Egy kezemen meg tudom számolni, életemben hányszor jártam a Viharsarokban. Valahogy sosem volt arrafelé dolgom, odavalósi ismerősöm is csak egy-kettő akad, ők viszont már rég nyugatabbra költöztek szülőföldjükről — és ahogy látom, hosszabb távon nem is nagyon tervezik a visszatérést. Az erről a tájegységről szerzett tudásomat — Féja Géza szociográfiája és Závada Pál regényei mellett — szinte kizárólag napjaink fiatal „viharsarki prózájának” köszönhetem: Darvasi Ferenc, Kiss Ottó, Miklya Anna, Szabó Tibor Benjámin és persze Grecsó Krisztián szövegeiben rendre megjelenik a minden provincializmusa, unalma és élhetetlensége ellenére is szeretett Délkelet-Magyarország.
Isten ments’, hogy a kedves olvasót személyes ügyekkel traktáljam, de valamiért mégis fontosnak tűnik számomra, hogy tisztázzam a Grecsó Krisztián regényei — köztük a legutóbbi, Megyek utánad című kötet — helyszínéhez fűződő viszonyomat. Méghozzá azért, mert úgy látom, ennek végiggondolása a Grecsó-próza felől nézve sem teljesen tanulság nélküli. A Viharsarok nála a röghöz kötöttség, a változhatatlanság, az elfeledettség, a „ragacsosság” stb. képzeteit hozza magával, amelyek érvényessége az aktuális mű elbeszélőjének szűkebb pátriájánál jóval szélesebb körre is kiterjeszthető. Szerzőnk szövegeit úgy is felfoghatjuk, mint amelyekben Békés megye egész Magyarország, sőt egész Kelet-Európa metonímiájaként szerepel, a hozzá tapadó negatív és pozitív konnotációkat pedig nem egzotikus leírásokként, hanem mindannyiunk helyzetére is vonatkoztatható példázatokként érdemes értelmeznünk. Sokunk közös élményéről, a valódi következmények és katarzis nélküli mindennapok unalmas és demoralizáló körforgásáról (is) beszélnek Grecsó könyvei. Valami ilyesmivel szembesülhetett Joshi, az új regény japán származású mellékszereplője is, amikor először nézett körül új otthonában: „[M]egállt a Körös-parton, kihúzott egy piros Marlborót a dobozból, várta, megtörténjék a csoda. Nem tudta, hogy a Viharsarokban nem történnek csodák. Hogy ott a csodavárás maga a csoda, a délibáb, hogy majd egyszer, majd valakinek jobb lesz, hogy van olyan, hogy jobb.” (179) Hiába gondoljuk tehát, hogy semmi közünk a (kinek mennyire) távoli Alföld porához: az elmúlt évtizedek, évszázadok ugyanúgy letörölhetetlenül rátapasztották azt a Miskolcon, Szentgotthárdon, Zalaegerszegen, Szombathelyen vagy Sopronban élőkre — de még azokra is, akik egy kezükön meg tudják számolni, életükben hányszor jártak a Viharsarokban.
A Megyek utánad a Grecsó eddigi prózai szövegeiben már körvonalazott, folyamatosan új árnyalatokkal gazdagodó, könyvről könyvre más nézőpontból bemutatott mondakört írja tovább. A kapcsolat az előző művekkel — főleg a 2008-as Tánciskolával és a 2011-es Mellettem elférsszel — egy-egy ismerős szereplő újbóli felbukkanásával válik explicitté: egy helyütt például szó esik Szalma Lajosról, a Tánciskola főhősének ördögi attribútumokat viselő nagybátyjáról és kedvenc kocsmájáról, a Pedróról (183), és a Mellettem elférszben megismert nagyszülők, Juszti mama és Domos tata is felbukkannak egy-egy jelenetben (90; 235). Érdemes nagyobb jelentőséget tulajdonítanunk ezeknek az első ránézésre aprónak látszó gesztusoknak, hiszen utólagosan hozzájárulnak valamiféle életmű-egységesítő olvasat érvényesítéséhez. Persze nélkülük is nyilvánvaló volt a rokonság a Pletykaanyu, az Isten hozott, a Tánciskola és a Mellettem elférsz szereplői között, de eleddig nem történt ennyire direkt kísérlet a kirakós darabjainak összeillesztésére. Daru, a Megyek utánad központi szereplője szinte az összes korábbi Grecsó-hőstől örökölt valamit, legfontosabb vonása pedig — „elődeihez” hasonlóan — neki is a saját múltjához való viszonyának problematikussága. A kötet a személyes és közösségi múlt különböző rétegeinek fokról fokra történő feltárását igyekszik nyomon követni, ezt megkönnyítendő pedig az egyes fejezetek — egy kivételével — a Daru épp szóban forgó életszakaszát (óvodától a fiatal felnőttkorig) meghatározó lány nevét viselik. Lili jön; Eszter jön; Daru marad; Petra jön; Sára jön; Adél jön; Gréta jön; Juli van — a tartalomjegyzék idemásolásával nagyjából el is mondtam, hogy a cselekmény szintjén miről szól a regény. Persze önmagában ez sem kevés: Grecsó prózájának nagy erénye, hogy sosem markol túl sokat, nem akar távolabbra tekinteni önnön határainál. A Megyek utánad ennek megfelelően „szimpla” nevelődési tiniregényként is tökéletesen működőképes, így például egy (feltételezett) tizenéves olvasónak akkor is maradandó élményt nyújthat, ha csak Daru szerencsétlen szerelmi életének stációit kíséri figyelemmel. Az átlagosan harminc-negyven oldalas, akár novellákként is megálló szerelmi kudarctörténetek valódi tétje azonban az a pontosan dokumentált folyamat, amely során Daru hol közelebb, hol távolabb kerül önmaga elfogadásához, saját útjának megtalálásához. Ehhez pedig — mondhatni, szokás szerint — saját gyökereinek, múltban hozott jó vagy rossz döntéseinek számbavételével juthat el. Csakhogy az eddigi életére visszatekintő főhős már azt is megkérdőjelezi, hogy egyáltalán az ő egykori döntéseiről van-e szó, vagy saját helyzetéből — fent már felvázolt „viharsarkiságából”, tehát eredendő periferikus létéből — következően megtörtént, passzívan elszenvedett eseményekről. Utóbbi értelmezést erősíti már a mű címe is: megyek utánad, vagyis egy pontosan meg nem nevezett, állandóan alakot változtató másik után, aki mindig megmondja, merre tovább. Erre a folyamatos, nem önmaga által irányított helyváltoztatásra utalhat a főszereplő beszélő neve is, a Wikipédia tanúsága szerint legalábbis a Magyarországon rendszeresen átvonuló madárfaj egyik fő jellegzetessége, hogy a csapat aktuális vezetője, amint elfárad, átadja az első helyet egy másik madárnak, amely egy idő után szintén önként lemond az elöl repülés felelősségéről, és így tovább. Valahogy így, állandó követésként, a kezdeményezés terhét tartósan soha fel nem vállaló sodródásként írható le Daru (eddigi) életútja.
Bár a regény főhőséről mindvégig egyes szám harmadik személyben esik szó, hamar megtudjuk, Daru valójában megegyezik azzal a valakivel, aki a regényben történteket az olvasó elé tárja. „Daru nem akarta tudni, mi miért történik. Daru én vagyok. Illetve voltam, húsz évvel ezelőtt. Ma már nem vagyok az. Senki sem hív így, de nem ezen múlik, hogy már nem vagyok. Akár hívhatnának is így, attól még semmi se lenne meg bennem belőle” — olvasható az első ilyen kiszólás a 15. oldalon. A továbbiakban is viszonylag gyakran találkozhatunk a kötetben ezzel a közelítő-távolító elbeszélői játékkal, amely mintha egyszerre próbálná hangsúlyozni a múlttal való szakítást és a folytonosság felvállalását. Mivel azonban a két minőség szöges ellentéte egymásnak, egészen az utolsó oldalakig nem igazán dől el, hogy a narrátor voltaképpen hogyan viszonyul valamikori önmagához. Az sem világos, hogy ha az elbeszélés pillanatában ő már nem hajlandó viselni egykori nevét — másutt viszont nincs ellenére a „daruság” —, akkor hogyan definiálná jelenkori önmagát, illetve miért állíthatja, hogy immár nem azonos azzal a figurával, akiről beszél. Az egyik narrátori kiszólás szerint Daru akkor szűnt meg Daru lenni, amikor egy évtizeddel a regény egyik fejezetében történtek után, immár egy könyvtárosokból álló delegáció tagjaként a lebombázott Vukovárban, a délszláv háború egyik helyszínén járt: „Látta önmagát, a tíz évvel ezelőtti Darut, aki a bombázókon viccelődik. Hogy csillagok-e vagy fecskék. Áll Daru, a hadtörténeti könyvtár ifjú munkatársa Vukovárban a főtéren, és szégyelli az egyetemista Darut. Akkor minek jöttünk ide békekonferenciázni?, kérdezi. És megállapítja, leszögezi, hogy soha nem akarna találkozni azzal a fiatalemberrel, aki ott állt a Bárka előtt.” (205) Bármennyire megokolt is a felnőtt Daru viszolygása fiatalkori önmagától, a regény szempontjából az érvelés mégsem tűnik meggyőzőnek, mivel az itt említett szégyenérzet szinte teljesen független a mű központi témájától. Mondhatjuk persze, hogy egy személyiség ki-, vagy épp átalakulásában minden mindennel összefügg, de egy ezt ábrázoló irodalmi műnek ennél adekvátabb válaszokkal illene szolgálnia.
Jó nevelődési regényhez illően a történet végén mégiscsak eljutunk valamiféle feloldáshoz, a viharsarki gyerek- és ifjúkor tapasztalatainak megértéséhez és elfogadásához. Érdekes, hogy a történet jelen ideje nem éri utol a narráció jelen idejét, hiszen nem a halál közelségével Vukovárban megismerkedett „nem-Darutól”, hanem az ezt a tudást még nem birtokló, de már felnőtt férfitól búcsúzunk el az utolsó oldalakon. „Daru magához szorítja Julit, isten veletek, régi barátok, régi gangok, szervusztok, szerelmek, szeretők, elengedlek titeket, menjetek, ti vagytok a gyönyörű, kormos, ragacsos, mézgás múlt. Ti vagytok Daru. És én. Daru én vagyok. És végre megint szeretni foglak titeket, rátok mosolygok néha, ha előkerül egy rosszul exponált, közös fénykép, mert ez a sok egykorvolt szerelem mind az enyém. Ebből vagyok.” (303)
A kiindulópontot, úgy tűnik, sikerült megtalálnia — meglátjuk, innen hova vezet az útja.
Megjelent a Műút 2014048-as számában