Szabó Marcell: KH — francia (2015. február 16.)


Danielle Mémoire

Danielle Mémoire

Danielle Mémoire 1947-ben született francia író, ezidáig 18 könyve jelent meg, kivétel nélkül a P. O. L. Kiadónál. Danielle Mémoire létezéséről Franciaországban is csak kevesen tudnak, nem tartozik az ünnepelt írók közé, díjakat sem nagyon kapott, könyvei nehezen adják meg magukat, küzdelmes, megterhelő olvasmányok. A szó szoros értelmében nem is beszélhetünk művekről, részek, részletek heterogén halmazáról van szó, töredékekről, naplóbejegyzésekről, az írás aktusára reflektáló fejezetekről, de mindenekelőtt jegyzetekről. Danielle Mémoire kedves kifejezése a rebut, vagyis a selejt, a hulladék (visszatérő cím/alcím a Cabinet des rebuts, selejtgyűjtemény, mely a cabinet des curiosités, a Wunderkammern fogalmára játszik rá).

Ez a nagyszabású írói világ legsajátabban az írás kudarcához kötődik. Ez a kudarc azonban nem morális eredetű, sokkal inkább a nyelv matériájának összeomlását, az alá-fölé rendelések, a fejezetek, a nyelv kötőanyagának selejt voltát jelenti. Amikor egy interjúban megkérdezik tőle, hogy írói gyakorlata egyetlen terv, szándék követése-e, így felel: „Igen, lényegében egyetlen terv az egész, de leginkább a terv kudarcáról van itt szó. Mert én tényleg csak egyetlen könyvet akartam írni.” Az írás léte a kudarc meghosszabbítása. Legutóbbi könyve, La Nouvelle Esclarmonde bemutatása nem csak azért lehetetlen, mert egy szövegfolyam sokadik állomásáról van szó, hanem mert kritikai eszközeink, amellyel egy ilyen számvetés elvégezhető lehetne, egytől egyig a mű azon egységesítő fogalmához kötődnek, amelyet Mémoire életműve folytonosan kikezd.

A könyvek vágások, szünetek ebben a masszaféleségben, mely mindig különböző, mindig eltérő fénytörésben és különböző mértékben látszik. Az írást meg kell fosztani a megszólaláshoz tapadó metafizikai díszektől, és ennek egyik legjobb módja, ha konstituáló szerepét ássuk alá. Másképp fogalmazva: az írás nem az eredet helye, nem a teremtés aktusa, nem epifánia, hanem maga is egy olyan kiterjedt háttér előtt zajlik, mellyel csak a nem-írás vethet igazán számot: a csend és az elhallgatás fogalmi felértékelése kezdődik meg ezzel, a 20. századi francia irodalom legkomolyabb becsípődése. Az viszont már egyedül Blanchot géniusza, amikor jóval Mémoire előtt ezt a struktúrát még egyszer megcsavarja, és az írást egy konstans, nyelv előtti mormolás lecsendesítéséhez hasonlítja, amely azáltal jut szóhoz, hogy elhallgattatjuk: „Csak akkor kezdünk írni, amikor az írás ahhoz a ponthoz közelít, ahol semmi sem jelenik meg, ahol a rejtőzködés mélyén a beszéd még csak a beszéd árnyéka, nyelv, mely még csak a nyelv képe, képzeletbeli nyelv és a képzelet nyelve, az a nyelv, amelyet senki sem beszél, a megszakíthatatlan és a bevégezhetetlen mormolása, melyre csendet kell kényszerítenünk, ha azt akarjuk, hogy végre meghallják.”

A mű legelőször is lezáratlan, nem befejezett valami. Hogy ez az egységet ért törés hogyan következik be, az más kérdés. Mémoire egy alkalommal úgy jellemzi magát, mint olyasvalakit, aki egy hosszú, agráfiás időszak után kezd el írni. Máskor saját praxisát olyan írói tevékenységnek nevezi, ahol nem törléssel, húzással, hanem továbbírással javítunk. Ez az írói krédó persze szoros kapcsolatban áll Francis Ponge költői önértésével, akinek művészete egyébként is felmérhetetlen hatással volt a francia irodalom progresszívebb irányaira, különös tekintettel a töredékes írás, a formai destrukció programjára. Danielle Mémoire szövegei a ponge-i értelemben vett vegetális írások. Így Ponge: „A növények írásban fejezik ki magukat, egyszer és mindörökre. Az újragondolásra nincs mód, a megbánás lehetetlen: a javítás egyedül a továbbírásban lehetséges. Javítani egy megírt és megjelent szövegen, függelékek által, és így tovább. De muszáj megemlíteni, hogy ez sem osztható a végtelenségig.” A mű egységnek idegensége, és ami fontosabb, a sűrítés helyébe lépő terjeszkedés, burjánzás tapasztalata. Mintha egyfajta „tisztességből vállalt autizmus” (Michaux) szervezné egybe a mellérendelések végtelen sorozatát — selejt: mű helyett, fecsegés: sűrítés helyett, szerialitás: hierarchia helyett. Mémoire könyvei évtizedek óta egy soha el nem készült műnek a kommentárjaiból születnek, a Corpusra (így nevezi ezt a nem létező ősművet) kényszerített kereskedelmi csöndből, egy megtagadott alkotói logikából, amely az építkezés ambícióiról lemondott szellem rendkívül összetett és kimeríthetetlenül gazdag tervrajzához hasonlatosak.

150216_kh_play

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük