Hüperión és Szilénosz
Másnap, miközben az egész világsajtó a sziget miniszterelnökének fél-bejelentését próbálta értelmezni, a Fehér Ember Kávéház napsütötte teraszán üldögéltem és a délelőtti sörömet kortyolgattam.
Fogalmam sem volt, honnan szereztek tudomást az ottlétemről, de egyszer csak letelepedtek az asztalomhoz a miniszterelnök égtájpszichológusai. Ketten voltak. Egy ötven körüli, kopaszodó, borostás köpcös, kifejezetten malacképű alak, akitől azt várná az ember, hogy hangosan felröfög, de nem. Ő volt a halk szavú figyelmes, aki mindig a szemembe nézett, amikor beszélt. A másik, a szürke öltönyös, szemüveges, gyomorbajos képű alak jó tizenöt évvel fiatalabb volt nála. Látszott rajta, hogy korán parancsoláshoz szokott, és igen nagy erőfeszítésébe kerül féken tartani az indulatait.
Mondtak valami nevet, talán Hüperión és Szilénosz. A köpcös, aki Szilénoszként mutatkozott be, ha jól értettem, megkérdezte, nem zavarnak, leülhetnek-e? A másik addigra már ült, szétvetette a lábát a széken és elbámult a fejem fölött. Hellyel kínáltam őket, a köpcös is leült, és elmondta, hogy ők ketten égtájpszichológusok, és a miniszterelnök megbízásából kerestek föl. Odalépett a pincér. A köpcös kapucínert kért, sok cukorral, a pincér bólintott, a gyomorbajos csak vizet kért, a pincér megint bólintott, én pedig kikértem a második délelőtti sörömet, a pincér harmadszor is bólintott, én pedig konstatáltam, hogy nem csak engem ismer.
Amíg az italunkra vártunk, a köpcös megkérdezte, hogy tetszik a főváros és az ünnepi rendezvények. Igazán méltóak a figyelemre, feleltem, készítettem is néhány feljegyzést róluk — a köpcös szeme felcsillant a feljegyzés szónál —, büszkék lehetnek a városukra és az országukra. Az öltönyös türelmetlenül bólintott egyet, „gyerünk már”, a másik meg mondta, hogy hát büszkék is, és örülnek, hogy elnyerte a tetszésemet, mert „rengeteget dolgoztunk ezért, higgye el.” Megjött a pincér, körbejárta az asztalt és letette az italainkat.
A köpcös négy kicsi zacskó cukrot szórt a csészéjébe. Miközben a zacskókat cincálta, már mondta is: azért jöttek, hogy felkérjenek, tartsak egy rövidebb előadást a miniszterelnök jövő heti nagy bejelentése előtt az ünnepi rendezvény keretei között. Megtisztelném őket ezzel, elvégre külföldi vagyok és szakértő — a szakértő szót megnyomta —, mindez kedvező színben tüntetné föl a szigetet, no meg rám is jó fényt vetne, és tudják, hogy az idő rövid, de ők maximálisan megbíznak bennem, és természetesen szabad kezet adnak, és hálásak is lesznek, de dönteni, azt gyorsan kellene.
Meglepődtem, majd szabódtam egy kissé, mondván, valami félreértésről lehet szó, talán összetévesztenek valakivel, de a köpcös mosolyogva ingatta a fejét, miszerint szó sincs félreértésről, az égtájpszichológia nem ismer ilyesmit, ők pontosan rám gondoltak, higgyem el, nincs itt semmi hiba. Jólesett a kellemes bariton hangja, a figyelme meg a bizalma. Közben az jutott eszembe, hogy a szakmák közötti hűvös viszonyt enyhíthetem valamelyest, no meg Krementz is örülne neki, hogy én is a nyilvánosság elé lépek. A nap magasan járt az égen és melegen sütött, a söröm finom volt, megkérdeztem hát, miről lenne szó.