Kiss Tibor Noé második regénye a megjelenése óta eltelt néhány hónap alatt jóval nagyobb figyelmet kapott, mint 2010-ben napvilágot látott első kötete, az egy transznemű fiatalembernek az identitás útvesztőiben való bolyongását megjelenítő Inkognitó. Az Inkognitóról annak ellenére esett a megérdemeltnél méltatlanul kevesebb szó, hogy sok tekintetben az új könyvben megvalósított poétikát előlegezte. A minuciózusan pontos látás- és ábrázolásmód, a takarékosan, mégis borzongató érzékletességgel leíró nyelv, továbbá az elbeszélőnek/szerzőnek a marginalitás iránti empatikus érdeklődése, a jelenetszerű szerkesztés, állóképek és eseménytelen pillanatok rögzítése az első regényben is alkalmazott eljárások. Az Aludnod kellene sikere számomra azt bizonyítja, hogy szerzője első kötete nem csupán ígéretes kezdet volt, és nem csupán egyszeri, érdekességét főként a transzneműség szokatlan és megíratlan témájából eredeztető teljesítménynek bizonyult. A kissé későn induló, de annál tudatosabban és megfontoltabban építkező írói pálya most egy érett, komoly tétet vállaló művel folytatódott.
Az Aludnod kellene iránti nagyobb érdeklődést részben magyarázza, hogy az ország egyik első rangú szépirodalmi kiadója jelentette meg, de nyilvánvalónak tűnik, hogy az új regény témájával is szélesebb olvasóközönséget tudott megszólítani. Az elmúlt években mind a kritika, mind az olvasóközönség számára fontossá vált jó néhány olyan kortárs szépirodalmi mű, amelynek fókuszában a társadalom kitaszítottjai/kiszorítottjai állnak. Ahogy a nyolcvanas-kilencvenes években nagy feltűnést keltett Tar Sándornak a vidéki munkáskörnyezetet megjelenítő prózája, úgy csodálkozott rá az olvasó városi értelmiség Borbély Szilárd Nincstelenekjére vagy legutóbb Szilasi László A harmadik híd című regényére. A vidék vigasztalan, csupasz valóságára. Kiss Tibor Noénak — amint jó néhány vele készült interjúból kiderül — világos szándéka volt megmutatni azoknak a világ peremén élő telepieknek a nyomorúságát, akikről kishírek sem születnek, nemhogy filmek, akikbe az aluljárókban vagy bevásárlóközpontok parkolóiban sem botlik az ember.
Az Aludnod kellene szereplői, az egykor állami gazdasági dolgozóknak épített házsor lakói mintha nem is léteznének. Nemcsak a külvilág, de a maguk számára is alig. Az évek során privatizálódott, majd felszámolódott a gazdasági telep, s ezzel együtt kezdtek felszámolódni az ott ragadt életek is. Ki tudná megmondani ma már, hogy aki nem menekült el időben, akár a szomszédos faluba vagy a 15 kilométerre fekvő városba, magának okozta-e a bajt, vagy elhagyta a gondviselés, lemondott róla a társadalom, lemondtak róla a szerettei — és még csak eltűntnek sincs nyilvánítva. Nem hiányoznak a telepiek senkinek, nem hiányoznak egymásnak és nem hiányoznak saját maguknak sem. Olyannyira, hogy akár egymáséra és a saját életükre is törnek, ha úgy hozza a pillanat.
Kiss Tibor Noé szabad szemmel alig látható mikrovilágot nagyít fel az olvasói tekintet előtt, amelyből hiányoznak a színek, s amelynek zenei aláfestését a folytonosan zúgó vezetékek szolgáltatják. Az írói/elbeszélői trouvaille részben a nagyítás mikéntjében, részben a regényalakok megformálásában rejlik, a redukált nyelvben, a redukált nézőpontban, a vegetatív létezésre redukált figurák ábrázolásában. A szerző remek érzékkel emeli ki azt a kevés jellegadó momentumot, amellyel a folytonos pusztulás állapotában szenvedő tájat és benne az elveszett embereket egy-egy villanásnyi epizódban felmutatja. A hét fejezetből álló kisregény szűk tereiben időn kívül létező szellemalakokról mégis sokat elárul az elbeszélő.
De még mielőtt ennek az elbeszélői remeklésnek erednénk a nyomába, a kötettel kapcsolatos hiányérzetemet kell szóvá tennem. Nehezen fogadtam el az arra irányuló olvasói szerződést — pontosabban hosszan várakoztam ennek a szerződésnek a felkínálására, mígnem a műélvezet érdekében végül lemondtam róla —, hogy ezt az elbeszélőt elfogadjam annak a mindentudó „leselkedőnek”, aki kétségkívül meggyőző hitelességgel, olykor némi iróniát sem nélkülözve mutatja meg ennek a tragikusságában is taszító mélységekig hatoló nyomorúságnak legmélyebb bugyrait. Egy elhagyott, saját pusztulásának kiszolgáltatott, elszigetelt telep fölül vajon miféle tekintet siklik be az elhanyagolt házakba, a takarók alá, miféle elbeszélői emlékezet idézi fel az itt élők múltját, és nyitja fel Pandóra szelencéjét az olvasó előtt? Ha egy dark sci-fiben lennénk — a regény képi világa mintha nem is volna ettől olyan messze —, hajlamos volnék a végzetet beteljesítő elbeszélői hatalom víziójaként látni a telep látszólag önkényes börtönében élők sorstalanságának alakulását. De az Aludnod kellene nem dark sci-fi, még csak nem is hard boiled krimi — bár ölnek benne embereket, a gyilkosságok felderítetlenek maradnak —, hanem krimibe oltott szociográfiai pontosságú látlelet. Fogadjuk hát el, hogy a titokzatos elbeszélő, akár látogatója, akár lakója volt a telepnek („Kétféleképpen kerülhetett oda valaki. Hozták vagy küldték.”), jó ismerője ennek a világnak. Tudja a történetét, mint ahogy azokét is, akik a telep fogságában élnek.
Az egykori állami gazdasághoz tartozó területet a boltot üzemeltető Pongrácz Antal lassanként felvásárolta, ezzel együtt privatizálta a telepen maradt lelkeket. Kivágatta a bekötőutat szegélyező jegenyefákat, mintegy a megújuló természettől is elhagyott vidéket szimbolizálva a gesztussal. Működteti a naponta kétszer fél órára nyitva tartó boltot, ahova hetente kétszer érkezik friss kenyér, de vásárolni javarészt csak a szenvedélybetegek telep szélén álló intézetéből jönnek hozzá ásványvizes palackban árult pancsolt vodkáért. Bár Pongrácz a telepiek által gyűlölt, közülük származó, kizsákmányoló gazdag ember (az egyetlen alak a kötetben, akinek a nevét nem becézett formában említi az elbeszélő), maga is a hely örökös rabja. Klasszikus zenét hallgat, szeretőt és lovakat tart, szépséges felesége öngyilkos lett az istállójukban. „A nő arcán különös grimasz ült, mintha ő sem értett volna semmit. A nyelve kilógott a szájából. A lábujjait kinyújtotta, mint egy balerina, de az etetőtál így is túl messze volt tőle. A nyaka körül szürkés-vöröses csík. A vér megalvadt, a gerendára kötözött drót megfeszült. A szél felerősödött, himbálni kezdte a testet. Margit nyikorogva fordított hátat Pongrácz Antalnak” — így a szűkszavú, megdöbbentő leírás a holttest megtalálásáról.
A recenzensnek nem könnyű megtartóztatnia magát az Aludnod kellene jó néhány hasonlóan érzékletes képének citálásától. Jóllehet a regény narratívája nem nevezhető cselekménygazdagnak, végig kitartott feszültséget teremt a mozdulatlan képkockák ismétlődése. Kiss Tibor Noé írói erénye ezekben a minimalista, monokróm képleírásokban, egyszerű, szikár mondatokban mutatkozik meg a legvonzóbban. Amikor fakó reggelekről, drótkábeleket lengető szélről, a fűszálakon harmatcseppként csillogó celofánfoszlányokról olvasunk, a majd’ minden fejezetben megjelenő szófordulat szerint „ugyanolyan nap”-okról, a telepiek és intézetiek monoton ismétlődő kényszercselekvéseivel, hogy „cigarettától cigarettáig, etetéstől etetésig, napkeltétől napnyugtáig” teljenek a percek. Az Aludnod kellene lapjain megjelenített otthontalan világban a villám is a sötétséget örökíti meg. Kiss Tibor Noé képleírásaiban mintha Csernus Tibor Angyalföldet ábrázoló festményeinek szürnaturalista ábrázolásai köszönnének vissza a színektől megfosztva.
Ebben az elidegenedett/elidegenített, elmosódott/elmosott szcénában meglepően éles kontúrokkal jelennek meg a férfi szereplők. A Pongrácz Antallal egykorú Gulyás Feri túl a hatvanon, Pék Laci, Tatár Pista (a telep őre, aki mellől még azt is el lehet lopni, ami nincs) és a félszemű Szokola Bandi a harmincas éveik közepén járnak — munkája egyiküknek sincs, Pongrácz alkalmi megbízásaiból jutnak néha pénzhez. Gulyás Ferit elhagyta a felesége, és hirdetés útján szerezte magának az engedelmes Irénkét. Tatár Pista teljesen magatehetetlen anyjával él, akit egy éjjel máglyán éget el az erdőben. Szokola Bandi felesége belehalt a szülésbe, Bandi egyedül neveli a két lányát. Pék Lacinak nem maradt más, mint hogy Gulyás Feri öreg és csámpás Irénkéje és Szokola Bandi nagyobbik lánya, Szandra után kajtasson.
A telep szélén álló intézet lakói, akikkel a telepiek furcsa függőségi viszonyban állnak — kereskednek velük, kölcsönösen fenyegettetve egymástól —, ha lehet, még szánalmasabb emberi roncsoknak tűnnek, a szó mentális és fizikai értelmében is. Bezárva az egykori munkásőrkiképző, aztán hajdani bolondokháza falai közé, törvényesen megfosztva a szabadságuktól mintegy a torz tükrei a telepieknek. („Mozdulatlan, elmosódott figurák a szürkületben. A testüket mintha gyolcsba csavarták volna. Az arcuk helyén foszladozó maszk. Foltok, barázdák. Néhány felskiccelt vonal, vízszintesen a száj, függőlegesen az orr.”) Nevük csak a megjelenésükre utal — Cérna, Féllábú —, bár az utóbbi bentlakóról egyre többet tudunk meg (a regény végére még a nevét is, a regénybeli névadás didaktikusságát megerősítve), s Féllábú/Harangozó Pali fokozatosan az elbeszélőhöz hasonlatos megfigyelői pozícióba emelkedik. Mondhatni gyanúba keveredik. Ha akarnánk, sem árulhatnánk el többet a történet végi gyilkosság leleplezéséről, az Aludnod kellene világában ugyanis majdnem mindenki gyanús. Mindenki árgus szemmel figyel mindenkit, miközben jól tudják egymásról, mit csinál másik az éj leple alatt vagy a kiserdőben kószálva.
A napégette vidéken nevenincs macskákat és kutyákat tartanak, nyávogásuk, ugatásuk beleolvad a sercegő távvezetékek, nyikorgó drótkábelek kakofóniájába. Állat és ember viszonyában semmiféle meghittség nincs a telepen. Időről időre baljósan károgó varjak köröznek a környék felett, fekete árnyakként leszállnak a kertekbe, az intézet udvarába, vagy némán figyelnek a faágakról — felismerik az emberi arcokat, mintha türelmesen várakoznának, hogy lecsaphassanak. Fejezetről fejezetre felbukkannak ezek a végzet szimbolikáját sokféle módon és sok kultúrában megjelenítő madarak. Az Aludnod kellene lapjain egyetlen mítosz elevenedik meg, a halálmadaraké.
A szereplők közül Szebeni Miska, az intézet ápoló-gondnoka az egyetlen alak, aki értelmezésem szerint idegen test a regényben. Noha jól illeszkedik a kötet egészének kiszolgáltatottság-metaforájába mint homoszexuális férfi, aki interneten ismerkedik, és titokban találkozik alkalmi partnereivel. Az ő múltját is megismerjük, hasonlóan a telepiekéhez, a regény címéül választott felszólítás az ő szájából hangzik el, mégsem válik a részévé sem a telepi, sem az intézeti létezésmódnak. Hacsak nem a saját világukba zárt szereplők afféle ellenpontjaként kellene értelmeznünk az ő figuráját. Szebeni ugyanis nap mint nap ki-be jár a bekötőúton, a munkája végeztével mindennap elhagyja a telepet, ami nem az otthona, így vagy úgy, de beteljesíti a testi vágyait (amiről persze mindenki tud), nincs kiszolgáltatva a telep fogságának, no és egyedül őt nem ölné meg álmában a Féllábú. Epizódszerűen felvillantott története nem épül be visszatérő motívumként a regény narratívájába, miként a többi szereplő elbeszélt életmozzanatai. Felbukkan és eltűnik az elbeszélésben.
A nők a hiányukkal tüntetnek a regényben, a feleségek meghaltak, elmentek, miként Gulyás Feri lánya is („Idegen nő évek óta nem érkezett a telepre, az asszonyok innen csak elmenekültek”), s akadt olyan kislány is, akit a szántóföldön kombájn szaggatott szét. Szokola Bandi Szandrája is távozásra készül, az intézetben pedig egyetlen nő sem lakik. Fiúgyermek nincs a környéken, ha az itt élők meghalnak, bevégeztetik a telep lassú pusztulása. A férfiak nem is titkolt vágyainak tárgya így hát az éjszakánként szellemalakként bolyongó tinédzser Szandra, aki egy ágyban alszik az apjával, s akinek a szüzességét végül Tatár Pista veszi el. A nők a túlélés zálogai, de „olyan nő még nem élt a földön, aki szeretett volna a telepen ébredni.” A regény zárlatában a telepről kivezető bekötőút közelében a lány mezítelen holttestére talál rá a Féllábú, a varjak már lecsaptak rá, szeme helyén lyuk tátong. A kötetnyitó jelenet komikuma a fogsorát kereső Gulyás Ferivel az Aludnod kellene végére a reménytelenség terrorjába fordul. Mindenki bűnös és mindenki áldozat.
Az Aludnod kellene eddigi recepciójában gyakran tűnik fel műfaji elődként Tar Sándor és Bodor Ádám prózavilága, előbbihez a szegénység-tematikája, utóbbihoz a szürreális ábrázolásmód kapcsolja. Görföl Balázs egy interjúban vetette fel a szerzőnek (A kiszolgáltatottság formái, http://www.jelenkor.net/interju/274/a-kiszolgaltatottsag-formai) Krasznahorkai László munkásságát, mint a regény egy másik lehetséges hatástörténeti előzményét. Bár Kiss Tibor Noé válaszában úgy nyilatkozik, hogy Krasznahorkai könyvei számára kevéssé bizonyultak ihletőnek, az én olvasási tapasztalatom szerint a Sátántangó releváns előképnek mutatkozik (vagyis olvasási horizontunk az Aludnod kellene szerzőjével nem olvad össze), elsősorban ezt az összevetést hívja elő mindenekelőtt az olvasói emlékezetből. Minden bizonnyal érdekes párhuzamokra és elágazásokra bukkanna, aki elvégezné a két mű összehasonlító elemzését, s a leglényegesebb különbséget talán éppen abban a 29 évben találná, ami a két regény születése között eltelt. Hogy míg a Sátántangó szereplői a hatalom árnyékában mégiscsak várnak valamire, ami ugyan sohasem következik be, a várakozás végtelen körében forognak, amint ezt a regény szerkezete is megerősíti, az Aludnod kellene 21. századi történetéből a várakozás mítosza is hiányzik.
Kiss Tibor Noé regényében nem telik és nem múlik a rohadt idő, dermedten áll a kitört ablakok és a lámpacsonkok között, szél sem mozdítja. Csak a telepiek hullanak ki belőle észrevehetetlenül. Az olvasó becsukja a könyvet, a varjak ott köröznek a feje felett.
Megjelent a Műút 2014048-as számában