Palágyi Ildikó Brigitta: [Kérem, hagyják el a szerelvényt, és erre figyelmeztessék utastársaikat is! Jössz baszni?]


Hát persze, vágom rá magamban, de lehet, ki is mondtam. Az arcom rezzenéstelen, mintha azt kérdezte volna, hogy vagy. Ez már a végállomás. Sietek, ki kell jutnom a metróból, nem kapok levegőt, megfulladok.

A rosszarcú fiút, aki az előbb meginvitált, már nem látom sehol. Bár kapkodom a levegőt, rágyújtok. Azt mondják, stresszhelyzetben valójában nem a ciginek van nyugtató hatása, hanem az egyenletes, mély levegővételnek. Beszívom jó mélyre, majd szép lassan kifújom a füstöt.

Kettőre beszéltük meg, még van fél órám. Családi ebéd lesz, apám halálának tizedik évfordulója. Együtt emlékezzünk, a nővérem találta ki, rühellem még a gondolatát is. Anyámat nagyon meghatotta az ötlet, így elmegyek, már egy éve velük él, nem bírta tovább a magányt. Elméletileg Péter is jön, bár tegnap csúnyán összevesztünk, elrohant. Gondolom, bement az irodába. Nem jött haza aludni sem. El fogom hagyni.

Amikor megérkezem, ő már ott van, anyám mellett ül a kanapén, beszélgetnek. Ahogy belépek, a gyerekek a nevemet kiáltva sorra nyakamba ugranak. Szó szerint. Ölelnek, csüngnek rajtam, nehezek így négyen egyszerre, alig bírom, egyszer tuti megreccsen a derekam. Nem tudom, meddig csinálják még ezt, a legnagyobb már húsz éves, de ő ugrik elsőnek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól, imádom őket. Ezt meg is mondom nekik, és akkor, imádni csak Isten lehet, igazít ki a középső keresztfiam, az okostojás, aki azt mondta, ha megnő, pap lesz, de csak ha nősülhet. Meg milliárdos is, és épít egy akkora házat, hogy mindannyian elférünk benne, mindenkinek lesz egy saját emelete. Erről még nem próbálta meg lebeszélni senki.

Anyu megérzett valamit, tekintete fürkész minket. Tudom, már az gyanús volt neki, hogy nem együtt jöttünk, de egyelőre békén hagy, nem kérdez. A gyerekek lefoglalnak, nincs lehetőség komolyabb párbeszédre. A nővérem terít, majd tálal, húsleves csigatésztával, brassói káposztasalátával és máglyarakás. Mielőtt hozzálátnánk az ételhez, a milliárdos papnak készülő csemete asztali áldást mond. Megköszöni az ennivalót, és hogy együtt van a család. Hogy szeretjük egymást, és ötöst kapott matekból, meg azt is, hogy az öccse olyan nagyfiú, hogy szeptemberben már iskolába megy. Köszönetet mond, hogy olyan szép és jó anyukája van, hogy az apja megígérte, elviszi horgászni, és hogy a bátyja kölcsönadja a horgászbotját. Megköszönte, hogy mama ott lakik velük, és finomakat süt meg főz, hogy a nővére végre hazajött Hollandiából, és csak sokára megy vissza. Itt megkérdezte, addig hányat is kell még aludni, aztán, köszöni, hogy neki van a világon a legjobb keresztanyukája, mert megvette a tűz ninja gót, és köszöni, hogy Péter annyira nem tud jól focizni, mert legutóbb is rúgott neki három gólt, ami nagyon-nagyon-nagyon jó érzés volt. Itt már nem bírtuk tovább nevetés nélkül, de még nincs vége, mondta, és azt is megköszönte a jó Istennek, hogy már tíz éve vigyáz az ő erőspapájára a mennyországban.

Sosem találkozott apámmal, miután meghalt, rá egy évre született. Az első fiúunoka a bátyja volt, apám büszkén tologatta a babakocsiban, nagyon örült, hogy végre kapott egy fiút is a családba. Milyen erős leszel, kérdezte az első kis pöcsöst százszor, ezerszer, ilyenkor ökölbe szorította mindkét kezét, erőlködést színlelt, és ilyen erős leszel majd, mondta. Pár hónaposan a kérdés hallatán már nagyapjával egyszerre szorította ökölbe pici kis markát, és közben nagyokat kacarászott. Így lett ő az erőspapa, azt hiszem.

Hamar eltelt a délután, Péter menni készül, egész nap egy szót sem váltottunk, de látom a mozdulatain, hogy menne, ismerem. Elkezdem a búcsúzkodást, holnap már iskola, korán le kell feküdni, aztán meg korán kelni, erre fogom, ezzel nem lehet vitába szállni. Mindenkinek puszi-puszi, minden rendben, kérdezi anyám súgva már elmenőben. Hát persze, vágom rá, rezzenéstelen arccal. Mi baj lenne.

Hazafelé az autóban tovább mélyül köztünk a csend. A ház előtt leállítja a motort, érzem, engem néz, várja a végszót a következő jelenethez. Én a ház papagájos kovácsoltvas kapuját bámulom mereven, el akarok válni, mondom. Néhány másodpercnyi újabb csend után kiszállok az autóból, és becsapom magam mögött az ajtót. Ő nem száll ki utánam, padlógázzal elhajt, hangosan csikorognak a kerekek.

Az univerzum szeretett gyermeke vagyok, ezért a jövőmet fényesnek, boldognak és biztonságosnak tudom. Rajtam kívül, akár csak bennem, az egyetemes rend működik. Szeretet, békesség és tökéletes egészség tölti el a tudatomat és a testemet. Világomban minden rendben van. Szeretem azt, aki vagyok, és amit cselekszem. Az élet végtelen körforgásában, ahol most vagyok, nincs kezdet és nincs vég, csupán az anyag és a tudat állandó egymásba fordulása. Életem téren és időn túli létező, tudatom teret és időt teremtő. Világomban minden rendben van. Folyton megújul az életem, minden pillanata új, friss és eleven. Mindenben a szépet és a jót keresem. Világomban minden rendben van. Gondolataimmal a szépet és a jót erősítem. Világomban minden rendben van. Világomban minden rendben van.[1]

________________________

[1] Balogh Béla: A tudatalatti tízparancsolata

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük