Gilbert Edit: KH — orosz (2015. január 5.)


A közép-európai rendszerváltásokat egy-egy jelentős alkotó pályaívén át bemutató film hívta közös fedélzetre az orosz Vlagyimir Szorokint és a magyar Jankovics Marcellt. Az orosz író életműve jól ismert hazánkban, s nem először jár az A38-as hajón sem. A magyar rajzfilmes-etnográfus munkáin pedig nemzedékek nőttek fel nálunk és más nemzeteknél. (Számos világraszóló elismerése mellett ismert a tény: a János vitéz jogait azért vették meg külföldre nagy pénzen, hogy aztán soha, sehol ne vetítsék. Túltette magát rajta, s örül helyette a Fehérlófia hallatlan nemzetközi sikerének, díjainak.) Használjuk jelképtárait, élvezzük különleges rajzfilmjeit, melyekben összefolyik a nemzeti és az egyetemes, a küzdés pátosza és az értelem örök, gyakran hiábavalónak tűnő keresése. Magát pesszimistának tartja: rövid animációiban Sisyphus nem jut előbbre, a Küzdőkben a mű, a szobor visszaüt, Az ember tragédiájában a piramisba (Kőműves Kelemenként) beépül a rabszolgák teste. Azzal egyetértett, hogy mégiscsak a küzdés ethosza, apoteózisa tartja össze életművét — ami a szép esztétikáján belül marad (ellentétben Szorokinéval). A poétikus gondolat képek egymásutánjában bomlik ki: a szókép átvitt jelentéseként nyilvánul meg a filmes narrációban, az áttűnések által realizálódnak a metaforák. Ez Szorokin elbeszélői nyelve is. Ő ugyancsak életre kelti a metaforát, a frazeologizmust: ha már Hitler, Sztálin, Hruscsov „baszogatja egymást”, történjen meg a cselekményben, de lehetőleg egymás szűzlányaival is, mégpedig análisan. (Ez a jelenet vágta ki a biztosítékot a Kékháj megjelenése után Moszkvában, ezért dobták a könyv példányait megszaggatva egy nyilvános wc-be, meséli szomorúan, a pert viszont megnyerte.) Az okos olvasónak ír, mondja, aki átlátja, hogy ő a hatalom működési módját hiperbolizálja, összeillesztve figyelmeztetésül a rossz tradíciókat. Ez alkotói módszere: nekimegy minden hamisságnak, így leplezve le a fals tekintélyeket, hamis, üres, kártékony mítoszokat — „cseppfolyósítja őket” (Kiss Ilona). Ha a világunk teli van obszcenitással, brutalitással, megalázásokkal, ábrázoljuk is így! Terapikusan hat — rá és az olvasóra, idézi ilyenkor barátját, akit egy nehéz nap után megnyugtat, ha őt olvassa.

Szorokin grafikusként kezdte pályáját és az utóbbi két évben szinte csak festészettel foglalkozik újra. Tudni kell hallgatni, ha nincs közlendője a szavak útján, jelenti ki, s hogy a Tellúriával egyelőre kiírta magát. E regény magyar megjelenésének időpontjára időzítették mostani látogatását, amit a filmes projekt finanszírozott. A könyv világában a szétesett, feudális új Eurázsiában — ami egészen Itáliáig terjed — a tellúrszögek fejekbe verése okozza az eufóriát. A transzcendenssel kapcsolatba kerülni a kultikus szerző híres Jég-trilógiájában a szívre mért jégkalapács-ütéssel lehetett, amire a kiválasztottak szíve megszólal: kimondja a személy eredendő nevét. A külsérelmi nyomok begyógyulása után a beavatottak újonnan szerzett „testvéreikhez” fordulnak, keresvén életük további részében a többieket, akik születetten e belső körbe tartoznak. Az egymás iránti fasisztoid szeretet-ideológia talaján mindenki más „húsrobot”, kimúlásra van ítélve, lévén a Föld nevű bolygó mellékterméke. A mesterséges kéj Szorokin minden művében elérhető valamilyen szerrel: a Hóviharban a vitamidok gerjesztik. Ez a szövege majdhogynem klasszikus regény Gogol vagy Csehov stílusában, az ő nyomukban íródva, az ő világlátásukat követve. (Stílusimitációban a Kékháj lapjain is remekel, orosz írókat utánoz oldalakon át.) A fagyhalál állapotát, igaz, szörnyecskékkel fűszerezi a Hóviharban, s lassan kiderül: a jövőben vagyunk. Fantasztikus-csodás sci-fi elemek különböző arányban fordulnak elő műveiben. „Minden alkotásom más, nem ismétlek, nem is akarom, hogy felismerhető stílusom legyen” — mondja a szerző. Pedig van, még ha „kevercs” is, ahogy magyar Jég rendezője, Mundruczó jellemzi írásmódját. (A fordítói alázat mintapéldája számomra, amikor a tolmács, Lebovics Viktória „mundruckó”-ként ismétli meg a beszélgetésben a Szorokin által használt névváltozatot.) Regényei gyakran antiutópiák, melyek a múltba visszacsúszó jelenből fenyegetnek. A szovjet rendszer a középkori cárizmussal, a fasizmussal s a pravoszláviával ötvöződve valamilyen arányban és kombinációban — ez Szorokin egyik alapképlete. Az erőszak pedig kutatási témája, válaszolta, amikor is egy tőle származó vallomást idéztem. Eszerint gyermekkorától irtózik az erőszaktól, s mindmáig nem érti, miért is olyan agresszív a világ. Amíg ez a tapasztalat a kollektív tudattalanban van, nyomaszt és mérgez. Nem tudsz megszabadulni tőle, míg nem írod ki. (Harminc éve csak írja, írja kifelé magából ezt a traumát az orosz posztmodern, ahogy én érzékelem.) Az írásban kifejezett erőszak nem bánt, ezek csak jelek papíron, senkinek nem ártanak, jelenti ki. (Erről léteznek ellentétes vélekedések, melyekkel gyakran szembesítik is az írót például orosz tévéműsorokban.) A túlélés garanciája, hogy amint leírod, el is távolodsz tőle. Ő megmutatja, ami a világban kavarog: nem finomkodva, nem alulstilizálva, éppen ellenkezőleg. Lexikában és cselekményben egyaránt: a testek, a fizikum működésében. Az erőszakban és a megalázásban a szexualitáson át (meggyőződésem szerint a Jerofejev által újrafelfedezett dugimesék mechanizmusát ismételve). A klasszikusok elhazudták, véli egyetértésben Viktor Jerofejevvel, így nekik kell rávilágítaniuk a világ kegyetlen és fiziológiai természetére: hogy például mi zajlott Anna Karenina házasságtörő ágyában. (A nemi szervek látványa, működése határozottan érdekli: a festő Oleg Kulikkal közösen fotóalbumot készített a nemi szervekről és durva szexről.) Az is foglalkoztatja, amit a háborúk, csaták, forradalmak alatt átélhettek, s hogy hogyan viselkedtek a résztvevők. Szüntelenül keresi, az állati, a gonosz miként nyilvánul meg az emberi történetekben. (Támaszték neki a klasszikus orosz irodalom: ezt válaszolta, amikor rákérdeztünk viszonyára a nemzeti kulturális tradícióhoz: Ha elfárad, hátradől székében — mutatta meg a hajón —, és a mögötte lévő polcokra néz, amelyek kizárólag orosz irodalmi műveket tartalmaznak.)

Nem tűri viszont az irodalomról való beszédben a trágárságot, a vulgaritást, hiába provokálta egy újságíró, átvéve szóhasználatát az irodalomból. Élesen, következetesen elkülöníti az irodalmat, amiben minden lehetséges, a hétköznapoktól. Életbeli megjelenése szolid, szalonképes, kulturált, melankolikus. Visszafogottan, tartózkodóan, szűkszavúan, de együttműködően nyilvánul meg.

A két beszélgető határozott érdeklődést mutatott egymás iránt: Szorokin elkérte Jankovicstól DVD-n Az ember tragédiáját, diskurzusba merültek a filmművészetről, a vizualitásról, a forgatókönyvírás fogásairól.

A múlt rendszer témája, találkozásuk filmes apropója váratlan módon az iskolákat érintve szivárgott be közénk (vizuális nevelésünk hiányosságain át, amit Jankovics hozott szóba). Két tanárára emlékszik mindössze szívesen, mondta az író, a többiek az elnyomó, autoriter szovjet rendszert testesítették meg. Most sem sokkal jobb a helyzet: például egyetlen történelemkönyvből tanulhatnak ma az oroszországi iskolások (sic!). Egyiküket fiatal, másikukat érett felnőttként érte a rendszerváltás. Szorokin nem lépett be a Komszomolba, 1989-ig hivatalosan csak Nyugaton publikált (Búcsú a sortól című regénye Párizsban jelent meg először). Nagy bátorság kellett ehhez? Írt — így távolította el magától a Gorbacsov előtti Szovjetuniót, a szoc-artban együtt tevékenykedő művészbarátok underground légköre pedig segített távolságot tartani attól, amit nem szeretett. Sorsdöntőnek a peresztrojka utáni időszakot tartja, ’91, az oroszországi rendszerváltás napjai pedig élete legboldogabb periódusát jelentették. Putyin uralma óta, mint mondja, bezárul minden lehetőség, befagy minden remény.

A körben ülő közönség bőségesen élt a kérdezés lehetőségével. Kiderült, talán fog írni egy-két mesét az unokájának, mert a lánya nagyon szeretné. Bár fél, hogy mire elkészülnek, a kicsi felnő. Az ÉS-ben frissen megjelent (szorokinos) publicisztikája kapcsán (az Ukrajnával vajúdó és abortuszra készülő Oroszországról) megjegyezte: ritkán nyilvánul meg így aktualitásokról, csak amikor már nem bírja. (Mintha erőteljesen rákapna a politika is a szexuális metaforikára, ld. Orbán és Putyin kalandjait a Nyugat megverselésében.) Alkatfüggő, ki mennyire vesz részt a művészek közül a közéletben, jegyzi meg már ő, bár nagy az igény rá az emberekben. Berlint, ahol az év felét tölti, tágas térségei miatt kedveli, a berlini orosz kisebbségre vonatkozó kérdésen pedig elmosolyodott: a háromszázezernyi ott élő oroszt nem nevezné annak.

(A fényképeket Somay Márk készítette)

One Reply to “KH — orosz (2015. január 5.)”

  1. Milyen kár, hogy én, aki tanítom és fordítom is, nem kaptam meghívást erre az eseményre, sőt, nem is tudtam róla… pedig előző nap jó voltam ingyen tolmácsként a sajtónak adott interjúkhoz. Hiába, kis szakma, de megosztott.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük