Zemlényi Attila: Az én szaremberem


Christophe Tarkos és Szabó Marcell nyomán

 

És akkor találkoztam a szaremberrel, megnéztem alaposan,
és egészében egészségesnek látszott, sőt majd ki csattant,
pirospozsgás volt, erősebb kutya, tisztelendő, tekintetes külsejű,
trendi volt és új, a ruhája párizsi, vajas kalácson neonfehér,
vakító, szabályos fogak közt leheletvékony borjúpárizsi,
cipője sikkes és talján, kétféle lágy gumitalppal az alján,
és néztem, mint borjú az újkapura, bele a szemébe egyenesen,
ő vissza, mint egy tükörreflexes Nikon, és még mindig
nem láttam semmit sem, babakék volt és teljesen üveg,
de valahogy átláthatatlan, mint gödör a víz fenekén,
játszani akart, követelőzött és akkor kezdtem lassan félni én,
az arca hakapeszi makié volt, fekete csokival tömte magát,
gyerekkorom szörny emberszabásúja, egy kapura akart
velem játszani halált, és akkor belenéztem a szívébe, és a szíve
egy nagy szardarab volt, és valamiféle nedv szivárgott a szívéből,
barnás, koszos lé, szarszaft folydogált
belőle mindenhol,
és akkor azt gondoltam, hogy lehetetlen, lehetetlen, hogy egy ember
valóban, teljességgel szarral legyen
telhetetlenül tele,
és hallgattam a beszédét, és mindaz, amit mondott, szar volt,
mindaz, amit gondolt, minden gondolata szar volt, és azt
gondoltam, hogy lehetetlen, hogy létezik  egy ilyen ember,
alaposan megnéztem, egy igazi szarember,
ráadásul az enyém,
csak az enyém, egyes egyedül az enyém, az én szaremberem.

 

One Reply to “Az én szaremberem”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük