Szép és tartalmas esten vehetett részt az a néhány érdeklődő, aki a költészetnapi hámból ki- vagy berúgás előtt egy nappal vette a fáradtságot és ellátogatott Kerber Balázs és Marno János közös estjére a Roham kávézóba. Szó esett Pilinszkyről, ahogy megrendülés fedezhető fel a szemében, ha saját verseit olvassa, Istenről, akit, mondja Marno, nem lehet sem szeretni, sem gyűlölni, hiszen nem tudunk róla semmit, arról, hogy az Apokrif talán a leghumorosabb apokaliptikus vers és hogy Ernst Jandl mennyire jó brutális egyszerűségében, amit kevesen tudnak végigcsinálni egy versben. Majd felolvastak egy közös költeményt, felváltva olvasott Marno és Kerber, mi pedig éreztük, szerettük, nevettünk. Volt összhang, volt különbözés, volt egyszerűség, volt mélység. Kicsit meg is lehetett rendülni.
„Rugóm
a rémem, vagy rémem a rugóm,
soha nem ismerem fel azonnal,
s amikor igen, akkor már késő”
„Mert valamikor rámolás
volt: aktákkal, számlakötegekkel
dobálóztak folyton odalent, halmuk
terjeng szerte, mint a sűrű homokpor.”
„Gatyámba alázva merengek
reggel óta az ablaküvegnek
támasztott halántékkal”
Ahogy Borsik Miklós, aki moderálta a beszélgetést, zárta az estet: „Mégiscsak nevettünk, aminek jobban örülök, mint nem. És rengeteg észrevételem van még, amiket inkább megtartok magamnak.”
Képek az estről:
[nggallery id=10]