Emlékszem egy délutánra. Az egyetlen eset volt, hogy majdnem smároltunk. Vasárnap volt, baromian zuhogott az eső, és én odaát voltam náluk a teraszon. Olyan nagy, zölddel befuttatott teraszuk volt. Sakkoztunk. Rendszerint húztam, hogy a tisztjeit nem mozdítja ki a hátsó sorból. De nem húztam nagyon. Jane az a fajta leány volt, akit nem szívesen húz az ember. Azt hiszem, a legjobb az, mikor az ember addig húz egy lányt, amíg a bugyiját lehúzza, ha alkalom adódik, viszont ez egy kényes dolog. Legjobban azokat a lányokat szeretem, akiket nincs kedvem húzni. Néha azt hiszem, szeretnék is, ha az ember húzná őket, igen, tudom, hogy tényleg szeretnék, csak nehéz elkezdeni, ha egyszer már jó sokáig ismerte, és nem húzta őket az ember. Egyébként arról a délutánról kezdtem beszélni, mikor Jane meg én majdnem smároltunk. Pokolian zuhogott az eső, és mi kinn ültünk a teraszon. Hirtelen az a részeges állat, az anyja második férje jött ki, és azt kérdezte Jane-től, van-e otthon cigaretta? Én alig ismertem a palit, de kinéztem belőle, hogy csak akkor szól az emberhez, ha valamit akar. Tetű alak volt. Egyébként Jane nem felelt, mikor kérdezte, van-e otthon cigaretta. Erre a pali újra megkérdezte, de Jane újra nem felelt. Fel se nézett a sakktábláról. Végül is a pali bement. Akkor megkérdeztem Jane-t, hogy ez meg mi a fene volt. Nekem se felelt. Úgy csinált, mintha a következő lépésen törné a fejét, meg minden. Aztán hirtelen egy könnycsepp pottyant a sakktáblára. Az egyik fekete kockára, öregem, még most is látom. Szétkente az ujjával. Nem tudom, miért, de pokolian kiborított. Odamentem hozzá, és mondtam, csússzon beljebb, hogy melléülhessek, de tulajdonképpen az ölébe ültem, ez az igazság. Erre aztán elkezdett zokogni, utána már csak azt tudom, hogy összevissza csókoltam, mindenütt, a szemét, az orrát, a homlokát, a szempilláit meg mindent, a fülét, az egész arcát, kivéve a száját. Azt nem engedte. Szóval ez volt a maximum, ameddig elmentünk.
J. D. Salinger: Zabhegyező, Gyepes Judit fordítása, Európa, 1992, 86–87.