Szendikének
A vihar 90-100 km/h-val söpör át a Dunántúlon, úgy hírlik.
Állok az ablakban, kurvahidegben, minden cigaretta felesleges.
Visszasétálok az időben régi, rossz napokba, mint aki ezredszer
izgulja végig ugyanazt a filmet, a minden kisgyerekbe belenevelt
katonadolog reflexével leplezve a reszketést, hogy milyen apró
nüanszok menthetnek meg egész életeket. Senki sem meri
kimondani, de majdnem mind úgy hisszük, hogy legalább egyszer
kijár mindenkinek, hogy jókor legyen jó helyen, jól döntsön,
jó véletlenek terelgessék jó irányba. Vagy nem. Semmi sem jár,
semmi sincs megígérve. Ez a legfélelmetesebb. Nincs kinek
megköszönni bármit. Téged. Elfogadni a boldogságot, megbarátkozni
a szerencsével, megbékélni a tökéletességgel, az örömmel, a bűntudattal,
amiért nem mindig csak szenvedés és hiány. Elszámolni azzal, hogy jó.
Kezdeni valamit a szerelemmel, például szavakat találni rá.
A vihar 90-100 km/h-val söpör át a Dunántúlon. Én meg egészen sírós
fejjel mosolygok, mint egy tökkelütött kisgyerek. Mint aki véletlenül
lemaradt a lezuhanó repülőgépről vagy mégis feljutott egy másik
járatra, ami tudtán kívül épp egy földrengés vagy tűzvész elől menekíti.
Vihar. Akár. Állni az ablakban és nem érezni semmiféle gravitációt.
Ilyesmik történnek, egészen felfoghatatlanul. Szeretlek. Katonadolog.
Megjelent a Műút 2014048-as számában