önmagát vizsgálná meg belülről, visszatérne az alapokhoz, egy ősibb, univerzális nyelvhez, hogy revideálja azt.

Ehhez pedig rengeteg bátorság kell. Megírni a rohadást. A csúnyát. Az űrt. Kimondani azt, ami el lett fojtva. Revideálni magunkat, és az örökségünket. Lecsupaszítani a végsőkig, visszamenni az alapokhoz, és megkeresni az új kontextusokat. Kihozni mindent a fényre, és addig csiszolgatni, vizsgálgatni, amíg láthatóvá válik az, ami eddig láthatatlan volt. Ehhez a bátorsághoz szeretnék mindannyiótoknak egyenként gratulálni. A poézis, nekem úgy tűnik, jól van, köszöni szépen, és elevenebb mint valaha. Izgatottan várom, mi sül ki még mindebből.

Elhangzott 2015. április 10-én Miskolcon,
a
Deákpoézis 2015 díjátadóján

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük