mégis belezuhanok

se születésre, se halálra,
se halálra, se a határra,
se a határra, se a tengerre,
se a tengerre, se érkezésre,
se érkezésre, se eltűnésre,
se eltűnésre és se korán,
se korán, se nagy késésben,
se késésben, se időben.

mintha mindig ellent állnék.
se jó, se rossz ne történjen.
nyárszagú pocsolyagőzöket inhalálok,
hogy legalább emlékezzem. de nem megy.
se születésre, se halálra,
se halálra, se a határra,
se a határra, se a tengerre,
se a tengerre, se érkezésre,
se érkezésre, se eltűnésre,
se eltűnésre és se korán,
se korán, se nagy késésben,
se késésben, se időben.
inkább a peremén.
mindig a peremen, a szélen.
hátha ott érvényesül a kötélhúzás törvénye:
el kell esni.
pedig már heti egyszer sem sportolok és az izmaim,
mint szakadt húrok csüngenek valahol az üregeimben.
és azt hiszem, ráadásul, több bennem a fém, mint a hús.
ezért fázom mindig.
van a fülemben egy karika. és az sokkal inkább hasonlít a megmaradásra,
mint a szavak sorrendje.
hiába, gombafonalakba bújni és ásítani: ez a beszéd nem szól senkihez
és mégis belezuhanok.

Megjelent a Műút 2015049-es számában