Lengyel Imre Zsolt: Előttünk észak

(Dragomán György: Máglya. Magvető, 2014)

„Leülök az ágyra, Péterre akarok gondolni, de mind csak a földből kiálló törött üvegnyak jár a fejemben.” (296) Így végződik a Máglya huszonnyolcadik fejezete; egy olyan fejezet, amelyben a nyitó és záró bekezdést leszámítva végig egy beágyazott elbeszélést olvashattunk, az elbeszélő nagymamájának terjedelmes és erősen stilizált monológját. E mintegy tízoldalnyi szövegnek ilyenképpen egyetlen momentumáról tudhatjuk bizonyosan, hogy felkeltette figyelmét a megszólítottnak, a tizenhárom éves Emmának, a regény főhősének és elbeszélőjének; az említett üvegnyak a nagymama ifjúkori szerelmének, Miklósnak a légzését biztosította az elmesélt történetben: a fiút ugyanis, aki egy antiszemita motivációjú támadás következtében súlyosan megbetegedett, a zsidóüldözések elől Lengyelországból a regény meg nem nevezett helyszínére menekült Bátykó tanácsára a föld alá temették, hogy egy mágikus szertartás keretében megpróbálják meggyógyítani. Hogy mindehhez (és a többihez: a zsidó család falba rejtett gyémántékszereihez, a képletekkel és egyenletekkel teleírt agyagszoborhoz, Miklós és a nagymama pettingelésbe fulladó különórájához stb.) Emma hogyan viszonyult, hogy megértette-e, hogy furcsállta-e, hogy átlátta-e a kontextusát, hogy levont-e belőle bármilyen tanulságot, hogy eljutott-e egyáltalán a tudatáig, az a regény alapján voltaképpen eldönthetetlen. Az biztos, hogy a szövegben nyomát sem találni ezekkel kapcsolatos megjegyzéseknek — a különös narratív struktúrából fakadóan azonban nem könnyű megmondani, hogy ez pontosan mit is jelent. Hiszen Emma szólama, bár legszembeötlőbb jellemzője jelenidejűsége, egyértelműen nem gondolatfolyam, amely igyekezne minden benyomás-, észlelet-, gondolattöredéket rendezetlenül és cenzúrázatlanul rögzíteni, hanem elbeszélés, amelyben elmebéli folyamatairól épp úgy tudósít csupán a lány, mint cselekedeteiről és a külvilág történéseiről; a jelenidejűség dacára pedig monológjának mintha — meg nem jelölt — idegen megszólítottja is lenne, akit a közvetítésben időnként — nem részletezett okokból — beálló szünetek után tájékoztatni szükséges, miről maradt le (pl. „Három napja nagyon rosszul alszom és nagyon rosszakat álmodom” — 248; „Mióta szemen spriccolta a hetedikest, amelyik másodszor is megpróbált bevízipisztolyozni a szoknyája alá, már egész jóban vagyunk. Nagyszünetben sokszor beszélgetünk, és már kétszer voltunk együtt moziban. Most is onnan jövünk, egy francia rendőrös filmet láttunk” — 370) — és a regény egyáltalán nem igyekszik tisztázni a bármiféle természetes kommunikációs helyzettel gond nélkül aligha megfeleltethető megszólalásmód rejtélyét. Nyilvánvaló mindenesetre, hogy ezt a paradox elbeszélést kihagyások és tömörítések, sőt helyenként egy-egy fejezetet anekdotaszerűvé alakító, poentírozó vágások is alakítják — ahogy tehát nem tudhatjuk, hogy mi a pontos tartalmuk azoknak a mentális működéseknek, amelyeket a „jár a fejemben” kifejezés egyidejűleg jelöl és elfed, úgy azt sem, hogy pontosan mi történik Emmával, amíg mi csak a nagymama idegen testként, dőlt betűs egyenes idézetként a szövegbe ékelődő mondatait látjuk, és összességében sem lehetünk meggyőződve, mekkora és miféle területek maradnak árnyékban, hogy amiről nem hallunk, az a lány elméjéből vagy csak narrációjából hiányzik: e hiányok lehetősége, a szólam szerkesztettségére, reflektivitására való emlékeztetés mindenesetre folyamatosan kikezdi a „közvetlenség”, az „őszinteség” illúzióját.

A kogníció háttérbe és az érzékletek előtérbe állítása, amit az idézett fejezetvég nyomatékosan látszik képviselni, és ami az egész regénynek meghatározó tendenciája, így inkább tűnhet szentimentális, mint naiv diszpozíciónak, ami persze csak annál jelentőségtelibbé teszi a hangsúly kijelölését — amelyet a szöveg más részletei még inkább aláhúznak. „A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, vele történt meg, az ő története” — jelenti ki a nagymama egy korábbi magánbeszéde előtt (96); erre a mesére semmiféle válasz nem érkezik, befejezése után egyszerűen véget ér a fejezet, hogy a következő már egy másik nap eseményeivel foglalkozzon — egy későbbi hasonló alkalommal viszont ezt olvashatjuk: „Nagymama elhallgat, fejemben még mindig ott az ének dallama, de már csak nagyon halkan, Nagymama szavai belekeverednek, olyan, mintha velem történt volna meg az, amit elmesélt, látom a fürtösen csavarodó hajtincseket, ahogy felemelkednek és átrepülnek a vállon, ahogy kibukkan alóluk a csillag aranyfonállal körbehímzett hegye, érzem a tenyerem alatt a kabát ujjának hideg simaságát, látom a tű nyomát a meggyszínű anyagban. Meg akarom kérdezni, hogy aztán mi lett, de nem tudok megszólalni.” (137) Utóbbi mondatok — az elbeszélői szólam legkifejtettebb, legnagyobb terjedelmű reakciója a beékelt monológokra az egész kötetben — nyilvánvalóan az előbbiekre felelnek, és az ott megfogalmazottak beteljesedéseként értelmezik az általuk leírt élményt; ennek az ideálnak (vagy inkább: imperatívusznak) a középpontjában a múlttal való olyan szembesülés áll tehát, amely elveti témaként az összefüggéseket, módszerként az interpretációt és célként a megértést, vagyis amely a jelentés helyett a jelenlétet keresi (az alapvetéseket tekintve hasonlóan ahhoz, ahogyan önértelmezése szerint 1926-ról írni igyekezett a kiemelt fogalmakat egymással szembeállító Hans Ulrich Gumbrecht).

A regény során pedig világosan kiderül, hogy az a séma, amely itt megmutatkozik, általában is meghatározza a főszereplők kapcsolatát. Ahogyan a nagymama történetmondása, úgy egyéb gyakorlatai is olyan utakat követnek jellemzően, amelyek messziről igyekeznek elkerülni mindazt, amit a tágan értelmezett felvilágosodás hagyományának nevezhetnénk, nemigen hagyva teret logikának, racionalitásnak és kritikának, helyüket ősi igazságokkal, megváltoztathatatlan szokásokkal és mágikus manipulációval töltve ki; ezt a világértelmezést pedig Emma elbeszélése túlnyomórészt affirmálja is, magától értetődőnek mutatva vagy legalábbis bírálhatatlannak elfogadva azt. Azon a néhány ponton, ahol szólamában egyáltalán megjelenik a kételkedés, a lehetőség arra, hogy rákérdezzen a rendszer konstitutív elemeire, a misztifikációkra vagy szabályokra, ott egyúttal rögtön ezek lehetetlenségéről is értesülünk („Nagymama azt mondja, ez a régi fáskamra, soha, de soha ne menjek a közelébe. […] Rám néz, kérdezi, hogy megértettem-e. Bólintok, mondom, hogy igen, értem. A kék ajtószárnyakat nézem, a lakatot, meg akarom kérdezni, hogy miért, mi van benne, de Nagymama úgy néz rám, hogy inkább semmit se kérdezek” [44]; „Mondom Nagymamának, hogy menjünk vissza érte, de azt mondja, nem, első úton nem szabad visszafordulni, az balszerencsét hozna. Mondani akarom, hogy ez nem igaz, de aztán inkább mégse szólalok meg” [48]). És viszont: ahol a cselekvés szintjén megvalósul az ellenszegülés (amikor például a lány mégis behatol a tiltott fáskamrába), ott ezek a gesztusok éppen nem a tudásrend kikezdésének szándékát hordozzák (amit a fáskamrában talál, azt bár az elbeszélésben maga is csupán „rongybabának”, „fonalgombolyagnak” nevezi, élő csecsemőként becézi és ringatja — 122). Mindez megoldhatatlan dilemma elé állítja az olvasót: hiszen az efféle szöveghelyeket nem látszik implauzibilisnek egy mindig már csírájában elfojtódó lázadás sebhelyeiként olvasni, a regény összes többi részét pedig mint e kudarc és a nyomában járó episztemológiai behódolás eredményét; ám éppen mert e szemléletmód ilyen masszív és áthatolhatatlan, legalább ennyi joggal gondolhatni azt, hogy mindaz, ami a regényben olvasható, egyszerűen csupán leírása egy különös elvek szerint szerveződő alternatív valóságnak. A szülei halála után teljesen magára maradt, életének addigi rutinjából radikálisan kiszakított, intézetben nevelkedő Emmával a regény első lapjain még úgy találkozunk, mint aki képes határozottan nemet mondani („Ő igenis a nagymamám. Az édesanyám anyja. Azt mondom, nem igaz. Édesanyám árva volt. A néni azt mondja, nem. Nem volt árva. Dehogy volt árva. Hanem csak elszökött otthonról, egy nagy veszekedés után. […] Azt mondom, nem igaz. A néni azt mondja, hogy de igaz. Igenis igaz. […] Azt mondja, vele kell mennem. Vele kell mennem, mást nem tehetek, ez a sorsom, azt mondja. Megszólalok. Azt mondom, nem. A néni szemében mintha harag lobbanna, de az arca és a szája mosolyog” — 8–10), hogy kevéssel később viszont már a nagymama irracionális agressziójának se legyen képes ellenállni („Nagymama megfogja a kezem, kiveszi az ujjaim közül a hajtűt, azt mondja, az ígéretet meg kell pecsételni. Tudom, hogy mit fog csinálni, azt is tudom, hogy elhúzhatnám a kezem, de nem húzom el. Nagymama megfordítja a tűt, a hegyével a jobb gyűrűsujjam begyébe szúr, egyáltalán nem fáj, nem is érzem, csak egy kicsi szúrás, egy pici csepp vér serken a helyén. Nagymama elengedi a kezem, nem törli meg a tűt, úgy szúrja a kontyába, látja, hogy az ujjbegyemet nézem a vércseppel, azt mondja, nyaljam le, mire várok. A vércsepp sötétvörös, olyan, mint egy kis gyöngy, ahogy felemelem a kezem, meglátom a tükrében az arcom, erős fájdalmat érzek, mintha egy nagyon forró tű hatolna az ujjam begyébe, mintha keresztülszúrná egészen, felszisszenek, érzem, hogy az egyik szemem könnyezni kezd, gyorsan a számba kapom az ujjam” — 36).

A kettő közötti fordulópont a regény olvasásmódja tekintetében is alapvető fontosságú elágazás: amikor a sorsszerű elrendeltség kétségbevonására a nagymama kávézaccból kirajzolódó arcok felmutatásával válaszol Emmának, aki erre sírva fakad, és feladja ellenállását, az olvasónak is döntenie kell, hogy kettejük összetartozása mellett tanúskodó okkult hatalmak megnyilatkozását akarja látni, vagy annak a folyamatnak a kezdőpontját, amelyben a végletesen kiszolgáltatott lány a nagymama által indukált folie à deux részesévé válik. Előbbi esetben a könyv ellebegni látszik a fantasztikum szárnyain a területről, ahol hozzászólhatna a mindannyiunk életét érintő kérdésekhez: a történet menetét aktívan alakító kísértetek, gólemek és titokcsigák fellépése irrelevánssá teszi esetleges válaszait, és hamar bele is lehet fáradni a kiismerhető szabályok nélkül, kiszámíthatatlanul működő világ és ugyanilyen figurái követésébe (nehéz például komoly viszonyt kialakítani az ahhoz hasonló esetekhez, mint amikor Emma nem meri bevallani, hogy nem a hónapok óta halott nagypapa segített neki a papírokat összeilleszteni, mint a nagymama hiszi, hanem a hangyák — 358); ezektől az intellektuális terhektől megszabadulva viszont kellemes időtöltést nyújthat a gáttalan képzelőerő és a minduntalan visszatérő motívumok (homok, vér, hangya, róka stb.) kaleidoszkópszerű, szenzuális játéka. Így olvasva a regényt látszhat például „játékos-mesés” (Balajthy Ágnes, KULTer.hu) figurának a nagymama; ha azonban ez az attitűd nem tompítja el egészen morális érzékünket is, akkor a varázslatos családi harmónia vakolata alól jóval nyugtalanítóbb kép dereng át: a regényvilágon kívüli fogalmaink szerint ugyanis — mely fogalmaknak persze az elbeszélés retorikája valóban nemigen enged teret, így merőben önkényesnek is tűnhetnek — leginkább alighanem bántalmazó kapcsolatként lehetne leírni viszonyukat. Igazán nehezen félreérthető például azon jelenetek erőszakossága, ahol a nagymama egész nap étlen-szomjan dolgoztatja Emmát, hogy másnap azután demonstratív részvéttelenséggel és magyarázat nélkül megsemmisítse az ételeket, amelyek után a lány ácsingózik (306–313), vagy ahol fogazott pénztárcájával kínozza, hogy úgymond megtanítsa hazudni („Nagymama a szemembe néz, kérdezi, fáj-e. Azt mondom, nem. A viszketés akkor erősödni kezd, már hólyagokat húzott a bőrömre a csihány. Nagymama megint kérdezi, hogy fáj-e, megint azt mondom, hogy nem, a viszketés már égető, forró fájdalom […] a fájdalom átdöfi a tenyerem, szétterpeszti az ujjaimat […] a fájdalom felfut a karomon, átszalad a vállamon, már a gerincemben és a hasamban lüktet, elszédít […] Nagymama másik keze végigsimít a hajamon. Azt mondja, makacs lány vagyok, makacs, mint amilyen ő volt, mint amilyen az anyám volt, de hiába, a makacsság, az most nem fog segíteni rajtam, és az se, hogy ilyen jól tűröm a fájdalmat” — 212), de a kevésbé kirívó részletek, a lány igényeinek, elképzeléseinek, valós problémáinak módszeres semmibevételére épülő, a nyílt kommunikációt ellehetetlenítő, rigid hierarchiát fenntartó hétköznapok ugyancsak meglehetősen kényelmetlenül hathatnak, ha ellenállunk, és nem hagyjuk, hogy a nagymama által termelt-felhasznált, és az elbeszélő által sem elbizonytalanított ideológiák elandalítsanak: hiszen mindezek nyomát magán viseli közös életük megannyi apró mozzanata az ételvásárlástól („bólint, meg se kérdezi, hogy szeretem-e, azt mondja, jó lesz” — 28) a lisztbe rajzolt jelek rituáléján („Az ujjaim nem találják a nyomot. Nagymama azt kérdezi, mi van, vak vagyok, nem láttam, mit csinált?” — 76) vagy az egyedül helyes réteskészítési metódus megtanításán („megizzadtam, a homlokomról egy csepp veríték végigcsordul az arcomon, rácsöppen a deszkára. Nagymama azt mondja, semmi baj, tudjam meg, hogy vele is volt olyan sokszor, hogy sírva gyúrta a tésztát. Mondani akarom, hogy én nem sírok, de nem szólalok meg” — 144) keresztül a csukott szájjal hallgatandó történetek elmeséléséig.

A kérdés tehát alapvetően az, hajlandó-e az olvasó Emmához hasonlóan a kabátujj simaságához hasonló érzéki tapasztalatokra figyelve csak, mindenesetre moccanatlanul, tiltakozás nélkül végigülni a Máglyát, vagy megkockáztatja, hogy feltegye saját kérdéseit is. „A demokrácia otthon kezdődik” — klasszikus szövegében Patricia Mainardi ezt a házimunka kapcsán írta, de igazsága nyilvánvalóan nem korlátozódik erre az egyetlen területre. A regényt egyszerűen szépnek vagy érdekesnek tekintő vélemény viszont egy olyan otthont fogadna el normálisnak, ahol nyilvánvalóan nem kezdődik semmiféle demokrácia, sőt éppenséggel egy durva, bár átromantizált diktatúra épül ki — miközben pedig a szöveg tematikus középpontjában éppen az átmenet áll utóbbiból az előbbibe: hiszen, mint megtudjuk, megölték a zsarnokot, kezdetét veheti tehát a rendszerváltás. Ahogy azonban a nagymama repertoárjából hiányozni látszanak a demokratikus reflexek és viselkedésmódok — ami persze aligha tűnhet függetlennek élettörténetétől, főleg pedig az átélt tragédiáktól és traumáktól, hiszen ha hinni lehet kissé hihetetlen és maga által is kétségbe vont (406) történeteinek, a zsidóüldözések alatt elveszítette barátnőjét, első szerelmét és szüleit is, később pedig zsarolással besúgót csináltak belőle —, úgy mintha senki más sem lenne birtokában azoknak a regény világában. Amikor Emma és Krisztina összekülönböznek az iskolában, tornatanáruk legkevésbé sem az okokra és lehetséges megoldásokra kíváncsi, hanem a kínzást és megalázást mágikus logikába oltó büntetéssel áll elő: egy „harag” feliratú ládából kilapátolt homokkal kell futkosniuk egész órán, hogy elmúljon a harag, majd a vesztesnek térden állva bocsánatot kérni (84–89); a tájfutóedző megpróbálja elbuktatni Emmát, hogy alkalmasságát megállapítsa, majd megígéri, hogy úgy fogja hajtani, „mint a lovat” (107), a rajztanár a művét látva nyomban kiadja az ukázt: „keddenként háromkor, tanítás után, rajzkör van fent a toronyszobában, elvárja, hogy ezentúl én is ott legyek. Nem várja meg a válaszom, elfordul, kimegy” (162); a történelemtanár pedig véresre pofozza a vele ellenkező gyereket (171). A könyv bizonyos szempontból tehát hatalmas tablónak látszik, melyen újabb és újabb alakok szemléltetik, hogy a jövőbeli köztársaságnak olyanokból kellene felépülnie, akik mintha miniatűr zsarnokságok építésére lennének csak képesek, akik mind saját rögeszméik foglyai, és mind híján vannak az empátiának — így pedig képtelenek másokat magukkal egyenrangúnak elfogadni, magukat a másik helyébe képzelni, és velük szót érteni. Sőt ha így, szálirány ellenében olvassuk a szöveget, ha nem tudunk egészen hinni abban, hogy a varázslat minden kérdésre választ ad, és nem tudjuk nem látni a hallucinációkban és autoagresszív epizódokban felszínre bukó pszichózis történetét, amely átsejlik Emma meséje mögül, akkor okkal gondolhatjuk azt, hogy olyan emberekről szól voltaképpen a regény, akik számára még közös valóság sem adott: a magát, kívánságait teljesítendő, hol körzővel (169), hol kapuszegecsekkel (343) véresre sebző, első randevújáról kíséreteteket látva elmenekülő (284) Emma, az injekciós tűvel öngyilkosságot megkísérlő Krisztina, aki meg van róla győződve, hogy egy gyermekkori születésnapon elcserélte a sorsát a testvérével (370–381), a szerelme helyén láthatatlan idegeneket vizionáló, számukra bátorságát élete veszélyeztetésével bizonyítani igyekvő Péter (351) mind külön mentális univerzumok lakóinak mutatkoznak, amelyeket már nem kapcsol össze a racionalitás, és amelyek így kölcsönösen hozzáférhetetlenek.

Így aligha meglepő, hogy a regénybeli országban, vagy legalábbis abban a tágabb összefüggéseiből kiszakítottnak tűnő városban, amelyről hallhatunk, az idő múlása nem a mindenki megelégedésére szolgáló kibontakozást látszik elhozni. A befejező fejezetekben még egy felkelés is kitör, amelyben váratlanul a Nagymama élete is veszélybe kerül — Emma pedig ezeken az utolsó, felfokozott hangulatú oldalakon megpróbálja egyetlen nekifutással megoldani a zűrzavaros társadalom problémáit. Háromszáz oldallal korábban a lány azt tanulta a tájfutóedzőjétől, hogy az igazság léte olyan evidens, mint hogy „észak az észak” (108) — ennek ellenpontja a szövegben a nagymama filozofémája az igazság szabadon manipulálható voltáról (212) —, a fináléban pedig mintha ennek szellemében igyekezne néhány egyszerű igazság mellett elköteleződni: hogy az élet jobb, mint a halál, a megbocsátás jobb, mint a harag, a békesség jobb, mint a viszály, a nyíltság jobb, mint a titok. A morált iránytűként felfogni persze — mint az végül a regényből is világosan kiderülhet — felforgatóan pontos metafora: az effajta esszenciális igazságok szükségesek, ám aligha elégségesek, vagyis nagyjából annyit érnek a társadalomban, mint iránytű a városban — amely segíthet eldönteni, merre menjünk, de amelyre egyedül hagyatkozva villámgyorsan falnak ütközünk. Emma nevelődési történetéből azonban, mint láthattuk, hiányzik minden, ami képessé tehette volna embertársai szituációjának megértésére, a problematika pontosabb átlátására: nemigen segíthették ebben kapcsolatai, és főleg nem az általa meghallgatott történetek; ahogyan, aligha csupán saját hibájukból, hiányozni látszik ezekre a képesség mindenki másból is. A regény a forradalmi felfordulás közepén egy hirtelen és jótékony vágással véget ér: így mindazzal, ami ezt követően alighanem történik, illetéktelen továbbgondolásként szembesülhetünk csak — azzal, hogy a polgárok szocializációja aligha változik meg varázsütésre, hogy a munkanélküliek másnap ugyanolyan reménytelenek és a magasabb struktúráknak ugyanolyan kiszolgáltatottak lesznek és hogy az Emma által nagyvonalúan a földre szórt szekus dossziékkal jó eséllyel zsarolási alapként találkozhatnánk hamarosan. Hiszen egészen nyilvánvaló, hogy ez utóbbi akciója jelentős mértékben aligha segíthetett a nekibőszült közösségnek nyugvópontra jutni a besúgók, e nyugtalanító bűnös-áldozat kimérák megítélésének problémájában — épp úgy, ahogy nem igazán segít nekünk a Máglya sem, amely csak a megbízhatatlanság ködébe burkolva és a nagymamától való elköltözés dilemmájára szűkítve mérlegeli a kérdést, amelyre Emma ismét csak nem racionális, hanem csak valamiféle homályos automatizmusból vagy kényszerből fakadó választ tud adni („Tudom, hogy igazából már döntöttem, már választottam, már csak egyetlen szót mondhatok. Hogy maradok” — 360); ahogy minden más súlyos kérdésben is csak kibúvókkal, álösszefüggésekkel és egyszerűségükben végső soron hamisnak tetsző válaszokkal képes szolgálni a szöveg. Ebből fakad számomra e regény különös kétarcúsága: átható erővel képes figyelmeztetni arra, hogy égető szükségünk lenne elmondani és meghallgatni egészen másféle történeteket is, mint amilyen ő maga — és arra, hogy persze még ettől is naivitás lenne helyzetünk azonnali jobbra fordulását várni.

Megjelent a Műút 2015049-es számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük