friss műút

-ról, -ről

Lapis József

Lapis József

(1981, Sárospatakon) Kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő. Debrecenben él.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Lapis József: Műanyag varjak, jóságos medvék
(Balaskó Ákos: A gépház üzen. Magvető, 2014; Varga László Edgár: Cseréptavasz. Előretolt Helyőrség – FISZ, 2014)
2015. február 25.

Balaskó Ákos és Varga László Edgár tavaly megjelent első verseskönyvei, A gépház üzen (szerk.: Szegő János) és a Cseréptavasz (szerk.: Gáll Attila) egyaránt remek példái annak, hogy bizony nem feltétlenül muszáj elkapkodni a kötetdebütációt, érdemes addig várni, míg egy kiérlelt, erős és jól szerkeszthető korpusz gyűlik össze. Szó sincs persze arról, hogy hibátlan volna a harmadik ikszbe lépő szerzők által letett anyag, vagy hogy a recenzens egyazon lelkesedéssel olvasta volna az összes verset, ám egyértelmű, hogy nem az asztalfiók legmélyéről sebtiben előbányászott zsengék gatyába rázásáról van szó. Tudatos készülődés, több év alatt végzett munka eredményét vehetjük kézbe — kijár hát nekik a figyelem.

Jóllehet, a kötetek között túlzottan sok hasonlóság nincsen, az szembetűnő, hogy a két szerző más-más módon bár, de erősen poetizált, a költészeti hagyományokkal szoros kapcsolatot tartó versnyelvet dolgozott ki. Bár egyikük sem a hétköznapi beszéd és a prózai jelleg hatását igyekszik elsősorban kiaknázni, a klasszikus poézis elevensége Varga László Edgár szövegeiben szembetűnőbb. Az erősen formatudatos (de nem formakövető), a tekhnét elsajátító Varga esetében a vers nagy mértékben támaszkodik a ritmusra, a nyelv hangzósságára, illetőleg zeneiségére — előszeretettel (és a nyolcvanas, kilencvenes évek líráját kedvelők számára nem ismeretlen technikával) játszik el (gyakorta ironikusan) a költőelődök ismert soraival, és szívesen reflektál önmagára. Varga kondenzált költészetet művel — jó példa erre a sűrűsödésre a két rövid szakaszból álló ikarosz, amely mintha az anagrammatikus játék nem betű-, hanem szó(tag)alapú, persze szabálytalan példája lenne, tele újszerű szóalkotással („csonkmadárzuhanva”, „búsmagányodástok”), a madár szó jelentéskörének végletes kiaknázásával. Balaskó Ákostól szintúgy nem áll távol a nagyfokú poeticitás szószintű eseteinek tekinthető hapaxok alkalmazása (például a Száradásban: „erkélyhajnal”, „kamravakolat”), de nála a költemények szervezőegysége — Varga poétikájával ellentétben — általában nem a sor, hanem sokkal inkább a mondat. A mondat, amely azonban szintén az „egyszeri” kategóriába tartozik — vegyük példaként a (vélhetően egy régi szeretőre emlékezés szituációját idéző) Gyakorlótér háromsoros szakaszát: „Pedig egy virágmintás függöny mit / tehet arról, hogy miért egy vakolatlan / tűzfal szűrődik rajta át.” Ezzel az összeállítással biztosan nem találkoztunk még korábban (sem az irodalomban, sem máshol), a reveláció erejével hatnak a sorok a narratív jellegű szövegformálás adott pontján – a leírt környezethez tartozó tárgyi elem különös antropomorfizációja sajátságosan kapcsolódik össze a versben fölidézett alakhoz kötődő atmoszférával. Akár példázatosan is olvasható, de hangsúlyosan nem a mű egyéb történéseinek kicsinyítő alakzataként, hiszen az idézethez társítható egzisztenciális helyzet (egy függönyé!) a kiszolgáltatottságnak és elrendeltségnek nem ugyanazt a mintázatát mutatja, mint a fölidézett alak múlthoz való viszonya, és a versbeszélőre tett hatása. („Úgy gondolok rá, hogy azóta itt ül, / hogy az ablakban az a múlt gubbaszt, / amiben gyerek volt. / Mert szégyelli, hogy szépnek látja, / pedig egy anya ráncait sosem a gyerek veszi / észre először.”) Balaskó (jobb) verseinek markáns költőiségét a nyelv nagyon invenciózus működtetése adja, amely nem kis részben fogalmak, szavak, szókapcsolatok (és persze az ezek által megmutatkozó gondolatkonstrukciók) kifejezetten váratlan és szokatlan egymás mellé rendeléséből adódik.

A Petri György-díj elnyerése miatt obligát magvetős könyv, A gépház üzen versei öt ciklusba rendeződnek — el kell ismerni, hogy a szerző és a szerkesztő remek munkát végzett, ugyanis a szövegek részenkénti összetartozása egyfelől valóban érzékelhető a lineáris olvasás során, másfelől azonban nincs olyan nagykoncepció, amely már nehezéket jelentene. Remek, ahogyan az utolsó ciklusban (felemelő így nem repülni) egymásra következő három szöveget (Nem akar a földön; Szélárnyék; Sirályzuhanás) a madármotivika és a Radnóti-allúziók láncszerűen összefűzik. A filmszerű anyag ciklus darabjait pedig az alábbi jellemzők tartják egymás holdudvarában (nem minden egyes műre jellemzően, hanem mintha egy összetett molekuláról lenne szó, jelentkeznek a kötések): rovarmotívumok, a betegség és kórház jelenléte, a szerencsétlenség és megfosztottság léthelyzetei (például hajléktalanság), véletlen találkozások tömegközlekedési eszközökön, valamint a több ízben jelentkező közöny (és talán bűntudat). A csoport legjobbja a Paranoia című vers, amely jelentésalakulásában lekopírozza a címbe foglalt állapot struktúráját, végig függőben hagyva a megnyugtató bizonyosságot (közben olyan versmondatokkal élve, mint: „Torokfájásig hallgattunk”). Úgy vélem, hogy a paranoia allegorikusan több Balaskó-vers működésével kapcsolatba hozható: jellegzetesen nem olyan versekről van szó, melyek értelmezése frázisszinten, figurálisan vagy az elliptikusság okán jelentene kihívást a befogadónak (ellentétben például Varga László Edgár több költeményével), hanem olyan kísérteties hatású szövegekről, melyek (sokáig) nem ébresztenek gyanút bennünk, szinte kézenfogva vezetnek egy darabig, és később sem hagynak magunkra — csak épp a vers végére mintha egészen másvalaki kezét markolnánk, mint az elején. Ez olykor bizony borzongató tud lenni. A kemény párkapcsolati helyzeteket sorjáztató második, nyelvén sürög a közelgő élet ciklust olvasván azon is merengeni kellett, hogy mikor van dolgunk női énnel és másikkal — nem várt az a fordulat, hogy a korábban viszonylag belakottnak tűnő lírai én-pozíciót a második verscsoportban alaposan újra kell konfigurálni.

Tóth Krisztina írja a Balaskó-kötet fülszövegében, hogy a költő „onnan indul ezzel az első kötettel, ahová körülbelül a harmadik után szoktak eljutni. Mintha kihagyta volna saját pályakezdését: rezignált, bölcs hang, semmi nagyotmondás.” Nem minden elemében tudok egyetérteni ezzel a jellemzéssel, hiszen jóllehet — mint azt magam is említettem —, valóban kiérlelt anyagról van szó, azt nem állíthatom, hogy ne volna benne megfigyelhető mégis a (nem a koncepcionális, hanem az alapvetően gyűjteményes jellegű) első kötetek némely sajátossága. Ilyen jegy az, hogy stilárisan például nem egységes a könyv — a negyedik, lakmusz ciklustól kezdve némiképp más beszédmód kezd dominálni, egy olyan, melyet a kortárs hagyomány szempontjából leginkább Tóth Krisztinához, részben Kiss Judit Ágneshez, helyenként — mint a nem kizárólag a „néma h” miatt idetartozó Párhuzamos — Kemény Istvánhoz lehetne kötni. A változás meglátásom szerint szembetűnő, akár olyan formai elemeket tekintve, mint a kellemesebb és érzékelhetőbb hangösszecsengések és a feszesebb ritmus, akár a megszólító retorikát vagy a különféle hangulatelemeket figyelembe véve. Mivel itt is gyakori a párkapcsolati szituálás, érdemes lehet összevetni a második ciklussal, amely sokkal kegyetlenebb módon reménytelen és matt, szürke világot sejdít, naturálisabb test-írással — míg a lakmusz után az érzékenyebb, az esztétikai kompenzáció hatásmechanizmusával gyakrabban élő, stilizáltabb szövegek következnek, még ha sajgó, fájó helyzetek és hangulatok ezekben is bőven akadnak.

Maradtak a kötetben olyan versek is, melyek szerintem inkább a „kreatív”, „ügyes” jelzőket vonzzák magukhoz, de a könyv gerincéhez éppenséggel nem mérhetőek – ilyen a számítógépes és netes kultúrával eljátszó Context Error, a végén („Farzsebedben / a versanyag nyereg alatti hús”) villantó Bicikli, kulcscsomó vagy a kiszolgáló szólamával elbánó Hagymacsípős. (Balaskó megoldja ugyanakkor, hogy még a gyengébb verseinek zömére is jusson egy-egy emlékezetes sor.) Olykor vészesen közel kerülünk a giccs határához („Azon a hétágú vasárnapon, / aznap szétszóródott a fájdalom”; „egyesbe vált a szív”) vagy a Balaskó-versek általános szintjéhez képest sok lesz a hatáselem („fátyolfelhős fényárnyék”), számomra a legkellemetlenebb élményt azonban az okozta, amikor a szerző, elveszítve arányérzékét, elkezdi túráztatni a nyelvet, és bombasztikus hasonlatokkal és képekkel operál, mintha erőből akarná megoldani a feladatot („Mint madártejet, kanalazza testét az idő”; „szétgurulnak a narancsok / a traumák síkos kockakövén”; „A feszület előtt térdel egy mosógép”; „Felnőni olyan kérlelhetetlen, / mint egy készülő hullám háta”). Természetesen nem oly éles a határvonal a túlfeszített kép és a merészen izgalmas között — talán ott dől el a dolog, hogy mennyire jól integrálódik az adott mondat a költemény egészébe, illetve mennyire érezhető az, hogy nyakon lett öntve a készülő ínyencség egy jó adag erős fűszerrel. Az „Átöleltem, mint egy vérömleny az íriszt” meghökkentő hasonlat például a Mélyzöld, összeroppan című vers szerves részeként nem erőfitogtatásnak, hanem egyszerűen erőnek tűnik. És bizonnyal nem is szántam volna ennyi szót erre a jelenségre, ha ezek mellett nem volna számos kiválóan proporcionált, nagy hatású szöveg, továbbá ha nem írhatnám le azt is, hogy az első ciklus (otthonkalyuk — remek kifejezés maga is) az utóbbi évek legmagasabb színvonalú kötetnyitását hozza, fajsúlyos versek egymásutánjával. Az egy vadászbalesetet fölidéző Csak a fákra, a gyermekélményt bemutató, kiszámíthatatlan Meggymag („És sosem fog eszünkbe jutni, milyen mély / önzés drótoz műanyag varjat erkélykorlátra, / és milyen súlymagány / épít gallyakból neki fészket”) vagy a „nagymamám”-at nyelvileg újjáteremtő Plafon egyaránt magával ragadó és az olvasót alig eresztő szöveg. Utóbbi zárása olyan, amilyet nem lehet tanítani: „Nagyanyám elhagyja magunkra magát. / Valahogy egyszer szélnek kell eredni. / Egyszer majd leszigeteljük a plafont, / Mellé költöznek mások a mellkasunkba.”

Varga László Edgár kétszeres debütdíjas kötete, a Cseréptavasz szintén öt ciklusból áll. Ezek közül az elsőnek a címe — az egyik vers után — Mozdonytűz, amely az erdélyi fiatal írók 2014-es antológiájának is címe lett. A vers maga ars poeticaként is olvasható, bár jelrendszere nem könnyen fölfejthető — az én pozicionálhatóságát többszörös metaforikus rendszerben elbizonytalanító („kabát vagyok megint s bennem vacogva fázó test az elmém” stb.), Ady-intertextusokat beépítő („dunában oltban úszom”; „hajón magam s hajóm a holnap hősét vitte”), fokozottan érzéki élményt nyújtó (ritmikus-rímes) szöveg bizonyos értelemben a kötet legtöbb versének mintadarabja is lehet. Hiszen a Varga-opusokra jellemző a költőelődökkel (József Attila, Ady Endre, Babits Mihály, Petőfi Sándor stb.) folytatott párbeszéd, a még felismerhető mértékig átírt szövegrészletek ironikus (de a komoly jelentésréteget többnyire féltve őrző) játékba hozatala; a szövegek szenzuális potenciáljának magas szintű kihasználása, fülünk (és egyéb érzékeink) alapos megdolgoztatása és egyben kényeztetése („a vers zenéje altat el az agyban hűs vakondok”); végül olyan problémák iránti érdeklődés, mint az én helye, a költészethez (és így a nyelvhez) való viszonya. Utóbbi szempontból Varga László Edgár költészete sajátos kettősséget mutat, mert míg a fokozott nyelvi önreflexivitás, a lírahagyomány tudatos forgatása inkább a közelmúlt kortárs tendenciáit idézi, észrevehető az is, hogy érdeklődéssel fordul mind a romantika költőszerepei, mind a klasszikus modernség szubjektummal kapcsolatos szorongásai felé — természetesen mai távlatból. (Molnár Zsófia fogalmazza meg a Bárka 2014/5-ös számában megjelent kritikájában, hogy „a Cseréptavasz verseiből mintegy sportot űzve lehetne felsorolni a metaforákat, melyek a költeményt, ezt a meglehetősen kétes egzisztenciát próbálják jobban megérteni, illetve kifejezni, mit jelent az én számára.”)

Nem véletlen, hogy az én és a nyelvi kifejezés határhelyzeteivel szembesülő A lírikus epilógja többször is megidéződik, egy ízben a hínárok, halakban („amit nem értünk meg az meg nincsen / mint az isten az ego bűvös köre”), másodszor pedig a Tandori-mottóval ellátott (és még többek között a Jónás könyvét és József Attila Ars poeticáját is alludáló) magad címűben: „bűvös körömből rád lőnék s te hármat / kívánhatsz”. A transzerdélyi expressz visszatérő sora is ehhez a problémakörhöz tartozik: „megint csak magamnak írom ezt a verset”. A kötet negyedik ciklusában a játékosabb mire felébrednék („aztán elájulok / mire felébrednék / testem összerakják / nagy jóságos medvék”) az én szétszerelésének és összerakásának álomszerű verse, más nagyszerű költemények, a verstörés, a vörösmarty mihály zongoraszóra vágyik, a vitorlák az égen és különösen emlékezetes módon a maradék pedig szintén tematizálják a művészsorsot és a költői lét kereteit — fontos, hogy a sors-, illetve létvonatkozásokon túl minden esetben a művészi produkció összefüggésében teszik ezt. A Cseréptavasz kötetnek két főhőse van — az egyik „a költő” (mint figura), a másik pedig a költészet (mint nyelv és mint tradíció). Amikor a versek önreflexív módon kérdeznek rá a költő pozíciójára (mint például a — kedves másik értelmében vett — múzsát megszólító, s az ódaírás gondját rátestáló rád hagyomban), szerepére (mint például a Petőfire rájátszó szövegekben), s amikor metapoétikusan fordulnak oda bizonyos költészeti alakzatokhoz, szövegkorpuszokhoz, a két mozzanat tulajdonképpen egyazon gesztus és motiváció részeként tekinthető, s nem pózként tételezhetjük, hanem esztétikai problémaként foghatjuk föl. Amikor az értékesítési szonett végén azt olvassuk, hogy „s most verset árulok mint jó kofák / szonett lett — maradhat? vagy írjam át?”, akkor a frivol hangvétel mögött korunk költőjének mindennapi gondja merül föl: hogyan érhetem el, hogy műveim találkozzanak a mai közönséggel, mit tehetek ezért?

Varga László Edgár költői vállalkozásával kapcsolatban a legnagyobb veszélyt abban látom, hogy nem tud karakteres távolságot tartani a két legfőbb olyan kortárs költőfigurától és praxistól, akiknek a hatása egyébként egyértelműen tetten érhető a korpuszon: Parti Nagy Lajostól és Kovács András Ferenctől — a kötet egynémely verse kevésbé eredetinek és megkülönböztethetőnek, mint inkább utánérzés jellegűnek tűnik. Legsajátszerűbbnek a korábbi művekről valamelyest leváló, utolsó ciklusba tartozó „Capa-verseket” érzem, még akkor is, ha éppenséggel ezek is csatlakoznak a korábban ecsetelt kérdéskörök egyikéhez-másikához, mint amilyen a szembesülés a művészi praxis következményeivel, vagy, mint a holnap indokína, szintén nem ódzkodik a rímtűzijátéktól. Mégis, itt a szerző rátalált egy olyan alakra, akinek a perspektívájába helyezkedve autentikus (s kevésbé anakronisztikus) módon tud beszélni a határhelyzeteket megélő művész egzisztenciális és etikai dilemmáiról, háborúról, halálról, emlékezetes sorokkal gazdagítva az olvasót („és ott fest majd a háború nekem / új csodát fényérzékeny papírra”; „amit lefényképezek az meghal / egyszer lefényképezem az istent”). Sok lehetőség rejlik még ebben a ciklusban, úgy érzem.

A kötet címadó versének, a Cseréptavasznak a vége egy jellegzetes karneváli attitűdöt tár elénk: „fejre állítom a világot / és kizuhanok a kéményén”. Eltérő poétai ösvényeken járva bár, de mind Varga László Edgár, mind Balaskó Ákos előszeretettel forgatja föl világunkat és feszegeti a határokat. Ne is cselekedjenek másként.

Megjelent a Műút 2015049-es számában

Szólj hozzá!