Te mit kérsz, kérdezte apám, mintha
nem tudta volna, hogy anyám mindig
pikolót kér, talán titkon azt remélte,
a berlini tévétorony magassága megszédítette
annyira, hogy egy korsóval rendeljen,
melyen majd úgyis megosztozik vele,
és az már majd’ két deci híján olyan, mintha
egy krigli száján üldögélve nézné a világot,
de anyámat nem szédítette meg
semmilyen magasság.
Apám rendelt neki egy pikolót, magának
egy korsóval, én meg egy málnaszörpöt
kértem, amelynek olyan szép habja volt
a mellettünk álló férfi poharában,
amilyet a konyhánkban álmodtam a
szörpöm tetejére, de valahogy soha
nem sikerült ilyen keményre,
pedig túl is spricceltem a szódát,
hátha csak azon múlik.
Hiába ittam meg egy húzásra,
akkor már a fél konyhát beterítette
a pohár oldaláról alácsorgó hab,
anyám meg takaríthatott utánam,
és amikor elvettem a poharat
a kocsmáros kezéből, elmosolyodtam,
de nem azért, mert nem anyámnak kell
felmosnia utánam, hanem mert
a saját szemével láthatja, a profik
sem tévedhetetlenek.
Olyan gyorsan húztam le, mint odahaza,
és az utolsó korty után felböffent belőlem,
hogy ez olyan jól esett, innék még egyet,
apám tehát kért noch einmal, és ha így
alakult, akkor magának is egy újabb
korsóval, a csapos meg úgy rázta a fejét
a nein mellé, mintha azon bosszankodna,
hogy már megint a magyarok, és ekkor
anyám megkopogtatta apám vállát,
megfordultunk és láttuk,
a kocsmában minden férfi ezt issza.
Was ist das, kérdezte apám, Himbeerbier,
jött a válasz, én meg kihúztam magam,
és kértem, induljunk azonnal, látni akarom,
milyen a világ egy söröspohár száján üldögélve.