Remény, szeretet

Tudta, hogy ugrás előtt nem szabad se megállni, se lenézni. Reménykedett benne, hogy még zuhanás közben szörnyethal, vagy legkésőbb a jeges vízbe csapódva megáll a szíve. A hidak közül elvetette a női nevűeket. A szabadságon egy pillanatra eltűnődött. Végül felgyalogolt a parton, és az Összekötő hídról ugrott.

„Mártának 1995 karácsonyára reménnyel és szeretettel, Péter.” Lejjebb, ceruzával, másik kézírással: „(Sándor fiától)”

Semmi több. A könyvet nem sokkal ezelőtt vásároltam a Központi Antikváriumban (Magyarország legnagyobb antikváriuma. Működik 1891 óta.) A Gyilkosnak nevezett helyen ülök az ablaknál, a hajdani METRO klubra, a mostani Roham bárra néző kilátással. Az utcán decemberi eső. A hűvös idő dacára sört kérek. Fázom, kérek mellé egy lélekmelegítőt is. Lehajtom, aztán a sörömmel kiállok a kétlépésnyi teraszra egy cigarettára. Vajon milyen lehetett az idő 1995 karácsonyán?

Melegrekord volt. Már 23-án is, de ez is megdőlt 25-én. Pécsett például 20,4 fok volt.  Budapesten csak 13,5, de ez is helyi rekordbeállítás. Fáznia tehát nem kellett se Mártának, se Péternek.

A Lyra Mundi sorozatban megjelent könyvet (Dylan Thomas versei) nem olvasta senki. Át se lapozták. Nincsenek felvágva a lapok. Úgy tűnik, Péter reményei nem teljesültek. Szeretete nem talált viszonzásra Mártánál.

De hát hol van az megírva, hogy Mártának el kellett olvasnia ezt a könyvet ahhoz, hogy Pétert viszontszeresse? Hogy Péter remélhessen? Lehet, épp elég volt a gesztus, az ajándékozás maga. Lehet, hogy Péter épp ezzel a gesztussal tette föl a pontot az i-re. Talán személyesen találkoztak, és akkor adta át a csomagot, és Márta ki is bontotta azt egy kávéházi asztalnál. Vagy séta közben. Leülhettek egy padra is, hiszen meleg volt. Márta kibontotta a csomagot — nem kellett volna, Péter. Kinyitotta a könyvet, meglátta a bejegyzést, elpirult. A cipőjét nézte, aztán Pétert. Aki végig Márta arcát figyelte, csak akkor nézett a cipőjére, mikor Márta feléje fordult. Aztán Márta megfogta Péter kezét, és alig érezhetően megszorította, mire Péter felnézett, lassan összehajoltak és megcsókolták egymást. Dylan Thomassal pedig többé nem volt dolguk. Legalábbis Mártának.

De ha így történt, hogy került a könyv a Központi Antikváriumba? (Sándor fiától.) Egy ilyen alkalommal kapott könyvet egy nő sem ad az antikváriumba. Nem ajándékoz el. Még akkor sem, ha Péternek megvan a saját, ronggyá olvasott Dylan Thomasa a közös polcon, e mellett a könyv mellett.

Nem, Mártát valami baj érhette. Vagy a kapcsolatot. Ha Mártát érte baj — mondjuk ki, Márta meghalt —, Péter akkor is megtartotta volna a könyvet. De az is lehet, hogy nem. Hogy egy napon, talán épp egy karácsonykor, egy másik, magányosan töltött karácsonyon, amikor nem volt sem melegrekord, sem szeretet, sem remény, csak a volt, csak a nincs, Péter nem bírta tovább. És őrjöngve dobált be egy előrángatott dobozba mindent, mindent, ami őrá emlékeztette. Mert úgy érezte, megbolondul. Nem bírja tovább egy lakásban a mumifikálódott rózsával, az egymás mellé rakott, használhatatlan karikagyűrűkkel, a fényképekkel, amikről egy boldog pár mosolyog vissza rá, és igen, a könyvvel. Megfullad tőlük. És akkor Péter (Sándor fia, Péter) elindult a kartondobozzal, hogy kivágja a kukába az egészet. Hogy aztán a Dunának menjen.

A lépcsőházban azonban összefutott N-nel, atyai barátjával, aki tudta, hogy Péter magányosan tölti a karácsonyt, és eljött, hogy elhívja magukhoz. Kivette Péter kezéből a dobozt, betette a csomagtartóba. Péter pedig hagyta, hogy a barátja betuszkolja a kocsiba, és vigye. A doboz N-nél maradt.

Ez nem jó. A dobozra N még ráírhatta volna, hogy Sándor fiától, de a könyvbe beírnia nem volt miért. Másképpen történhetett. Péter nem pakolt össze, csak kirohant a lakásból. Magányosan rótta a sötét és kihalt karácsonyi utcákat. „Sehol egy lélek. Bennem se.”

Tudta, hogy ugrás előtt nem szabad se megállni, se lenézni. Reménykedett benne, hogy még zuhanás közben szörnyethal, vagy legkésőbb a jeges vízbe csapódva megáll a szíve. A hidak közül elvetette a női nevűeket. A szabadságon egy pillanatra eltűnődött. Végül felgyalogolt a parton, és az Összekötő hídról ugrott.

N elkésett. Hiába csöngetett, Péter már elindult. N hiába hívta, a mobil ott csörgött az üres lakásban.

Egy hét múlva azonosította a holttestet — hozzátartozót nem találtak, de valaki tudta a rendőrségen, hogy ismerik egymást. Ismerték. Ugyanez a valaki őt hívta el hatósági tanúnak a lakás felnyitásához. Ha szeretne elvinni valami személyes emléket, csak tegye — mondta a rendőr, aztán hagyta N-t bóklászni a lakásban.

Ezt a könyvet hozta el. Mikor kiért a házból, megállt, elővett egy ceruzát, és beleírta: Sándor fiától. Egy pillanatig eltűnődött, aztán zárójelbe tette a két szót.

*

Mire idáig jutottam, elgémberedtek az ujjaim, elfogyott a söröm és rám sötétedett. Ideje mennem.