Szerinted ki van ezen a fotón, kérdeztem a nővéremet, és az orra alá dugtam a telefonomat egy képpel, amit az 5-ös buszon készítettem tegnap. Apu, de ezt Te hogyan, kérdezte.
Már öt éve eltemettük apámat, erre pénteken délután négykor felszáll a Vérmezőn az 5-ös buszra, és leül a mellettem lévő ülésre. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, kiszállt belőlem minden erő. Ájulás előtt eggyel. Néhány másodperc múlva, ájulás előtt kettővel, amikor már az ellentmondás jobban foglalkoztatott, mint a lelkiállapotom, igyekeztem sokszor, röviden, lopva úgy ránézni, hogy ne tűnjön fel neki.
Aztán elővettem a telefonomat, hogy lefotózzam. Nem tudom, miért, csak csináltam. Ha a saját szememnek nem is hiszek, de a látványt sikerül digitalizálni, és másoknak is láthatóvá tenni, akkor talán nem vagyok teljesen hülye, gondolom, ezért. Meg aztán a Harmadik típusú találkozásokban is, ha valamilyen szellemről videót vagy fotót készítettek, látszott rajtuk valami sejtelmes árny, fénylő körvonal vagy mitudoménmi. Annyit fotóztam már magamat telefonnal, hogy pontosan tudom, milyen szögben kell megdönteni a készüléket ahhoz, hogy a kamera a kívánt képet rögzítse. Sikerült, kész. Szerencsére tömve volt a busz, és jó zajos is, így sem a villanó vakufényt, sem az exponálás hangját nem vette észre. Megnézni, amíg mellettem ült, nem mertem. Ugyanaz az orr, az a széles arccsont, középen lyukas áll, és pengevékony száj.
Hat hosszú megálló múlva szállt le. Gondoltam rá, hogy én is leszállok, követem, de végül nem volt hozzá bátorságom. Amikor visszanéztem a képet, nem látszott rajta sem sejtelmes árny, sem fénylő körvonal. A képen apu volt.
Eljátszotta a halálát. Biztos van egy másik családja, másik gyereke, akit jobban szeret. Már nem kellettünk neki, megunt minket. A halottszállítók is benne lehettek a színjátékban. Emlékszem, ahogy anyám rárángatja az esküvői öltönyt, kapkod, sír és közben a hullamerevségtől tart. Láttam, amikor betették a koporsóba. Vártam, hogy közben egyszer majd felnéz, de elvitték. Viszik, ez az utolsó kép. Lerúgta a halottaskocsiban a koporsó tetejét, és egy új életet kezdett.
Minden nap ugyanazon az útvonalon mentem haza. Eltelt egy hét, péntek volt, és ugyanott egyszer csak felszállt. Most kicsit távolabb tőlem, velem szemben ült le. A ruhájából látszik, hogy még mindig szaki. A cipője kőporos, a kezét kiette a malter. Kopott baseball-sapka van rajta, ahogy szokott. Kicsit mintha nagyobb lenne az orra. Nem, nem, valami árnyék az ott. Idegen fény csillog a szemében. Számoltam, a hatodik megálló következik. Feláll. Alacsonyabb. Apunak nem volt anyajegy a tarkóján. Az apám meghalt.