Bárány Tibor: Mi az a Kiskáté?


A Kiskáté a Műút kritikarovatának önálló sorozata.

Milyen írásokat olvashatunk a Kiskátéban?
Kortárs magyar filozófusok recenzióit és tanulmány értékű ismertetőit frissen megjelent — túlnyomórészt angol nyelvű — filozófiai művekről.

Mi a célja a rovatnak? Kinek szólnak a Kiskáté írásai?
Mindenkinek, aki szeretné megismerni az angolszász filozófia „kortárs klasszikusait”. Aki örömmel figyelemmel kísérné az analitikus nyelvfilozófia, ismeretelmélet, elmefilozófia, metafizika, társadalomfilozófia, etika, művészetfilozófia, érveléselmélet legizgalmasabb fejleményeit, de eddig nem volt rá módja. A magyar kulturális nyilvánosság erős bástyái mögül kevés látszott az angolszász filozófia virágzásából; ezt a hiányt szeretnék pótolni a Kiskáté írásai.

Miért az a címe a rovatnak, hogy Kiskáté?
Azért, mert az írások bonyolult, összetett gondolatmenetek világos összefoglalására törekszenek — mintegy bevezetőként szolgálva a kortárs filozófiai művek olvasásához. Problématérképet rajzolnak, s arra biztatják a vállalkozó kedvű olvasót: induljon bátran felfedezőútra az immár nem is oly ismeretlen terepen.

Akkor tehát a Kiskáté szövegei párbeszédes formában lesznek megírva?
Nem. A káté párbeszédes formátumától e rövid bevezető végén elbúcsúzunk. De ne vessünk véget a dialógusnak, olvasás közben tegyünk fel nehéz kérdéseket a rovat írásainak: választ fogunk rájuk kapni.

Bárány Tibor
a Kiskáté vendégszerkesztője

Megjelent a Műút 2015049-es számában

3 Replies to “Mi az a Kiskáté?”

  1. Itt is szeretnék annak a határozott véleményemnek hangot adni, hogy a filozófiai hagyományok közti párbeszéd jegyében hosszú távon meg lehetne majd szólaltatni olyan szerzőket is, akik a kontinentális filozófiához kapcsolódtak, vagy az azzal való párbeszédet keresték. (Pl. John McDowell).
    (Az analitikus filozófia legrosszabb reflexét képviselte például Gilbert Ryle, aki egy, a világháború után rendezett konferencián, mikor Merleau-Ponty ezt mondta neki: “Mi ketten végső soron ugyanazt a vállalkozást képviseljük”, így válaszolt neki: “Nagyon merem remélni, hogy nem”. Ehhez képest a Lévinasnak külön tanulmányt szentelő Hilary Putnam nagyságrendileg rokonszenvesebb arcot mutat az analitikus filozófiáról).
    Tehát remélem, hogy olvashatok majd a hagyományok közti dialógusról is.

  2. Kinek szólnak a Kiskáté írásai?
    Szeretném remélni, mindazoknak szólnak akiket valamilyen szinten érdekel a filozófia és legalább középiskolásfokon (a szónak nem ironikus értelmében) beszélik és értik is a magyar nyelvet. igen helyes lenne, ha a Kiskátéban megjelenő szövegek nem folytatnák azt a hazai gyakorlatban időről időre felbukkanó gyakorlatot amit némely műelemzők magukra nézve kötelezőnek tartanak. A művészetek és a tudományok minden ágában előfordul ilyen műbírálatnak, műértelmezésnek, életművek dicséretének, vagy éppen elvetésének, cáfolatának vélt tanulmány. (A nem elsősorban szűk szakmai rétegnek, akadémikusokból álló kis csoportnak szánt folyóiratokban nincs helye, vagy nem kellene, hogy helye legyen, a szakmai zsargonba, szakmai tolvajnyelvbe véletlenül egy két magyar szót, fogalmat belekeverő, minden lélegzetvételében: “úristen de hatalmas tudós vagyok Én” kiáltást sugalló szövegformának.) Az általam elrettentőnek vélt szövegek úgy néznek ki az egyébként is kisszámú érdeklődő, informálódni vágyó laikus számára, mintha az adott szerző, műve közzététele előtt két héttel, egészben lenyelte volna az idegen szavak szótárát. A gyomorsav csak részben rongálta meg a kötetet, a mű szerzője visszaöklendezte, ötletszerűen kétharmadát a szemétre vetette, a maradékot, nyilván szerkesztői segédlettel és a szerkesztő “persze, hogy értem Ferikém, lehozzuk”, dadogása közepette valóban az olvasóra villázza. Ne csak talányokban célozgassak, kitűnő példa erre az irodalom területéről a BÁRKA 2015-ös első számában, B.Z.kritikája(?), méltató ismertetője (?) műbírálata (?) Oláh János összegyűjtött verseiről. (Természetesen függetlenül attól, hogy én mit gondolok Oláh János költészetéről. Elrettentő példaként feltétlen olvasásra ajánlom.)

  3. Marosán Bence Rlye-ról szóló megjegyzéséhez fűznék egy kommentárt.
    Ha valakinek, akkor Ryle-nak volt alapja erre a megjegyzésre. Talán nem közismert (sajnos), hogy ifjúkorában rendkívül körültekintően tanulmányozta Brentanot, Bolzanot, Meinongot Husserlt, sőt, elég alaposan ismerte a Sein und Zeit-et is (egy ifjúkori szösszenetében [1928] pozitívan írt is róla). Ez sajnos fordítva egyáltalán nem igaz. Efféle tájékozottság bizony nem igazán jellemző a kontinentális szerzők többségére – pl. nem tudok róla, hogy Merleau-Ponty, Husserl, vagy akár Heidegger a legcsekélyebb mértékben járatos lett volna a kortárs analitikus filozófiában. Sőt amennyire tudom, még angolul se nagyon tudtak (de nagyon szívesen veszem, ha korrigálnak)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük