Elesett az éjszaka, és amíg a koncertre várunk,
kielégülésed is ritmust akar.
Akkor a karmester arabeszkjeit tépi, gúnyt játszik egész röviden,
majd álmában emelkedni kezd, de a küzdelem átfajzik
egy rétté, amelynek tagjait kőből formázták.
Íme, a dombból feltörő láva, és a pázsit, ahogy kileng előre és hátra,
akár az égő éjjeli lámpa, mozgásom rendezi el.
Közben egyre csak üresebb a part, és vannak kérdések,
amiket ma este már nem teszek fel.
Ideje begyűjteni az iszapot, az eltévedt szem üvegét.
Refrén nélküli dal, ahol a nézőpont szabadon árad,
látom, hogy megbillen az élet, látom, hogy száraz árnyékból való,
miután átmosta saját vizében a hullámok belét,
Prometheus, az elgyötört, elnyújtózik a csontvelőben.
Növényi szél önti el végül a szobám,
felrepedt bambuszlevél és a tavasz tenyere,
vizenyős égitestek és a tüdő valahol elrejtve mélyen.
Fonnyadt sors, elszáradt virág, a nedv hatalmasabb, mint az életem.
Az ágaskodó kakasok éneke vonja fel szemöldökünket.
Nyáron halok meg, kiéhezve, délben.
Nyáron halok meg… & a selyemhernyó öröme.
Szabó Marcell fordítása
Megjelent a Műút 2015049-es számában