Filó Mariann: szőranya


tudod, a félelmeink közösek.
hogy elvirágzás után mi történik velünk,
még hányan nem pillantanak hátra távozáskor.
együtt reménykedünk, hogy a viasz lassan szilárdul meg,
mert közben egyre barázdáltabbá válunk.
el is engedném a bütykös ujjaidat, de szánlak —
túlságosan elmélyült köztünk a kimondatlan.
te vagy az idősebb, ringatni próbálsz a düledékeiden,
az öledbe ültetsz, én meg csak rángatózom és üvöltök,
hogy hadd menjek már.
a soha nem látott nagyapám vagy,
az ismeretlen öreg a monokróm képről,
amelytől mindenki megborzong, ha megsúgom,
a vaku villanásakor nem voltál ott.
aztán elkezdtelek gondozni; lehántolom a kérgedet,
összeillesztem a törött cserepeidet, elhessegetem
a dögmadarakat a tetemed közeléből
tizenhat éve minden nap.
ennyi ideje élek melletted, de nem veled,
és nem merek arra gondolni,
meddig tér még vissza ez a hóvakság.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.