A Miskolci Galéria Rákóczi-házában Kunt Ernő festőművész és fia, ifj. Kunt Ernő emlékkiállítása volt látható az ősz folyamán, az ifjabb Kunt tárlatát láthattuk előbb (kurátor: R. Nagy József), és ezt követte rövid átfedésben az előzővel az idősebb Kunt Ernő tárlata (kurátor: Hajdú Ildikó). Haláluk húszéves évfordulója adta az apropót, apa és fiú közel azonos időben távozott. Az ifjabb Kunt Ernőt, néprajzkutatót „a kultúra élő egészét vizsgáló modern antropológia egyik első, meghatározó hazai mestereként”[1] tartja számon a szakma. A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézetének keretében ő alapította a Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszéket, amelyet haláláig vezetett. Tárlatát a Miskolci Galéria ennek megfelelően a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézetével szoros együttműködésben rendezte meg.
A vizuális antropológiai kutatásokkal foglalkozó szakember ismert volt fotóművészként is, fényképfelvételeit számos hazai és külföldi kiállításon tárta az érdeklődők elé, s nem feledkezhetünk meg képzőművészeti alkotótevékenységéről sem, mert ez is szervesen illeszkedik életművébe. Karakteresen megfogalmazott világlátása nemcsak tudományos tevékenységében, de képző- és fotóművészeti alkotásaiban is megnyilvánul. E mostani tárlaton nagy méretű tusrajzokat, a kutatásaihoz kapcsolódó dokumentációs és művészi fényképeket láthattunk. Egy részük néprajzi feldolgozás, például a húsvéti locsolás hagyományához kapcsolódik, más részük, a fából és kőből faragott fejfák felvételei a temetői szimbólumokhoz, szokásokhoz. Már itt megmutatkozik a felfogásbeli hasonlóság a képzőművész apával, elsősorban a látásmódban, s főképpen a szerkezeti felépítést, a tömörítést illetően. A kiállítás blokkokra tagozódik, az ilyen felosztásra, elkülönítésre a Rákóczi-ház régi szárnya abszolút alkalmas. A színes festmények külön blokkban szerepeltek, e munkák látványosak, dekoratívak, mind a struktúrából, mind az élénk színek használatából eredően. A színhasználat eltér az idős Kuntétól, az ifjabbnál erősebbek, élénkebbek a színhangok. A festmények főleg szimbólumok feldolgozásai, de láthattunk portrékat is, akárcsak a tusrajzok között. Utóbbiaknál ugyanaz az erőteljes, biztos vonalvezetés jellemző, mint az apánál, s bár nála a rajzok még letisztultabbak s emiatt talán statikusnak tűnnek, a karaktereket ő is jól megfogja. A képek zöménél nincs se cím, se évszám, s nem kapott külön címet a kiállítás sem, de ez is viselhetné akár az Az utazó címet, ahogyan az idősebb Kunt tárlata, egyrészt mert kutatásai során bejárta az ország és a Kárpát-medence magyarlakta helyeit, s ezt a fotók nyilvánvalóvá teszik, másrészt mert kiérezhető a fotókból és szimbólumokból egyfajta belső utazás is.
Az idősebb Kunt Ernő emlékkiállítását Hajdú Ildikó kurátor a művész nagyon is valóságos utazásaira építette fel. Kunt Ernő a világ számos szegletét bejárta, úti céljai Peru, Mexikó, Tunézia, Belső-Ázsia, a Balkán országai, Franciaország voltak. Lenyűgözte és alkotásra sarkallta a történelmi időben felhalmozott tárgyi kultúra, a természet és az emberi életmódok változatossága, nemcsak a távoli helyeken, de a szülőföldön is, s ezt a maga sajátos szemszögéből tárta a befogadó elé.
A tárlaton főleg gouache- és tusképeket láttunk, de volt két nagy méretű olajkép és két színes fametszet is (Cuzcói zenész 1980-ból és Miskolcon havazik 1990-ből). A Balaton környéki, az észak-magyarországi barangolások lenyomatát adó munkák között osztott szerkezetű, két vagy három fő részre tagolt képeket láthatunk, többségük nem lépi át a 70×100-as méretet, mégis épp a struktúrából következően a monumentalitás érzetét keltik. A gouache munkákra jellemző a színek egymásra rétegzettsége, ezáltal vibráló, exprsszív hatást keltenek. A mester erőteljes és biztos vonalvezetéssel dolgozott, akár gouache technikával, akár tussal készítette műveit. Ebben a határozott vonalvezetésben benne van teljes személyisége, a színekben benső finomsága. A lakott táj otthonossága, az egyszerű (gömbszerű vagy négyszögű) formák kompozícióba szerkesztése, változatos ötvözése adja képi világának vonzerejét. Mind színkezelése, mind formavilága és kompozíciós-szerkesztési módszere roppant erőteljes, ami a képekben valami hallatlan belső eleganciával párosul.
Fekete-fehér tusrajzain a városképek, épületek, piaci jelenetek fő jellemzője a tömbszerű ábrázolásmód (Dinnyeárus türkmén asszony, 1976; Tunézia, 1974) ahol a fény és árnyék ellentéte, de a tömegérzet is erőteljes, s ahol a mélységek és távolságok mellett az itt és most a fontos. Mégsem válik statikussá, inkább valami állandóság, maradandóság hangulata fogja el a szemlélőt. A világos és sötét ellentétére egész világot épít fel, néhány vastag tushúzással dinamikus táj jön létre, havas háztetőkkel és dombhátakkal, gazdag táji struktúrával (Briançon, 1973). A karaktereket, a helyre utaló regionális jellemzőket egyszerű eszközökkel fejezi ki. Műveire a tömör fogalmazáson túl a táji szerkezet szépségének, izgalmasságának, változatosságának megragadása jellemző (Platánok; Arles II., 1973).
A kiállításon helyet kapott néhány Sopronhoz kötődő rajz ifjúkorának meghatározó városáról (Soproni piac, é. n.; Sopron, é. n.), ahol „az összesűrített múlt, az elkoptatott, néma kövek tanították meg gondolkodni”, ahol a világot neki akkor „az erdők, a Fertő-tó és túl a határon a nagy hegyek jelentették.”[2]
Két nagyobb méretű olajkép is szerepelt az összeállításban, gazdag, de nem harsány színvilágú munkák. Az egyik (Tájkép Észak-Magyarországon, 1992) falusi táj, három vízszintes sáv alatt egy hosszában, kissé ferdén futó osztással törve meg a horizontális felső harmad nyugalmát. Példaértékű a szerkesztés, akár tudatos, akár spontán. A kép horizontálisan egyharmad–kétharmad felosztású, s függőlegesen is ez az arány jellemzi. Az ég gömbölyded fellegei a hegylánc csúcsos formáival feleselnek, ezt megerősíti felül a sötétkék hegyeket határoló felhősor és a hegyek alatti háztetősor rózsaszínekbe játszó színezete. Ugyanígy hármas osztatú a mű alsó kétharmadát elfoglaló előtér, ez azonban függőleges irányú. Tehát a kép nemcsak színes táj, hanem geometriailag is tökéletes alkotás.
Másik olajképe az egy évtizeddel korábbi, nyolcvanas évtizedből származó, más metódussal, másik világot ábrázoló, sokkal nyersebben, darabosabban megalkotott Teherhordók. Ami közös a többi munkával, az az erő és dinamizmus. A hegyek között haladó, teher alatt görnyedő két, vörösökkel, barnákkal megfestett figurát a sziklák kékeslilás, szögletes tömbje ellenpontozza. A kompozíció egyensúlyát a baloldali, fényben fürdő sziklával teremti meg, a dinamizmust az ég világos, sárgákkal megfestett foltjával teszi teljessé.
A feljegyzései, naplórészletei is fontosak, tele érzésekkel, érzelemmel, a táj iránti vonzalommal. Ezekből is tudható, napestig járta tavaszonként Keszthely környékét. „Innét mindent magammal akarok vinni: a tavaszi domboldalt, az út menti keresztet, a virágzó fát, a Badacsonyt, a Balatont” — írta. És valóban, a balatoni sorozat a tavasz, nyár élettel teli világát eleveníti meg, szinte besétálhatunk a virágos fák völgyébe vagy a kertbe (Balatoni táj, 1992; Nádfedeles balatoni ház, 1985), s bár a színek dinamikája visszafogott, azzal, ahogyan a világos kiemelkedik a sötétebb tónusok közül, az egész ragyogóvá válik. Azt is mondhatnánk, a tájban, a tájjal élt, ismerte minden rezdülését, változását, belemerült a vidék tavaszi éledésének csodájába, és végigkísérte a három évtizedes változást. Nosztalgiával és beletörődő bánattal írja 1988-ban: „Harminc éven át hajszoltam itt a tavaszt. Én megöregedtem — ez a táj más lett. Nincsenek meg a régi szőlők, nincsenek meg a régi tapasztott-nádazott borházak, és lakóik sincsenek sehol. Egyre kevesebb a mandula. Megállok a virágzó pompa előtt. Beszívom az illatát. Nézem a szirmok hullását. Elbúcsúzom. Barangolásaim ideje lejárt.”[3]
Alkotói módszerét egyébként Guy L’Huiller-hez írt egyik levelében, 1974-ben így fogalmazza meg: „…reggeltől estig dolgozom: festem és rajzolom a tunéziai témákat. Ezek a festmények nem felelevenítések, nem anyagszerű megjelenítések. Nem akarom — több-kevesebb hasonlósággal — ábrázolni azt, amit Mahdiában, Kairouanban, Tezaurban láttam. Sugallatot, impulzust adott nekem ott az élet, a figurák, a táj, a tenger. Bízom benne, hogy valamiféle költészetet csinálhatok majd a színviszonyok segítségével.”[4] Igen. Költészetet csinált ez a nagy, szikár, látszólag mogorva, szigorú és zárkózott ember, aki a szíve mélyén őrizte a barátokat, mindazokat, akiket befogadott. Szerette a pontosságot, az adott szót, a szívós munkát. Így nevelte az ifjabb Kuntot is, és ehhez alkalmazkodott felesége, akivel együtt végezték a képzőművészeti főiskolát.
Kunt Ernő számára a képi közlés, a színek és formák kifejezőereje volt elsődleges. De írásainak is lélekre ható ereje van, mert őszinte, igaz, felemelő. Amikor átnézem katalógusait, és olvasom egyik kiállításának címét (Búcsúm Soprontól), ugyanaz a megfoghatatlan, szorongással teli érzés fog el, mint amit valaha Torok Sándor Búcsúm a XX. századtól című műve előtt éreztem, akkor is, ha a képi megfogalmazásban erősen különböztek egymástól, de nem hatásukban, kifejezőerejükben. Mert mindkettő az idő múlásáról szól, az utazásról az időben, akár valós történetek láncolataként jelenítik meg, ahogyan Kunt Ernő mostani emlékkiállítása, akár az idő és az élet múlásának belső megéléséből. Ha irodalmi példához folyamodnék, Jorge Semprun A nagy utazás című regényét is felidézhetném, vagy a nemrég megjelent kitűnő Magén-könyvet (Isten a fegyvergolyóban). Ugyan eltérő tapasztalatai lehetnek egy útnak a fizikai mozgástérben és a belső, bennünk lévő ösvények szövevényében, de az közös, hogy az idő emberi léptékkel, visszatarthatatlanul folyik, s benne egyedi életünk nagyon is véges, akkor is, ha maga a természet és az élet mindig megújul. A művész (Kunt is, Torok is, de Magén és Semprun is) a pillanatot akarja megragadni, a maradandóságot, az állandóságot, miközben tudatában van, hogy a változás az, ami állandó, s a múlt a jelen, a jelen a jövő formálója. És akár Proust is eszünkbe juthat, ahogy nézelődünk a tárlaton.
Megjelent a Műút 2015049-es számában
id. Kunt Ernő munkái Galériánkban megtekinthetőek
___________________________________
[1] http://www.uni-miskolc.hu/~btkvat/kunterno.php [letöltve: 2014. december 10.]
[2] Kunt Ernő (1920–1994), Miskolci Galéria, 1995, 13.
[3] I. m., 30.
[4] I. m., 17.