Gyere játszani

„Testben élni nem csak játék és mese”, olvashatjuk Nemes Z. Márió A hercegprímás elsírja magát című harmadik kötetének fülszövegében, de a Hupikék Törpikék szállóigévé lényegült szófordulata paradoxont rejt: a törpök „nem csak játék és mese” életéhez épphogy egy mesés rajzfilmen keresztül férünk hozzá, vagyis maga a mese egyszerre az idill és az annak ellensúlyát magába foglaló történet jelölője. Noha a kötet szereplői a mese archetipikus alakjaihoz képest jóval szélesebb merítésből választódnak ki, ezek a szövegek szerkezetükben, logikájukban és atmoszférájukban talán a mese gyűjtőfogalma felől közelíthetőek meg a legtermékenyebben.

 

„6. A terhesség létrejötte:
a) szándékos (egy hal megevése stb.);
b) véletlen (lenyelt borsószem stb.);
c) erőszakos (a lányt elrabolja egy medve stb.)”[1]

 

„Testben élni nem csak játék és mese”, olvashatjuk Nemes Z. Márió A hercegprímás elsírja magát című harmadik kötetének fülszövegében, de a Hupikék Törpikék szállóigévé lényegült szófordulata paradoxont rejt: a törpök „nem csak játék és mese” életéhez épphogy egy mesés rajzfilmen keresztül férünk hozzá, vagyis maga a mese egyszerre az idill és az annak ellensúlyát magába foglaló történet jelölője. Noha a kötet szereplői a mese archetipikus alakjaihoz képest jóval szélesebb merítésből választódnak ki, ezek a szövegek szerkezetükben, logikájukban és atmoszférájukban talán a mese gyűjtőfogalma felől közelíthetőek meg a legtermékenyebben.[2]

Mindazonáltal a játékosság túlhangsúlyozása tét nélkülivé is redukálhatja a széles idézetanyaggal és igen komoly intertextuális beágyazottsággal dolgozó könyvet — jogos felvetés, és a kötet nyelvi látványosságai nem feltétlenül cáfolnak rá az öncélúságra: „az emberek pedig koporsóból / csinálnak tűzhelyet maguknak, / hogy egy füst alatt aludjon / halott és gyerek” (A megalázott Riga), olvassuk egy A vesszőből font ember motivikájára is rímelő versben. Noha a kötet jobbára sikeresen váltja ki olvasójából az esztétikai borzongást, a motívumhasználat néhol az iméntihez hasonló szóvirágokra fut ki, ahogy a vers zárlatában is egymás mellé kerülhet bombaszt és költészet: „így lehet a semmi is / lélegző adomány, / tojásdad élet gurul / a víz fekete partján.” Ezen a síkon Nemes történetei mögött nemcsak a lezártságért, de a felfejthetőségért és a kohézióért sem áll jót semmilyen mindentudó mesélő[3] — ugyanakkor ez a bizonytalanság szükségszerű velejárója annak a felszabadító tapasztalatnak, amelyet a gyerekkorból, máshonnan vagy akár egyáltalán nem ismert motívumok egymás mellé kerülése ér el, meglepő átjárhatósággal.

Erről a szabadságról nehezen lehet beszélni anélkül, hogy legalább kísérletet ne tennénk az etikumhoz fűződő viszonyának tisztázására. Azonban A hercegprímás nem szül rendet abban az értelemben, hogy leírható szabályokat vonhatnánk el a cselekményekből. Nemcsak „a jó elnyeri jutalmát”-szerű tanításokra nem jutunk, de feltételezésem szerint entitásainak biológiai, szociális és történelmi meghatározottságai között sem hierarchikus sorrend állítható fel, inkább egy szétszálazásra fel nem kínálkozó kölcsönhatáshalmazzal állunk szemben: „a személyit kérem, mondja a rendőrnő, te meg csak a szívre hallgatsz a sistergő bőrben” (Vaginális szív); „a keleti vonásokat azonban / a pörköléskor sem lehetett teljesen eltüntetni” (A hercegrpímás elsírja magát); „aztán mégis győz benne a nemzeti öntudat, miszerint ha valami nagyot látsz bukni, akkor tudhatod, hogy Mohácsról érkezett” (II. Lajos megtalálása a Csele-patakban). Ez a dinamika épp annyira kötődik a humanizmus előtti kulturális tényezőkhöz, ahogy a 21. századi poszthumánhoz: Jancsi és Juliska nem a morális megrendülés jegyében kerekednek felül az antropofág anyókán, ahogy a túlélés-tűzbevetés vitális ténye is inkább bátorít, mint igazol.

A mese parabolisztikus potenciálja és a költészetet mindenekelőtt közösségük felelősségteljes szolgálataként elgondoló szerzőknek az előző Nemes-kötetekhez képest markánsabban jelen lévő hagyatéka ugyanakkor megengedné egy evidensebben referenciális értelmezési tartomány feltételezését, de például a Nagycsalád beszélőjét hallgatva a „népegészségügyi törvény” nem a sorok közül kiolvasható egyetlen üzenetként utal a jelen társadalmi közegre: ez a vonatkozás mindössze egy lehetséges értelmezés, nem legitimebb, mint társadalmiság és nemi ösztön együttállásaként érteni a vershelyzetet. Ennek az az oka, hogy a makacsul (anti)esztétizáló irányultság a hagyománykezelés szempontjainak is megelőző mozzanata és nem következménye: a Nagy László-i, Juhász Ferenc-i szöveghagyomány használata nem az említett szerzők mintegy megmentésére vagy akár revitalizálására vállalkozik a költői felelősségvállalás égisze alatt, inkább ismét a játékosság magától értetődőségével, hovatovább ártatlanságával merül fel ez a közeg, több másik között, egyenlők között egyikként. A nem misszióként elgondolt írói munka a Hercegprímás… lexikai szintjére is felszabadítólag hat: ahogy a kötet egyik bemutatóján elhangzott, „e versekbe Nemes Z. igyekezett a ritkán használt és még nem elhasznált szavakat is beépíteni, szeret ugyanis zsonglőrködni az olyan szavakkal, melyeknek aurájuk van”[4] — vagyis itt nem egy világ vagy egy életforma végnapjainak elégikus, bűntudattal átitatott búcsúztatásáról van szó, a két ciklus dinamikájában a civilizáció hol túltesz az életen, hol nem. Összegezve: jóllehet indítékaiban a „virgonc öröm” (Vadgazdasági tételek) egyívású a búcsúzó lovacska „boldog fejé”-vel, de a tárgyi környezet (a találomra felcsapott 45. oldalról: kicsinyítőgáz, félbevágott kentaur, oltárkő, babaarc) inkább a posztmodern Rókatárgyhoz hasonlóan kínálkozik a lehetőségekhez képest szabad értelmezésre; a nemzeti tragikum követelményrendszere felől nézve úgy is mondhatnánk: ezek a versek önmagukon kívül semmit nem visznek át a túlsó partra, inkább a folyamat szükségszerű mivoltát kérdőjelezik meg.

A népi szürrealista hagyomány meseformára alkalmazásában egy másik fölöttébb termékeny mulasztást figyelhetünk meg: nemcsak a már említett mesemondói státusz, hanem — számottevő küldetés hiányában — a világméretűvé növesztett lírai énkép is hiányzik a kötetből; ugyanakkor a motívumrendszer egyéb elemeinek ihletett átvétele meghökkentően működőképesnek mutatkozik a reprezentativitás póza nélkül is. Ebből következik az a paradox olvasói tapasztalat, amelyben épp a maga idejében a leginkább közéletinek, képviseletinek és referenciálisnak értett költői műhely öröksége, sajátos szürrealizmusa szavatolja az esztétikum primátusát a közéleti költészet jelenkori, gyökeresen másfajta nyelvi elgondolások mentén szerveződő és komoly figyelmet kiváltó újjáéledésének idején. Ennek a leosztásnak további következménye, hogy (ahogy a borítón minden bizonnyal épp hányó emberalak előre jelzi): a népművészet itt nem a megtermékenyítő, „tiszta forrás” exkluzív funkciójában szerepel, hanem egy tételes programtól érintetlen, valamelyest karneváli sokaságot idéző vonatkozásrendszer egyik szegmenseként, Bram Stoker és Franz Kafka, Tandori Dezső és Borsik Miklós mellett-között, ugyanakkor ez a — jobb szó híján — dekultizálás nemcsak a reverencia, de a cinizmus vagy a megmosolygás gesztusaitól is korrekt távolságot tart.

A nyelviségében és nem étoszában értelmezett hagyomány hatása, hogy nem az ideologikum, az elkötelezett művészet parancsa marad meg a fent említett szerzőkből, nem a moralitás zárt terén maradunk a kötettel. Ugyanakkor Nemes előző kötetének sarkosabb vagy kiáltványszerűbb szövegeihez képest is máshogy fordul olvasójához a Hercegprímás…: nem annyira a szabályalkotás („ha nem szereted a csendet, ne gyere játszani” — Roncs) vagy a lehetőségig pontos (újra)definiálás („Én vagyok a szép. / Más nem vagyok, / más nem az” — Szép) építi fel a kötet jellemző beszédmódját, hanem az egyre többféleképpen divergens hagyományok és stiláris-esztétikai minőségek kölcsönhatásai, amelyek során a felszólító mód is függőbeszédbe kerül, így beszélő és olvasó egyaránt kötelezettje, és nem kinyilatkoztatója-haszonélvezője az esetleges, de résmentes törvényeknek: „A fővadász szerint […] ne felejtsük / megadni a vadgazdaságnak, ami illeti” (Vadgazdasági tételek). A személyességet valamilyen formában feltételező líraiság ennek a leosztásnak kétségtelenül az egyik kárvallottja, így ennyiben igaz, hogy ez a kötet „távolibb-hidegebb a Bauxitnál”[5] — azonban az alanyiságot érintő következményei mellett éppen a nyelvi, strukturális és zoológiai újraértések bajosabb felfejthetősége miatt invitál egy kötetlenebb játékra; legalábbis kevésbé fullasztó a jelentésalkotás kényszere egy olyan pályán, ahol a szabályok ingoványos mivolta miatt a végeredmény is kevésbé sportszerű és ellenőrizhető.

Az Alkalmi magyarázatok a húsról és a Bauxit által kijelölt irányhoz képest a Hercegprímás elsírja magát figyelemreméltó kísérletet tesz konzisztencia és továbblépés egyensúlyának fenntartására. Ennek során egy igen terhelt hagyomány releváns elemeit integrálja úgy, hogy az nem akad meg a torkán, miközben a hatalmi nyelvhasználat csábításának mindvégig sikeresen áll ellen: anarchoid irányultságú szövegeire távolról sem jellemző a trónörökösi beszédhelyzet, ennek megfelelően Nemes Z. Márió egyre szélesebb spektrumból dolgozó költészete az újabb együttállásokat körüljáró harmadik kötetében is önazonos és érdekes marad.

Megjelent a Műút 2015049-es számában

_________________________________

[1] V. J. Propp: A mese morfológiája, Osiris, 2005,121.

[2] Annál is inkább, ha figyelembe vesszük, hogy a mese magyarul Lázár Ervin munkásságát éppúgy jelenti, mint a Grimm testvérek vagy Andersen világát.

[3] Hasonló, bár értelemszerűen kevésbé szubverzív hiányhoz lásd újfent Lázár Ervin metatextuális töréseit, pl.: „— És ha szegény Dzsoni egy pillanatig sem hitt volna a szép lány képébe bújt boszorkának, akkor most nem kellene egyiküknek se kacsának lenni? — Akkor nem. — Nem is lehet rajtuk segíteni? — Nem tudom.” (Szegény Dzsoni és Árnika, Móra, 1981, 17.)

[4] Kocsis Katica: Mandzsettagomb és infánsnő, prae.hu, 2014. június 13., http://www.prae.hu/article/7491-mandzsettagomb-es-infansno/.

[5] Lengyel Imre Zsolt: Felbomló tájban, Magyar Narancs, 2014. november 6., http://magyarnarancs.hu/konyv/felbomlo-tajban-92427.