Kesztyűben

Gyerekkoromban nagyon féltem itt átjárni. Weidlich-udvar. A késő szecessziós, Hajós Alfréd-féle Weidlich-palota gyomra. Elszaladni valamiért a Fekete Kutyába: a Poczokék háza után kezdődő szorongást jelentette (dehogy szociális fóbia, ma már tudom). Másokkal sem ment simán, de egyedül… Az én kis patyolat gyermeki ereim összehúzódtak, és amikor egyszer egy regénybe akartam beleírni (bele is írtam), ugyanígy bekövetkezett. Látszólag képtelenség megindokolni. A gyomor állaté volt. Morgást asszociáltam hozzá. Munkazajt. Első tapasztalataimat szerezhettem arról a tézisről, hogy a rossztól illene undorodni. Mondjuk a természeti bűntől. Talán ezért olyan simogató Benjamin Kesztyűjében olvasni: „[Az embernek] Nem szabad megtagadnia állati rokonságát a teremtménnyel, amely viszolygását kiváltotta: urává kell lennie.”