friss műút

-ról, -ről

Hegedűs Ágota

Hegedűs Ágota

(Székesfehérvár, 1966) író, költő.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Vers

Hegedűs Ágota: Három üledékes

2015. április 12.

halisten

felfedezed a tengerszagú halak bőre alatt a meleget,
undorodnak az arcizmaid, nem nézel oda, csak kutakodsz.
tudod, hogy rosszkor vagy rossz helyen, nem akartad
te ezt a turkálást. mögéd áll, azt mondja, nyúlj feljebb,
akkor egyben le tudod húzni, a kopoltyú felől.
nyersmeleg hús, délután még úszkált a tengerben,
mondd csak ki: én öltem meg.
nem tudod kimondani, mert ismered a szavakat.
befejezed  a nyúzást, belezést. szó nélkül összesepred
a pikkelyeket, és ellenállhatatlan
ingert érzel a légzsák kipukkantására
épp csak a papucsod sarkával.

       *

a hal nem a fejétől büdös.
nem fej a hal, nem hal meg a büdös.
csattanó tenyérél arcodon.

       *

lila medúzákat vet a víz a partra.
ez a hír. de én tudom, hogy a hableányok
ruhái ezek, a lila is jelez, holnap én is lilába
öltözöm és kivetem magam.

citling

csörög a telefonom, épp tésztát gyúrok,
az orrommal veszem fel, majd ugyanúgy
kihangosítalak, másodszor is meghívsz magadhoz,
áttörés, talán viszek pogácsát, de most valahogy
másra nem tudok gondolni, mint anyám
kérges tenyerére, a rászáradt rétegre
a tenyerem alján, egyforma a kettő, még a recept is,
de akkor nekem miért nem jön le a kézmosástól.

miközben pogácsaszaggatóval citlingelem a bőröm,
másra sem tudok gondolni, mikor behívtál,
megmutattad a lakásod, a hálószobában a piros lepedő
illetlenül lógott az ágytakaró alól, a gyűrődéseket szinte
olvasni lehetett, ordenáré regény, lektűr felhangokkal,
akkor gyorsan továbbléptem, bólogattam,
rémítő áradozásod a jövőnkről mind az eddigi
életedet borította az asztalra, nem nagyon fért ott el,

pedig minden vágyam, hogy egy világítótoronyban
lakjak, nehezen jussak haza, minden nap a gáton billegve,
botladozva a csigalépcsőn felfelé, hallgatva a morajt,
hogy kiállom-e én is a masszívsági próbát,
amit nem az óceán mér sós, maró, mindent felélő erejével,
hogy éjszakánként, ha csatakos mellkassal ébredek,
az ismétlődő fénycsóvák szüneteiben
másra se tudjak gondolni, hogy reggel vajon kijutok-e a partra.

horog az arcomban

mert akik soha nem jutottak ki a partra,
azok éjszakánként a hullámokon táncolnak,
sírásuk eláztatja a torony falát, átszivárog
a tapétán, nyikorog tőle a zsalugáter zsanérja,
mikor reggel kitárom,

húz az apály, a homokos parton friss nyomok
kelet felé, a vízen piros lufik lebegnek,
borókaágak úsznak közöttük, idehozza a szél
az illatot, sós borókaillat, a parton fehér papírlapok,
távolabb fekete diplomatatáska, nyitva, vajon kié,
bár azt sem tudom, kié az a tizenkét kéz,
csuklótól felfelé szinkronúsznak a vízben,
a vízben, ami kidobja a rozsdás horgokat,
és ahol mindent elnyel a megkövült homály.

az első lépcsőfokon ekkor durran ki egy lufi,
megáll a kép, és a kezek búcsút intve buknak
a felszín alá. körülöttük mint egy üreg,
légbuborékok, és az üledék, övék a táska és ők
lesznek, akik szétmorzsolják majd az úszó testemet.

Szólj hozzá!