friss műút

-ról, -ről

Szemes Botond

Szemes Botond

(1994, Budapest) Budapesten született, az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom alapszakán, irodalomtudomány szakirányon tanul.

-tól, -től

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Szemes Botond: Az átmásolt én (Újramentés, újra másként)
(Kertész Imre: A végső kocsma. Magvető, 2014)
2015. március 28.

Kertész Imre az utóbbi időben leginkább nyilatkozatai és kitüntetései révén kerül a figyelem centrumába, elég, ha az augusztusi Szent István Rend körüli vitára gondolunk; holott azzal szinte egy időben jelent meg magyar nyelven az író vélhetőleg utolsó regénye, A végső kocsma. A komolyabb kritikai visszhang elmaradását nem kizárólag a szakma hiányosságaként látom: ellentétben Kertész köszönetnyilvánításával, nem tekintem könyvét „művei koronájának”. Mindamellett mégis érdemes komolyabb vizsgálat tárgyává tennünk, túl azon, hogy „[n]em csupán könyvesemény, hanem bizonyos értelemben közéleti esemény is, ha Kertész Imre újabb kötetet jelentet meg.”[1]

Hiszen éppen a magánember, a közszereplő és az író szétválasztása, valamint ennek szükségszerűsége és lehetősége válik fontos kérdéssé — többek között a könyv szempontjából is. Ugyanis a javarészt naplófeljegyzéseket tartalmazó mű is erre, azaz a személyiség egységére, környezetével való viszonyára és a (kertészi) alkotófolyamat sajátosságaira kérdez rá. És meg kell jegyeznünk, hogy a szerkezet, ahogyan ezt teszi, és a válaszutak, amiket azon keresztül felkínál, intellektuálisan mindenképpen izgalmas élményt nyújtanak, sőt nagyon fontos belátásokhoz vezethetnek, ám ezzel együtt A végső kocsma esztétikailag kifogásolható, alapvetően nehézkes olvasmány.

Persze ezt a kudarcot a regény tematizálja is, ahogyan azt megszokhattuk már az előző szövegeknél. Viszont míg korábban ez egyfajta heroikus küzdelmet és bizonyos értelemben győzelmet is jelentett — ahogyan a vállalt kudarc dacára végzett munka formát adott a regényeknek és jelentős értéket teremtett, elég, ha A kudarcra, a Kaddisra, vagy a naplóregények közül a Gályanaplóra gondolunk —, most leginkább sekélyességet, sőt helyenként érdektelenséget eredményez. Láttuk korábban azt is, hogy a mondatok megtörtsége és mesterkéltsége komoly funkcióval bírhatna a regény világán belül (lásd a Sorstalanságot), és meglehet, itt is erről van szó, csupán mindenféle nagyság nélkül. De nézzük meg közelebbről.

A mű öt részre tagolódik: a 400 oldalból majd 350-et kitevő feljegyzésekre, amelyeket A végső kocsma (első nekirugaszkodás)  című fejezet bont ketté, majd az ezeket követő (második nekirugaszkodás)-ra, végül egy fél oldalas, EXIT címre hallgató összegzésre.

A naplóbejegyzések (a politikai és társadalmi gondolatmeneteken túl) leginkább az író, gondolkodó és a Nobel-díjban részesült, ezáltal közszereplővé vált Én feszültségét, valamint az ennek köszönhetően szerepkonfliktusokkal terhelt hétköznapok válságát dolgozza fel. Az alkotófolyamat nehézségeiről, esetleges lehetetlenségéről olvasunk szinte szüntelenül (holott a naplóírás ideje alatt mégiscsak létrejön a Felszámolás, a K. dosszié és pár esszé, illetve előadás szövege is), ami a stílushanyatlás feletti kesergéssel párosul: „Szeretném megfejteni, miért írok ma annyival laposabban” — áll már a mű elején (14). Ez utóbbi kijelentéssel a könyvet, és a néhol ügyetlen mondatokat olvasva egyre inkább egyetérthetünk, bár ez az egyetértés zavarba ejtő: mégis mit kezdjünk azzal, ha rossz mondatokat olvasunk, amelyek éppen a mondatok hibáira hívják fel a figyelmünket? Mégis miféle játékot űznek velünk, tehetjük fel a kérdést, ami által egy nem kevésbé zavarba ejtő érzéshez jutunk: mintha Kertész is ezt tenné fel minduntalan — önmagának.

Miközben nekirugaszkodik, kétszer, hogy elkezdje utolsó művét, A végső kocsmát. (Érdekes, hogy elvileg a mű „eredetije”, a 2013-ban megjelent német Die letzte Einkehr csak egy prózatöredéket tartalmaz. A szövegek közti különbség a későbbiekben még fontosabb lesz.) A könyv egyik legizgalmasabb eleme ez; ahogyan a feljegyzések szövegéből és belátásaiból „szépirodalom” válik, ezáltal végképp elmosva a határt a fikció és a valóság között.

Az első nekirugaszkodás érezhetően ellentmondásos: a harmadik személyű perspektívaváltás (az eddig leírtak B., talán a Kaddis és a Felszámolás azonos nevű hősének a szájába, illetve tollába kerülnek) és a viszonylagos megformáltság nem tud létrehozni egy igazán működő, élő szöveget — habár az előző százötven oldal tapasztalatait egységesebb, rendezettebb és hatásosabb alakba tudja összefogni és az is feltűnő, hogy tagadhatatlanul a legjobb mondatait emeli át ebbe a fejezetbe Kertész. Ám poétikailag nem sokat változtat; ugyanúgy a töredékesség és homályosság szervezi ezt a részt is.  A két rész viszonya az, ami igazán érdekes, és amelyben ismét az alkotás, a személyesség megformálása (majd annak a kudarca) válik döntővé.

Fontos észrevenni ugyanis, hogy az ismétlés és a másolás az Én megismétlését és átmásolását is jelenti; a nézőpontváltás pedig további eltávolítást és torzítást eredményez. Ezen a ponton válik igazán lényegessé a tény, hogy a naplójegyzetek is nyilván egy naplóból történő átmásolás, esetleg átszerkesztés révén jutottak a regény lapjaira — amennyiben elfogadjuk a mű fikcióját és aláírjuk a Lejeune által önéletrajzi paktumnak nevezett olvasási szerződést, azaz lényegében Kertész Imrét halljuk a feljegyzések mondatai mögött. Talán a továbbiakban látható lesz, hogy ennek a szerződésnek és az olvasói hozzáállásnak az értelmét is megkérdőjelezi a mű. Hiszen elengedhetetlen tudni, hogy az első részben (ami innen nézve sem véletlenül a Nyílt titkok címet viseli) nem az eredeti közlést olvassuk, hiszen az itt szereplő feljegyzések szóról szóra a 2011-ben kiadott Mentés másként című naplóregényben is megjelentek már (annak a kivonatát kapjuk). Sőt a szöveg eredetijeként is olvasható, mindenesetre korábban megjelent, azonos című német változat is jelentősen eltér a magyar szövegtől. Ott a feljegyzések végig dátummal ellátottak, a 2001-től kezdődő napló teljes, vagyis mindenképp jóval bővebb ismertetését látjuk, és csupán egy „nekirugaszkodást” találhatunk.

Az Én többszörös átmásolás és átírás révén szólal tehát meg A végső kocsma lapjain, ami által eredete és egzisztenciája is homályossá, bizonytalanná válik. Ezzel a megoldással a fent említett poétikát erősíti, sőt magyarázza a mű; valamint erről a bizonytalanságról szól maga a regény is: a személyiség önmagától való eltávolodásáról, amiben Kertész Imre legfontosabb témájának, a funkcionális embernek egy újabb példáját láthatjuk. Az individualitását elvesztő ember ezúttal nem a diktatúrák vagy a posztdiktatorikus-bürokratikus világ rendszeréhez alkalmazkodik, hanem a sikeressé és világhíressé vált, (nagy vitát kiváltó) kitüntetéseket kapó író szerepéhez, ami — a korábbi szerepeknek megfelelően — eddigi élete felszámolását eredményezi. „Nem győzöm követni a Kertész-márkanévvel jelzett írói vállalkozás állandó futólépést követelő működési iramát. Legszívesebben bezárnám a boltot. De akkor önmagamat is bezárnám”, olvashatjuk kételyeit, a Mentés másként után másodszor, ami által a korábbi mű címe egészen új és különösen fontos értelmet nyer.

Továbbá érdemes megjegyezni, hogy nem csak tematikusan kapcsolódik sok szálon az életmű többi darabjához A végső kocsma, hiszen az ismétlődés köré épülő szerkezet már korábban is megjelent. Elég, ha A kudarc önmagába záródó kompozíciójára, vagy a Kaddis idézethalmazára gondolunk – ahol az eljárás egyik súlyos következménye, hogy az írás nem az önmegértést és az idegenségtapasztalat megszüntetését eredményezi, hanem azok lehetetlenségét, és csupán a valóság és az Én átmásolását jelenti.[2]

Természetesen nem elhanyagolhatóak a bejegyzések radikális társadalmi-politikai megnyilvánulásai sem az átfogó értelmezéskor, ám az arról való viták a korábbi könyv kapcsán már felmerültek és érvényességüket is leginkább annak hatókörébe helyezem. Itt csak annyit kívánok megjegyezni, hogy azok is részét képezik a vázolt szubjektumkép kiépítésének, hiszen az egyik okként éppen azokat jelölik meg a szövegrészek.

A napló második része a 2003 után keletkezett, eddig kiadatlan bejegyzéseket tartalmazza, amit a korábbi, elszemélytelenedésről szóló és egyre inkább az érdektelenségbe csapó folyamat fokozataként értelmezhetünk. A Trivialitások kertje valóban banális, hétköznapi részleteket tartalmaz, mind kevesebb irodalmi reflexióval, leginkább a „valaki más”-élmény és következményei egyre rezignáltabb tudomásulvételét fogalmazza meg: „Mindenesetre az »Én-állapot« teljes megszűnéséről számolhatok be. »Én«: ezt így nem jelölhetem többé úgy, hogy e szócskán önmagamat értsem.” (367) Egy ilyen író műve, sőt stílusa is egyre laposabbá válik, természetéből adódóan nem írhat jól működő regényt.

Azaz dehogynem — a második nekirugaszkodásban valami elkezdődik. Egy szintén az eddigieket magába olvasztó írás, de egy merőben más, keserű-ironikus és újfent nagyszabású, leginkább a Kaddisra és Az angol lobogóra emlékeztető poétika jelenik meg. Egy lehetséges és nagyszerű regény a lemondás minden szépségével és nevetségességével, ami pár oldal után nyitva marad, legnagyobb sajnálatunkra. Egy lehetséges regény, amit egy lehetséges író ír — Kertész Imre: nem a közszereplő, nem a regényhős, hanem a láthatatlanul létező és munkálkodó író, gondolkodó. Ahogyan a regény és az életmű utolsó, féloldalnyi összegző fejezetének záró bekezdésében is olvashatjuk: „Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi.” (395)

Nem tudom, mindezek után mennyire meglepő a tény, hogy ez a — kétségkívül jelentős — mondat is egy, a Kaddisból származó önidézet, újabb átmásolás. Az életművet lezáró szakasz ezáltal tovább problematizálja a szubjektum eredetiségének és a fikció–valóság oppozíciójának kérdését, egyben a lezártság ellen is dolgozik, megvalósítva ezzel a kertészi poétika egyik legfontosabb célkitűzését: állandó alakulást,  (Gács Anna szavaival élve) „work-in-progress”-szerű, befejezetlen alkotói eljárást eredményez.

Megjelent a Műút 2015049-es számában

________________________________

[1] Zsolnai György: Kritika helyett, Szépirodalmi Figyelő, 2012/1, 89.

[2] Kelemen Pál: „A holokausztról (…) egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést.” Idegenség és emlékezet Kertész Imrénél = Az elbeszélés módozatai, szerk: Józan Idikó – Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály, Osiris, 2003.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!