— A táska nem az öné? — kérdezte a biztonsági őr, és egy fekete műbőrtáskára mutatott, ami a fűtőtest mellett a földön hevert. A férfi nem nézett rá. Nem szívesen pillantott fel a linóleumról, ez Natasának már reggel feltűnt, amikor életében másodszor megérkezett a munkaügyi központba.
— Nem — válaszolta Natasa. — Az enyém itt van.
A kirakatüveg melletti asztalt kapta, ezentúl itt tölti a hétköznapjait reggel nyolctól délután négyig. A mellette lévő asztalnál ült Virág, a következőnél egy Leslie nevű fickó, aki a neve ellenére ugyanolyan magyar volt, mint bármelyikük. Leslie-nek hosszú barna haja volt, és farmermellénye. Virágnak cserepes kaktuszai. A többi munkatárs a hátsó irodában dolgozott, nekik nem kellett találkozniuk az ügyfelekkel.
A délelőtt folyamán Natasa megismerkedett a központ számítógépes rendszerével, délután pedig nekiállt végigrágni a munkanélküliek és pályakezdők számára összeállított oktatási programok anyagát tartalmazó vaskos papírkötegeket. Kétóránként kiment pisilni, aztán elszívott egy cigarettát a bejáratnál elhelyezett szemetes tetejére hamuzva. A munkaügyi központtól nem messze kezdődött a piac.
Milyen sok banános doboz, gondolta Natasa, ha elköltöznék valahova, innen szerezhetnék néhányat.
— Párod mivel foglalkozik? — kérdezte a könyvelő. — Gyerek van?
Natasa nemet intett.
— Ne vedd személyeskedésnek – hajolt közelebb hozzá a könyvelő —, de húzzatok bele. Ha tehetném, én az egész életemet szülési szabadságon tölteném.
— Ne figyelj oda rá — mondta Virág, miután a könyvelő visszament a hátsó szobába. — Engem is azzal szekál, hogy ennyi idős korában ő már mind a három gyerekét megszülte.
— Bizonyított, hogy a nők petefészke — szólt közbe Leslie, és hozzá szelíden mosolygott. — Bizonyított, hogy harmincöt fölött hatványozódik annak az esélye, hogy. Bizonyított, hogy a minden nő őrült, aki.
Virág a hasát fogta a nevetéstől.
— Az elődödet Annának hívták, és meghalt — mondta, miután abbahagyta a nevetést. — Negyvenhárom éves volt, és totál depressziós. Azt hazudják, hogy agydaganat végzett vele, de szerintem öngyilkos lett.
— Miből gondolod? — kérdezte Natasa.
Virág összeráncolta a homlokát.
— Érzem. Látom magam előtt, ahogy hazament, magára zárta a garázsajtót és beindította a kocsi motorját.
— Mindig így akart öngyilkos lenni — tette hozzá Leslie.
— Volt egy fia — legyintett Virág. — Szörnyen elkényeztették.
— Rendes gyerek, csak nem normális — mondta Leslie. — Szuperhősnek képzeli magát. Amikor veszélyt észlel, zsebre teszi a szemüvegét, kifordítja a bomberdzsekijét, és közbelép.
Leslie felugrott, zsebre tette láthatatlan szemüvegét, és kifordította láthatatlan bomberdzsekijét. Virág visítva nevetett.
— Jó itt a hangulat — mondta Natasa.
— Biztos nem a magáé ez a táska? — kérdezte a biztonsági őr.
Háromnegyed négykor mindenki felállt, és libasorban kivonult az épületből. Egy fiatal nő éppen sorszámot húzott volna, őt kitessékelték.
— Milyen volt az első napod? — kérdezte a könyvelő.
— Jó — válaszolta Natasa.
— Nem csoda! Ez egy szuper csapat — mondta a könyvelő, és befordult a drogéria ajtaján.
— Egy csipet csapat — kacsintott Leslie, átfutott az út másik oldalára, és a buszmegállóból kiabált vissza. — Elfelejtettem megkérdezni, hogy miben hiszel! De majd holnap sort kerítünk rá!
Natasa vett magának egy liter tejet. A szupermarket ajtajában állt, figyelte, ahogy a fotocellás ajtó kinyílik és becsukódik, majd kirágta a zacskó sarkát. Lassan szívogatta a tejet, és közben végigsétált a piac oldalán. Összesen harmincegy banános dobozt számolt meg. Megnézte a cipőbolt kirakatát, elhaladt a fagyizó és a kisközért mellett, majd felsétált a dombra. Körbenézett.
A századik tízemeletes után, gondolta, kőfalak állnak, amíg a szem ellát.
Miután megitta a tejet, leheveredett a földre, és megvárta, hogy egy madár elrepüljön fölötte.