Első nap
Spofforth javaslatára csinálom ezt. Minden éjszaka, munka után beszélek a felvevőmbe arról, mi is történt napközben. Még extra BB-ket is adott nekem emiatt.
A munkám időnként sivár, de talán végül is megéri. Már öt napja csinálom ezt az egészet, és ez volt az első nap, amikor úgy éreztem, hogy képes vagyok annyira feloldódni, hogy magamról beszéljek a kis felvevőbe. Mit is mondhatnék magamról? Nem vagyok egy érdekes figura.
A filmek sérülékenyek, és a legnagyobb óvatossággal kell bánni velük. Ha elszakadnak — és ez elég gyakori —, rengeteg időt kell rászánnom, hogy óvatosan újra összeillesszem őket. Megpróbáltam rávenni Spofforth dékánt, hogy jelöljön ki mellém egy műszerész robotot vagy egy együgyű robotot, ami fogorvosnak van betanítva, vagy esetleg valami hasonló precíziót igénylő munkát végez, de Spofforth csak annyit mondott erre: „Az túl drága lenne.” És én biztos vagyok benne, hogy igaza is van. Szóval visszatérve, ezeket a filmeket befűzöm egy furcsa régi gépbe, amit „kivetítőnek” hívnak, és ellenőrzöm, hogy minden megfelelően van-e rajta beállítva, aztán az éjjeliszekrényemen álló kis képernyőre vetítem a képet. A vetítőgép mindig zajos. De igazából a saját lépéseim is borzasztó hangosnak tűnnek idelent a régi könyvtár pincéjében. Soha senki nem jár erre, és már moszat kezdi benőni a réges-régi acélfalakat.
A lényeg, hogy mindezek után, amikor szavak jelennek meg a képernyőn, megállítom a vetítőgépet, és hangosan beolvasom őket a felvevőmbe. Van, hogy ez csak egy pillanat, mint amikor olyan sorok jelennek meg, hogy „Ne!” vagy „Vége”, melyek esetében nem kell sokat haboznom, mielőtt kimondom őket. Máskor viszont nehezebb mondatokkal és kiejtéssel találkozom, és ilyenkor kénytelen vagyok sok időt rászánni a szavak tanulmányozására, hogy végül biztos legyek a kiejtésben. Az egyik legnehezebbet például egy fekete háttérről olvastam, ami egy érzelmes jelenet után következett, ahol egy fiatal nő fejezte ki az aggodalmait: „Ha Dr. Carrothers nem jelenik meg azon nyomban, édesanyám minden bizonnyal kikel magából.” El lehet képzelni, hogy mennyi gondom volt ezzel a mondattal. Egy másik pedig így szólt: „Csak a feketerigó dalol az erdő szélén” — ezt egy idős férfi mondta egy fiatal lánynak.
A filmek amúgy néha érdekesek. Már annyit néztem végig belőlük, amennyit talán meg sem bírnék számolni, de még ennél is több vár rám. Az összes fekete-fehér, és a mozgás mindegyikben szaggatott, mint a nagy majom mozgása a Kong visszatér címűben. Minden olyan furcsa bennük, nem is csak a karakterek mozgása vagy reakciói. Olyan — hogy is mondjam? — átéléssel játszanak, mintha érzelmi hullámok sodornák magukkal a szereplőket. Mégis néha úgy tűnik számomra, hogy olyan üresek és értelmetlenek, mint egy simára csiszolt kő felülete. Persze fogalmam sincs, hogy mi az a „feketerigó”. Vagy hogy mit jelent az, hogy „Dr.”. De vannak még más dolgok is, melyek nyugtalanítanak a furcsaságokon és a régiesség érzésén kívül, amelyet az életvitelük képvisel. Ezek pedig számomra teljesen ismeretlen érzelmek. Érzelmek, melyeket az ősi közönség minden egyes tagja átélt, de mára már teljesen elvesztek. Legtöbbször bánatot érzek. Bánatot. „Csak a feketerigó dalol az erdő szélén.” Bánat.
Gyakran az íróasztalomnál (ami az ágyam is egyben) ebédelek. Lencseleves és majomszalonna. Vagy egy szójaszelet. A motorizált gondnok arra lett programozva, hogy azzal etessen az iskola menzájáról, amit csak kérek. Néha csak ülök, és közben egy filmrészletet játszok le újra és újra, miközben lassan eszegetek, és próbálom átérezni, hogy milyen is lehetett a homályba vesző múlt. Látok dolgokat, melyeket nem tudok feledni. Néha ez egy jelenet egy kislányról, aki egy mezőn egy sír fölött zokog. Vagy egy lóról, amely az utca közepén áll egy gyűrött kalappal a fején, fülei pedig kikandikálnak alóla. Vagy öregemberekről, akik nagy bögrékből iszogatnak, és közben némán nevetnek a képernyőn. Néha, miközben ezeket nézem, azon kapom magam, hogy könnyezem.
De van, hogy minden érzelem eltűnik, és napokon át csak robotolok. Teljes kéttekercses filmeket nézek át az elejétől a végéig gépiesen: „A Biograph Pictures bemutatja a Margaret panasza című filmet. Rendezte John W. Kiley. Főszereplő Mary Pickford…” És így tovább, amíg el nem jutok odáig, hogy „Vége”. Aztán kikapcsolom a felvevőt, kiveszem a fém golyót, és ezt elhelyezem egy külön rekeszbe a film fekete, légmentesen zárható tartójában. Aztán jöhet a következő.
Ez az a monoton része a munkámnak, amit marihuánával próbálok kibírni, és amikor már teljesen elviselhetetlen, akkor apró szunyákat iktatok be.
Harmadik nap
Ma láttam először életemben csoportos öngyilkosságot. Két fiatalember és egy nő leült egy cipőgyártó és -forgalmazó épülete elé az Ötödik sugárúton. Nyilván leöntötték magukat valami gyúlékony anyaggal, mert ázottnak tűntek. Abban a pillanatban láttam meg őket, amikor a nő egy öngyújtót közelített a szoknyája szegélyéhez, majd sápadt lángcsóvák borították el mindannyiukat, mint valami sárgásan tündöklő fátyol. Bizonyára tele voltak tömve a megfelelő kábítószerekkel, mert a fájdalom apró jelét sem lehetett észrevenni az arcukon — csak egy különös mosolyt — miközben a napfényben sápadtnak tűnő lángnyelvek először megpirították, majd koromfeketévé sütötték őket. Néhány járókelő megállt, és csak bámult. Szépen lassan borzalmas szag kezdte betölteni a teret, és ezért inkább elmentem.
Hallottam már hasonló öngyilkosságokról, melyeket mindig hármasával hajtanak végre, de soha nem láttam még ilyet. Azt mondják, ez gyakori New Yorkban.
Találtam egy könyvet. Egy igazi könyvet! Nem egy olyan vékony olvasmányt, amilyenből Ohioban tanultam, és csak Robertóról, Consueláról és kutyájukról, Biffről szólt, hanem egy valódi, vastag, kézzelfogható könyvet.
Egyszerű volt. Épp csak kinyitottam egyet a száz és száz ajtó közül, amelyek az irodámon kívüli acélfalú folyosóról nyílnak, és egy kis üres szoba közepén, egy üvegtárolóban feküdt ez a nagy, vaskos kötetet. Leemeltem a tároló tetejét, melyen vastagon állt a por, és kiemeltem. Nehéz volt, az oldalai pedig sárgák voltak, és száraznak tűntek, amikor megérintettem őket. A könyv címe Szótár volt. Egy egész rengetegnyi szó van benne.
Ötödik nap
Most, hogy elkezdtem vezetni ezt a naplót, azon kapom magam, hogy a nap során jobban figyelek a furcsaságokra, mint eddig; azért, hogy felvehessem őket éjszakánként az archívumba, gondolom. A figyelem és a gondolkodás néha megerőltető és zavaró, és kíváncsi vagyok, vajon a Tervezők tisztában voltak-e ezzel, amikor majdhogynem lehetetlenné tették az átlagos polgár számára a felvevő használatát. Vagy amikor a legelső bölcsességet tanították nekünk: „Ha kételkedsz, felejtsd el.”
Például a bronxi állatkertben is észrevettem egy furcsa dolgot, vagy inkább néhány furcsa dolgot. Már több mint egy hónapja minden szerdán egy gondolatbusszal az állatkertbe utazom, és azt vettem észre, hogy minden alkalommal csak öt gyereket látok ott — és úgy tűnik, ezek mindig ugyanazok a gyerekek. Ugyanolyan fehér inget hordanak, mindig fagyit nyalogatnak, és — ami talán a legfurcsább — mindig borzasztóan izgatottnak és vidámnak tűnnek, hogy az állatkertben lehetnek. Más állatkerti látogatók, akik olyan idősek, mint én, vagy idősebbek, gyakran csak álmodozva, mosolyogva nézik őket. Ilyenkor, amikor rájuk pillantanak, a gyerekek egy állatra mutatnak, egy elefántra, mondjuk, és azt kiáltják: „Nézd azt a hatalmas elefántot!”, az idősebb emberek pedig egymásra mosolyognak, mintha megerősítést kaptak volna. Van valami baljós az egészben. Kíváncsi vagyok, vajon robotok-e a gyerekek.
És ami még baljósabb, hogy ha ők robotok, akkor hol vannak az igazi gyerekek?
Minden egyes alkalommal, amikor a hüllőházba megyek, látok egy nőt vörös ruhában. Néha egy padon fekszik az iguánáktól nem messze, és alszik. Máskor meg csakúgy sétálgat. Ma egy szendvics volt a kezében, és a pitont nézte, ahogy a szintetikus fa ágain siklott az üvegfal mögött. Most, hogy ezt mondom, elgondolkodtam a pitonon. Mindig a fa ágain siklik. Mégis emlékszem még régről, amikor gyerek voltam (azt, hogy milyen régen volt, természetesen nem tudhatom) a nagy kígyók az állatkertben általában aludtak, vagy egy halomba összekuporodtak a ketrec egyik sarkában, már majdnem halottnak látszottak. A piton a bronxi állatkertben azonban mindig csúszik-mászik, és öltögeti a nyelvét, amivel ámulatba ejti az embereket, akik a hüllőházba jönnek megnézni. Lehet, hogy robot?
Tizenegyedik nap
A dolgok fokozatosan elárasztottak. Miközben ezt jegyzem, felkavarva érzem magam. Felkavar, ha a mai napra gondolok. Mégis oly nyilvánvaló volt, olyan világos, amikor megértettem. Miért nem gondoltam erre előbb?
Egy film alatt történt. Egy öregasszony egy sötét kicsi ház verandáján (ha így hívják) ült. Egy úgynevezett „hintaszékben” és egy apró babát tartott az ölében. Aztán aggodalommal az arcán felemelte a babát, és egy pillanatra megszűnt a kép, a szokásos módon, és szavak jelentek meg a képernyőn: „Ellen babája kruppos!” És amikor a „babája” szó feltűnt, hirtelen ráébredtem, hogy olyan régen nem láttam már igazi babát, hogy fel sem tudnám idézni. Sárgák, kékek, pirosak: évek teltek el, több, mint amennyit meg lehet számolni, és nem láttam babát.
Hova tűntek a babák? És volt bárki más, aki feltette ezt a kérdést?
És akkor egy hang szólalt meg bennem, mely a gyerekkori tréningemből ered: „Ne kérdezz — nyugodj meg.”
De nem tudok megnyugodni.
Ezt most egy kicsit félreteszem, és beszedek néhány szoport.
Tizenkilencedik nap
Tizenkilenc. Ez a legnagyobb szám, amit valaha használtam. Semmi nem ért még ennyit az életemben, hogy eddig kelljen elszámolnom.
Mégis szerintem lehetséges lenne számba venni az ember életének sárgáit és kékeit. Haszontalan persze, de lehetséges.
Gyakran látok nagy számokat a filmekben. Sokszor ezek a háborúval állnak összefüggésben. Az 1918-as szám különösen gyakorinak tűnik. Fogalmam sincs, hogy ezt mire véljem. Talán volt egy háború, amit 1918 napig vívtak? De hát semmi sem tart ilyen sokáig. Csak úgy csikorog az ember elméje, ha ilyen hosszú vagy ilyen nagy vagy ily terjedelmes dolgot kell elgondolnia.
„Ne kérdezz — nyugodj meg.” Így van, muszáj megnyugodnom.
Nem szabad elfelejtenem, hogy ennem kell néhány szójaszeletet mártással, mielőtt szoport veszek be. Két egymást követő éjszaka is elfelejtettem enni.
Néha éjjel a Szótárt tanulmányozom, hogy új szavakat tanuljak, és ez néha segít és elálmosodom. Máskor pedig olyan szavakra találok, amelyek teljesen felvillanyoznak. Általában ezek olyan szavak, amelyek meghatározását nem értem: például a „kórság” vagy az „algebra”. Megforgatom őket az agyamban, és újra átolvasom a definíciójukat. Azok viszont általában további megfejthetetlen szavakat tartalmaznak, és ez még jobban felvillanyoz. Végül muszáj bevennem egy szoport.
Nem tudom, hogyan lehet másképpen kikapcsolni.
Az állatkert korábban segített, de mostanában nem jártam arra a gyerekek miatt. Persze semmi bajom nincs a robotokkal. De azok a gyerekek…
Huszonegyedik nap
Ma elmentem az állatkertbe, és beszéltem a vörös ruhás nővel. Az iguánák melletti padon ült, leültem mellé, és megszólítottam:
— A piton egy robot?
Odafordult hozzám és a szemembe nézett. Valami különös, misztikus csillogás volt a szemében… Mintha hipnózis alatt állna. Mégis láttam, hogy gondolkodik, és nincs bedrogozva. Sokáig nem mondott semmit, és már kezdtem azt hinni, hogy nem válaszol, és inkább visszahúzódik a Magánszférájába, miként azt mindenkinek tanították arra az esetre, ha idegenek zargatják. De pont mikor már majdnem megvontam a vállam és álltam volna föl, azt mondta:
— Szerintem ezek mind robotok.
Elképedve néztem rá. Soha senki nem beszélt így. Miközben napok óta én is ezen gondolkodtam. Annyira felzaklatott, hogy felkeltem és köszönés nélkül távoztam.
Miután elhagytam a Hüllőházat, megláttam az öt gyereket. Mind együtt voltak fagyival a kezükben, izgatottságtól tágra nyílt szemekkel. Mind rám néztek, mosolyogtak. Elkaptam róluk a tekintetem…
Huszonkettedik nap
Egy rendkívül érdekfeszítő dolog bukkan fel újra és újra a filmekben: az emberek egy csoportja, melyet „családnak” neveznek. Úgy tűnik, igen gyakori szerveződés volt az ősi időkben. A „család” az emberek egy csoportja, akik gyakran együtt vannak, sőt úgy tűnik, hogy mind együtt is élnek. Mindig van egy férfi és egy nő — hacsak nem halt meg az egyikőjük, de még akkor is gyakran beszélnek róla, és a halottak képei („fotográfiák”) gyakran közvetlenül az élők közelében a falon és hasonló helyeken láthatók. Aztán vannak fiatalabbak is, különböző korú gyerekek. És a meglepő dolog — a dolog, ami, úgy tűnik, meghatározza ezeket a „családokat” — hogy a férfi és a nő mindig az anyja és apja az összes gyermeknek! És néha még idősebb emberek is vannak, akik pedig mindig vagy a férfi vagy a nő apja és anyja! Nem nagyon tudom, mire véljem ezt. Mintha mindenki kapcsolatban állna egymással.
Emellett az ezekben a filmekben érzékelhető érzelmesség, úgy látszik, mélyen kapcsolódik ehhez a rokonsághoz. És úgy tűnik, mindezt jóként mutatják be.
Én persze tudom, hogy nem szabad senkit elítélni. Pláne nem egy másik kor emberét. Pontosan tudom, hogy az élet ezekben a filmekben ellent mond az „Egyedül a legjobb” tanításának; de nem ez zavar. Hiszen töltöttem már egyszerre több napot más emberekkel — sőt láttam ugyanazokat a tanulókat is heteken keresztül minden nap. Nem a Közelség Kihágása zavar engem a „családokban”. Azt hiszem, megrázó, hogy ezek az emberek ekkora kockázatot vállalnak. Annyi érzelem köti őket egymáshoz.
Egyszerre megrázó és elszomorító számomra.
És olyan sokat beszélgetnek egymással. Az ajkaik egyfolytában mozognak, bár semmi hallható szó nem hagyja el szájukat.
Huszonharmadik nap
Tegnap este, mikor lefeküdtem aludni, azon gondolkoztam, milyen kockázatokat vállaltak régen a „családban” élő emberek, ma reggel pedig az első dolgom az volt, hogy megnézzek egy filmet, ami megmutatja, milyen komolyak is lehetnek ezek a kockázatok.
A jelenetben egy öregember haldoklott. Egy furcsa, ódivatú ágyban feküdt otthon — nem pedig egy kórházi elhalálozási központban —, és körülvette őt a családja. Egy ingaóra volt a falon. Voltak ott lányok, fiúk, férfiak, nők, öregemberek — több, mint amennyit meg tudnék számolni. És mindenki szomorú volt, mindenki sírt. Majd mikor meghalt, a két kisebb lány rávetette magát a testére, és némán zokogtak. Volt egy kutya az ágy lábánál, amely a fejét a mancsára hajtotta, mikor a férfi meghalt, mintha ő is gyászolná. Az óra pedig megállt.
A felesleges fájdalom látványa annyira felkavart, hogy félbehagytam a filmet, és elmentem az állatkertbe.
Egyenesen a Hüllőházba mentem. Ott volt a nő. Egyedül volt az épületben két öregtől eltekintve, akik szürke pulóverben és szandálban füvet szívtak, és a terem közepén található krokodilok medencéje felé bólogattak. Egy szendviccsel mászkált, miközben úgy tűnt, nem figyel semmire.
Még mindig fel voltam zaklatva — a filmtől, mindentől, ami a naplóírás kezdete óta történik velem —, hirtelen indulatból odaléptem hozzá, és megkérdeztem:
— Miért vagy mindig itt?
Megállt, megfordult, és rám nézett azon az átható, misztikus módon. Megfordult a fejemben az is, hogy őrült. De ez lehetetlen volt, mert a Detektorok rájöttek volna, ha ez a helyzet, és már elküldték volna a Rezervátumba Időzített felszívódású Váliummal és ginnel. Nem, biztos, hogy normális. Aki járhatott mások között, az normális volt.
— Itt élek — mondta.
Senki nem élt az állatkertekben. Legalábbis én nem tudtam róla. És minden munkát az állatkertben, ahogy minden Nyilvános Intézményben, elvégzett egy ilyen vagy olyan típusú robot.
— Miért? — kérdeztem. Ez már Magánszférasértés volt. Bár valahogy mégsem éreztem úgy, hogy az a rendelet most érvényes lenne. Talán a rengeteg minket körülvevő csúszó-mászó hüllő miatt volt így, amelyek az üvegtárolókban vonaglottak. És a mesterséges fákról leereszkedő nehéz, zöld, nedvesnek tűnő mesterséges indák miatt.
— Miért ne? — mondta. Majd folytatta: — Nekem úgy tűnik, te is sokszor jársz erre.
Éreztem, hogy elpirulok.
— Ez igaz. Idejövök, amikor… nyugtalan vagyok.
Rám bámult.
— Te nem szedsz pirulákat?
— Dehogynem — mondtam. — Attól még eljövök az állatkertbe.
— Hát… — mondta. — Én nem szedek pirulákat.
Na most én bámultam rá. Ez hihetetlen.
— Te nem szedsz pirulákat?
— Szedtem. De most már rosszul leszek tőlük — az arca meglágyult egy kicsit. — Mármint hányok, ha pirulákat szedek.
— De nincs erre is egy pirula? Vagyis egy gyógyszerrobot tudna…
— Gondolom — mondta —, de nem hánynám ki a hányás elleni tablettát is?
Nem tudtam, hogy mosolyogjak-e ezen, de mosolyogtam. Még akkor is, ha mindez megdöbbentően hangzott.
— Kaphatnál valami injekciót… — mondtam.
— Felejtsd el — mondta —, nyugi — aztán az iguánák ketrecéhez fordult hirtelen. Azok pedig, mint mindig, élénken mozogtak. Békaként pattogtak az üvegkalitkájukban. A nő beleharapott a szendvicsébe, és rágni kezdte.
— Szóval itt élsz, az állatkertben? — kérdeztem.
— Bizony — mondta két harapás között.
— Nem túl… unalmas? — kérdeztem.
— Jézusom, dehogynem.
— Akkor miért maradsz itt?
Úgy nézett rám, mintha nem akarna válaszolni. Annyit kellett volna tennie, hogy megvonja a vállát és becsukja a szemét, akkor a Kötelező Illem megkövetelte volna, hogy hagyjam békén. Nem avatkozhatunk bele az Individualizmusba büntetlenül.
Végül mégis úgy döntött, hogy válaszol nekem, és ezért hálás voltam — nem tudom, miért —, amikor láttam, hogy beszélni készül.
— Az állatkertben élek — mondta —, mert nincs munkám, és nem tudok máshol élni.
Egy egész percig bámulhattam rá. Majd azt kérdeztem:
— Miért nem lépsz ki?
— Megtettem. Egy Kilépő Rezervátumban éltem legalább két sárgán keresztül. Amíg nem kezdtem el hányni a fűtől és a piruláktól.
Hallottam már a Kilépő Rezervátumok füvéről, persze; óriási mezőkön termesztették automatikus berendezések segítségével, és elvileg elképzelhetetlenül hatékony. De még nem hallottam eddig senkiről, aki rosszul lett tőle.
— De amikor újra beléptél… Nem kellett volna kiosztaniuk neked egy munkát?
— Nem léptem be újra.
— Nem léptél be?
— De nem ám. — Végzett a szendvicsével, még megrágva az utolsó falatokat elfordult tőlem, vissza az iguánák ketrece felé. Egy pillanatig nem meghökkenést, hanem haragot éreztem. Azok az ostoba ugrándozó iguánák!
Aztán arra gondoltam, hogy jelentenem kéne őt. De tudtam, mikor erre gondoltam, hogy úgysem tenném meg. Jelentenem kellett volna azt a csoportos öngyilkosságot is, ahogy azt egy felelősségteljes embernek meg kell tennie. De nem tettem. Valószínűleg senki nem tette meg. Mostanában soha nem hallani róla, hogy embereket feljelentenek.
Amikor befejezte az evést, odafordult hozzám, és azt mondta:
— Egyszerűen csak kisétáltam a hálókörletből, és idesétáltam. Úgy tűnt, senki nem vette észre.
— De mégis, hogyan élsz? — kérdeztem.
— Hát ez egyszerű. — A szeme vesztett intenzitásából. — Az épületen kívül például van egy szendvics-automata. Amit a bankkártyáddal használhatsz. És minden reggel egy szervórobot jön, hogy megtöltse friss szendvicsekkel. Még akkor fedeztem fel, amikor idejöttem, fél sárgája, hogy a robot öt szendviccsel mindig többet hoz, mint amennyi az automatába fér. Egy együgyű robotról beszélek, tehát csak ott áll, tartja a kezében azt az öt extra szendvicset. Én meg csak elveszem tőle. Ezt eszem napközben, az ivókutakból pedig iszom.
— És nem dolgozol?
Rám bámult.
— Tudod, hogy mi a munka manapság. Deaktiválniuk kell robotokat, hogy találhassanak nekünk valamit, amiért fizethetnek.
Tudtam, hogy ez igaz. Azt hiszem, mindenki tudta. De senki nem mondta ki.
— Kertészkedhetnél… — mondtam.
— Nem szeretek kertészkedni — mondta.
Elsétáltam és leültem a piton ketrece melletti padra. A két öregember már elment, és egyedül voltunk. Nem néztem rá.
— Mégis mit csinálsz? — kérdeztem. — Mit csinálsz, ha unatkozol? Nincs idekint tévé, és nem használhatod kredit nélkül a Szórakoztató Állomásokat sem New Yorkban. És nem lehet munka nélkül kredithez jutni…
Nem érkezett válasz, és egy percig azt hittem, nem is hallotta, amit mondtam. Aztán meghallottam a lépéseit, és egy pillanattal később már mellettem ült.
— Mostanában — mondta — megpróbálom memorizálni az életem.
„Memorizálni az életem.” Ez a mondat olyan furcsa volt, hogy inkább meg sem szólaltam. Csak a pitont néztem, ahogy az ágakon kúszik: ezek közül semmi sem igazi.
— Egyszer ki kéne próbálnod — mondta. — Először visszaemlékszel valamire, ami veled történt, aztán újra és újra elgondolod. Ez a „memorizálás”. Ha elég ideig folytatom, akkor mind meg tudom őrizni, és úgy fogom tudni, mint egy történetet vagy egy dalt.
Istenem! Gondoltam. Nem lehet normális! De mégis itt volt, és a Detektorok békén hagyták. Aztán arra gondoltam: ez történik, ha valaki nem használ drogokat. Mi történhetett az elméjével…?
Felkeltem a padról, elnézést kértem, és távoztam.
Fejes Richárd fordítása
____________________________
Részlet a Mockingbird (Feketerigó) című regényből