friss műút

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Esszé

Nívódíjasaink laudációi

2014. december 19.
Szili József

Szili József

Eredendően irodalomtörténész, esztéta, műfordító. Kutatási területe Arany János lírája mellett a modern angol, amerikai irodalom, irodalomelmélet. A Magyar Tudományos Akadémia doktora, professor emeritus. Hosszú, több mint három évtizedes kihagyás után műveli újra elegáns, a huszadik századi hagyományokban gyökerező líráját. E kései poétika középpontjában a hitves megdöbbentő elvesztésének fájdalma áll. A közösen eltöltött idő tünékeny, és a több évtizedes összeforrás utáni egyedüllét heroikus tapasztalata.
Kőrizs Imre írja róla, a valószínűleg minden idők korrekorder elsőköteteséről: „de aki azt gondolja, a Miskolci Egyetem professor emeritusa számára a versírás gyerekjáték, képzelje el, hogyan boldogulna egy elméleti fizikus az űrhajó pilótafülkéjében!
A professzor nemcsak korrekorder, de versei messze túlteljesítették a horatiusi »nonum prematur in annum« (»kilenc évig tartsd fiókban«) követelményét is: a 2011-es Verskazal című kötet darabjai évtizedekkel ezelőtt íródtak. A verseknek tehát szemlátomást hosszú a szavatossági idejük, a Kőtáj címűt például akár Krusovszky Dénes is írhatta volna, aki pedig a vers születésekor még főállásban hintázott: »A csend megkövült. Ez a kőpuszta / támadt belőle, tátogó némaság / irgalom nélkül. / Eltévedni itt? Nincs belseje a tájnak. / Hiányzik róla az a pici rés is, / amihez majd a legenda tapad.«
A költőnek nemcsak a képei jók, hanem a ritmusérzéke is (most nem a verstan egyszeregyére gondolok), nagyszerűek a tempóváltásai, egy anekdotikusnak indult, novellisztikus szerelmes verset (Harmadszorra) például így fejez be: »sejtem, hogy nálad mindig ott a kés, / s azon tűnődsz, nem késő-e megölnöd / ezt a sovány, okos, levert fiút, / s most magadnak motyogsz így: ’Nem tudom.’«
Kedvencem az Amszterdam–New York: 8 óra című vers, amely egy repülőútról szól, benne a felhőknek olyan totális leírásával, amely — hogy nagyot mondjak — egy Szép Ernőn iskolázott Juhász Ferencnek is becsületére válna: »ködben indultunk s a repülőút / New Yorkba végig felhőben / felhők emeletes tárházában felhők / egymást temető egymásra hágó generációiban felhők / roppant és hazárd tenyészetében felhők / gőzhomályba süllyedt dzsungelszintjein.«”
Hogy hogy vagyok… címmel 2014-ben írt verseit mint kisciklust közli a Dűlő első 2015-ös száma januárban Seres László legújabb munkáival együtt.
Volt professzoromat, Szili Józsefet köszönthetem nagyrabecsüléssel, mint a Műút 2014. évi szépirodalmi nívódíjasát.
(Zemlényi Attila)

Kisantal Tamás

Kisantal Tamás

Amióta a történetiség-koncepciók közelebbről érdekelnek, bármerre indultam el, találkoztam a nevével: először még a 2000-es évek elején, egy hiánypótló, beszédes című fordításkötet szerkesztőjeként (és előszavának írójaként). A cím: Tudomány és művészet között. Valóban, mi is van a kettő között; pontosabban a történettudományt miképpen közelíthetjük meg az irodalomtudomány felől? Státuszvita ez a javából, a történész ragaszkodna ahhoz, hogy amit ír, szigorúan szabályozott tudomány. Mások szerint akár elbeszélő művészet is lehet. Aktuális a kérdés: kell-e és hogyan lehet Kliót visszahelyezni a múzsák közé. Ennél összetettebb vita talán csak abból lesz, hol a helye a művészeti és a tudományos diskurzushoz képest a filozófiainak…
Díjazottunk munkája összefonódik Thomka Beáta pécsi irodalomelméleti műhelyével. Szerkesztője a nagyszerű Narratívák sorozat több darabjának, és Gyurgyák Jánossal szerkesztőként közösen jegyzik a Történetelmélet című monumentális, kétkötetes, kétezer oldalas Osiris-kiadványt. Elismert kutatója a holokauszt-szövegeknek, vizsgálta a narratív szerkezetüket, a szerzőiség funkcióját; 2009-es monográfiája is e tárgyban született, a Túlélő történetek fókuszába az ábrázolásmód és a történetiség problematikája került. Elie Wiesel Az éjszakájától, egy krónikának nevezett írói műtől Art Spiegelman Mausáig, a reprezentáció etikájáig vezet minket, s jut a recepció szerint is jelentős meglátásokra, elhelyezve magát azok körében, akik a holokauszt-szövegek, általában a traumaszövegek feldolgozását interdiszciplináris eszköztárral képzelik el. Figyelmét semmi sem kerüli el, fontosnak tartja foglalkozni Benigni filmjével, vagy éppen Libera Lego koncentrációs táborával is.
A Műút szerkesztőjeként a legteljesebb nyugalommal bízom magam a minőségérzékére, ízlésére, s persze mindenekelőtt alapos szakismeretére. Írt nekünk Radnóti Sándorról, Horváth Viktorról, tavalyi a Martin Amis-recenzió — idén pedig szintén két fontos könyv került terítékre: a nagyon erőteljesen „történelembe gyökerezett” Grossman-regény, végül Nye Shakespeare-könyve. Utóbbi bírálatáról az anglisták körében nagy tiszteletnek örvendő Bényei Tamás közölte: „angolul sem írtak még erről a regényről ilyen színvonalú szöveget.”
A most kitüntetendő kiváló kritikus, irodalomtörténész, egyetemi adjunktus Radnóti Sándorról írta a Műútban: hajlamos rá, hogy a laudációit afféle életműkritikaként olvassa. Mielőtt magam is léptéket tévesztenék, hadd zárjam így — büszkén és nagy örömmel adom át a kritikarovat nívódíját Kisantal Tamásnak!
(Jenei László)

Váró Kata Anna

Váró Kata Anna

Mivel foglalkozhatna egy mozgóképkultúra és médiaismeret szakos diplomát is szerzett anglista szívesebben, mint a brit filmmel? A klasszikus ellentmondáson, hogy az angol Hitchcock Hollywoodban futott be, az amerikai Kubrick Angliában élt és dolgozott, hamar túlléphetünk — hiszen ha brit filmekről esik szó, általában mégis az 50-60-as évek szociális érzékenységű szerzői filmjei, a free cinema lesz az, amiről mindenkinek vannak élményei. No és az angol újhullám — Lindsay Anderson, Tony Richardson, Karel Reisz. Díjazottunk filmes érdeklődése azonban jóval szélesebb körre terjed ki: a brit kulturálisörökség-filmek vizsgálatától kezdve a populáris alkotásokig, a kommersz filmekig számos részterület és megközelítési mód foglalkoztatja — de például fontos sorozatot publikált az amerikai független filmről, és — egyáltalán nem mellékesen — járja a nemzetközi filmfesztiválokat, ahonnan tudósít (például Cannes-ból, Velencéből, a Sundance-ről), de interjúkat is készít (mások mellett Jeff Nicholsszal, Sigourney Weaverrel, Charlize Theronnal).
A Debreceni Egyetem oktatójaként dolgozó díjazottunk az idei Műút-lapszámokban több színházi témájú írást publikált. Nem nehéz kapcsolatot találni a színház és a film között, a két művészeti ág kifejezésmódja igen sok mindenben rokon — innen már csak egy lépés, és máris színház és film szoros kapcsolatrendszeréről értekezhetünk (a fent jelzett brit filmalkotások közül is sok adaptáció, egy-egy dráma megfilmesítése volt) — szerzőnk pedig kiemelt kutatási területeként jelölte meg az egyes filmalkotások irodalmi hátterének kutatását is.
A Műútban megjelent írásai mind egy-egy konkrét előadáshoz kapcsolódó színikritikák, melyeknek felépítése nagyfokú szerkezeti hasonlóságot mutat — rávilágítva ezzel a szerző módszer(esség)ére is. Elsőként jellemzően az adott darab szövegét helyezi — már-már filológiai aprómunkát végezve — kultúr-, dráma-, illetve irodalomtörténeti kontextusba, majd röviden ismerteti a cselekményt. Ezt követi az érzékeny és empatikus mélystruktúra-elemzés, nemegyszer a kortárs színházi közeg hasonló törekvéseivel is párhuzamot vonva-keresve, végül az előadás egészét bírálva — mindezekkel párhuzamosan mutatja be és értékeli a darabban játszó színészeket. Konklúzióit jellemzően egy-egy lényegre törő zárómondatba sűríti mellébeszélés és külön díszletek nélkül.
A Műút művészeti-színházi írásért járó nívódíját 2014-ben Váró Kata Anna kapja.
(Jenei László – kabai lóránt)

Gaál József

Gaál József

Díjazottunk 1986-ban végzett a Képzőművészeti Főiskolán, de ekkor már évek óta kiállító művész, sajátos, egyéni képi világa az akkor elindított irányban halad azóta is. Miskolchoz sok szállal kötődik, régebben heteket töltött a művésztelep grafikai műhelyében, ahol festett is, de főleg litográfiákat készített. 1993-tól a Főiskola tanára, sok-sok jelentős egyéni kiállítással és mindenféle díjakkal a háta mögött. Az 1980-as évek közepén találkoztam először műveivel, a Miskolci Grafikai Biennálékon. Az idő múlásával a dolgok is sokat változtak, a biennálé jelentősége már csak árnyéka akkori önmagának. Az akkor főleg grafikákat, rajzokat készítő művész tevékenysége sokfelé ágazott, mára a képzőművészet minden ágában és válfajában alkot: rajzokat, festményeket, szobrokat készít. A használt anyagok és technikák sokfélesége ellenére művészete roppant homogén és egy ívű. Az eltelt harminc évben különböző áramlatok, stílusok és divatok váltották egymást a képzőművészetben, de az ő iránya, vagy inkább terráriuma változatlan. Elképesztő gazdagsággal népesített be egy olyan világot, amelyből kirekesztődik mindaz a sok felszínes hiábavalóság, amely a „normális” hétköznapjainkat kitölti. Műveivel olyan felszín alatti tájakra vezet minket, ahol szinte minden fájdalmasan őszinte, és gyakran nyers erőt hordoz. Olyan mélységű kutakba tekint alá, amelyektől sokunk megriadna, ám ő nemcsak hogy belenéz, de alászáll ezekbe a félelmetes bugyrokba. Az emberi psziché sok ezer éve változatlan formáit kutatja, de gyakran csak formátlanságot lát, illetve a formáknak egy olyan folytonos gomolygását, amely szavakkal nehezen megfogalmazható. Lényei, amelyek gyakran emberi alakokra, arcokra hasonlítanak, valamiféle prehisztorikus emlékekként tűnnek fel, a lecsupaszított, külső nélküli ember festékből, fából, bőrből összegyúrt gólemszerű figuráiként. Félelmetes világ az övé, néha csak lesütött szemmel merünk közlekedni benne. Lényeivel együtt élni jó, de idő kell az együttlét elviseléséhez, szokni kell őket, mintha az embernek meg kellene szelídíteni képeit, szobrait, vagy inkább ezzel ellentétben, nekünk kell feladni bizonyos dolgokat, beidegződéseket és sablonokat, hogy együtt maradhassunk velük. Hihetetlen olvasottsága és elméleti tudása zavarba ejtő, szerencsére sokat publikál. Írásai gyakran vonhatók párhuzamba műveivel, ugyanolyan ostorozóan nyersek és gyakran brutálisak, mint képei, szobrai. Véleménye nem túl hízelgő mai világunkról, a nyugati világról, a művészet égisze alatt iparszerűen gyártott tárgyakról. Gyakran profetikus erővel és dühvel írja le dübörgő mondatait, néha ettől bizony meg is rettenünk.
„Állandó katasztrófaállapot, állandó hanyatlás, jaj! — így kell leélni életünk, eszelős, önjelölt próféták vallási buzgalommal hirdetnek igazabb életet. A tarhonyával makulált arisztokratikus sznobizmus két típusa elegyedik, Kiber Matyó és Liber Manó színháza mindez: a garabonciás, csillagszemű juhász viaskodik a kutyabőr-vásárosból lett raccsoló idegenszívűvel, avagy az égig érő paszulyról lehuppant ősárja kiűzi a multikultikus virtuális magyart. Népi Naci és Urbán Turbán kesztyűs bábok Vitéz László szerepében” — írja egy naplójegyzetében.
Ha nem is ebből az idézetből, de talán az előtte mondottakból már biztos kitalálták, hogy 2014 képzőművészeti nívódíjasa: Gaál József.
(Kishonthy Zsolt)

Lakatos István

Lakatos István

2008 augusztusában találkoztunk először személyesen, s egyből nem is kisebb alkalomból, mint hogy kezébe nyomjak néhány példányt a friss Műútból, benne első nyomtatásban megjelent műve — a helyszín a Blaha Söröző volt, és szemmel látható meghatottságában kis vonakodás után elfogadott még egy sört —, ezt persze komoly levélváltás előzte meg, a szóban forgó képregény (mely mellesleg a következő évben Alfabéta-díjat kapott) forgatókönyvéhez is adtam néhány apró tanácsot például, pár héttel ezután meg már a Légó Galériában segítgettem kiállításának rendezésében. Ahogy később is néhány hasonló alkalommal, például Miskolcon volt szerencsém kiállítását megnyitni az első Műút-napokon, majd szervezni neki egy valódit a Miskolci Galéria kamaratermében — jó volt egyben látni gyakorlatilag minden munkáját, melyeken nyomon követhető stílusának alakulása, ahogyan az alapvetően sötét, erős szürkeárnyalatokra építő képvilágban a feszültségtől telt, olykor kissé reszketeg kontúrokkal megrajzolt figurái egyre inkább kiszínesedtek — mintha kissé kiengedett volna a korai szorongás. Másfelől a vizuális narratíva mellett ugyanolyan meghatározó, sőt még inkább struktúraszervező elem szerzői képregényeiben a verbális réteg narratívája, illetve szó szerinti értelemben vett poétikai eszközei („mintha rajzokkal írnék verset” — mondta többször is), melyek segítségével (és a maga sajátos humorával) képes egy olykor nyomasztó, ám mindvégig kínosan ismerős világot ábrázolni. Aztán egyszercsak megjelent egy regénye, mely rögtön az év ifjúsági könyve lett, s idén az újabb, immár egy sorozat első köteteként, de ő még 2012-ben mondta nekem egy interjúban, hogy „egészen biztosan nem lehetek még író, ez a könyv akár a kezdők szerencséje is lehet, vagy valami hasonló. Ha megírok még kettőt és nem lesznek ócskák, a harmadik után talán már nevezhetem magamnak írónak, lehetek író, de most még csak egy rajzoló vagyok, aki nagyjából véletlenül írt egy könyvet. De ez a rajzoló most még fosik, ha leírózzák.”
Nagy örömömre (és évek óta tartó aknamunkám hatására) ez évtől kezdve a Műút képregényrovatában is osztunk nívódíjat. Legnagyobb örömömre pedig a szerkesztőség egyhangú szavazása alapján e díjat ennek a fosó rajzolónak — aki véleményem szerint megkérdőjelezhetetlenül írói státusszal is bír immár —, Lakatos Istvánnak adhatom át büszkén és idiótán vigyorogva.
(kabai lóránt)

András László

András László

Aki farkas akart lenni, végül mégse lett az. Egész életében hideg városokban élt és meleg lakások csukott ablakai mögül üvöltött a süket csöndre, amelyet az üvegben visszatükröződő látvány rengeteg vadonná sokszorozott. Sohase vette észre a kudarcát, mindig is úgy gondolt magára, mint aki végbevitte a mitikus átváltozást. De gondolatai és érzései elárulták, hogy aki farkas akart lenni, végül is semmit sem tudott a farkasokról.
Aki a varjakkal akart károgni kopár fákról, sehogy se tudott kipréselni a torkán épkézláb rekedt kiáltásokat. Azt hitte, elég feketét viselnie, és úgy tennie, mintha szállna. Talán el is szállt egy kicsit magától. Aki a varjakkal akart károgni, igazából semmit sem tudott sem a varjakról, sem a károgásról.
Aki patkányokkal akart minden rést bekóborolni, sehogy se tudta annyira összehúzni magát, hogy utánuk bújhasson a falakon áthatolva. Minden szemetet összegyűjtött és osztályozta a mocskot. Míg maga is mocsokká nem vált patkány helyett, mert mondanom sem kell, hogy az égvilágon semmit sem tudott a patkányokról.
Aki a Műút portál nívódíját első ízben megkapja, nem tudom, át akar-e változni medvévé, vagy sem. Amit tud hozzá, azt ugyanúgy, vagy még inkább ahhoz tudja, hogyan kell embernek maradni. Ezt kutatja regényében, az Egy medvekutató feljegyzéseiben, és ezt kutatja a portál keddről keddre frissülő rovata, a Medvészet írásaiban. Hölgyem és uraim, a díjazottunk András László.
(Antal Balázs)

Szólj hozzá!