Szihalmi Csilla: fosszília


cipellek magamban hónapok terhe.
zárványidőbe kövült szerelemmel.
üres hasam falán az izmok
gyantaszoborba temetnek.
kiolvasom mindig minden irányba
imaként apró rezzenéseid nyomát.
talán mert féltél világra jönni
csak ezt a pár remegést küldted át.
ahogy forogtunk homályegyetemben
készen hogy újjászüljük a létet.
s aki magamnak visszaadtál
bárkám saját medrébe lökted
ugrani mégis gyáva maradtál.
így állsz a parton. holt kövület.
kiteszem tetovált bőröm a napnak.
égjen a gondolat mivel értél.
már csak a pigmentfoltok szaporodnak.
bénult hangyalábak borostyánbörtöne.
cipelem magamban nehéz szerelmed.
mintha a holt szövet újjászülhetne.
vagy legalább mint távoli földről
mondjon mesét a méhidőbe volt
léptekről úttalan új utazóknak.

Megjelent a Műút 2014048-as számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.