G. W. F. Hegel Történetfilozófiájának egyik kardinális kérdése a történelmi folyamat(ok) és természet közötti viszonyrendszer, vagyis a világtörténet földrajzi alapjának a mibenléte. A természeti környezet az emberi szabadság kibontakoztatásának strukturális előfeltételét jelenti, miszerint bizonyos területek alkalmasabbak az emberi kultúra és történelem kialakulására, mások — a természeti hatások túlsúlya miatt — kevésbé. Ebben a geopolitikai kontextusban elsődleges jelentőségű Ázsia, Európa, illetve az antik mediterráneum, míg Afrika „túl” vagy „innen” van a világtörténelmen, hiszen az emberi faj gyermekkorának a helyszíne, egy ahistorikus nem-hely, a szellem éjszakájának birodalma. Minden, ami történelmi jelentőségű (Egyiptom, Észak-Afrika stb.) belőle egy másik szellemi régióhoz tartozik, vagyis az igazi Afrika „üres” — jelentés nélküli kiterjedés. A területen élő fekete népesség faji karakterében is igazodik ehhez az ahistorikussághoz, hiszen a négerek a természeti állapot időn kívüli barbarizmusát testesítik meg. Nem képesek túllépni a partikularitások világán az univerzalitás felé, vagyis a humanitás, szellem, szabadság értékeivel nem is szembesülnek, miközben önmagukat és másokat (is) legfeljebb hasznos tárgyaknak tekintik. A természeti vadságnak ez az immorális állapota olyan átlátszatlan éjszakai világot képvisel, melyet messze elkerül a világszellem, hiszen az afrikaiakat és európaiakat összekötő egyetlen gazdasági intézmény — a kulturális megértés és közvetítés lehetetlensége miatt — a rabszolgaság. A 18. századi felvilágosodás rasszista antropológiáinak — Buffon, Hume, Kant által is képviselt — közhelyeit világtörténeti narratívában összegző Hegel álláspontja rendkívül pontosan reprezentálja a korszak eurocentrikus világképét, illetve a „fekete Afrikának” ebben a vízióban elfoglalt alárendelt helyzetét. A hegeli gondolatmenet jelen helyzetben releváns aspektusa az, hogy a filozófus a narratívák rendszere (a „világtörténelem”) szempontjából ítéli „üres térnek” Afrikát, miszerint a feketében, a négerben, a mórban nincs semmi elbeszélhető, mert létezésmódjuk természeti volta kizárja történeti és egyszersmind narratív karakterüket.
A Kitömött barbár hőse, a Habsburgok „udvari mórja” (Hofmohr), Angelo Soliman a következőképp vélekedik Afrikáról: „Szülőföldje valahol ebben a kétségbeejtő ürességben feküdt, ezer, tízezer, százezer négyzetmérföld fehér rostanyagban. Ezt azért mégsem írhatta le: semmit sem írhatott le abból, amit gondolt, és amit érzett, anélkül, hogy ne vált volna végtelenül nevetségessé. Aki a terra incognitán született, elvileg nem is létezhetne. Felfedezőként, egy flotta, majd egy hadsereg élén, hódító fegyverekkel, a királynő zászlaját tűzve az elfoglalt terület magassági pontjaira, ahogy Lobkowitz-cal egykor erről félig tréfásan álmodoztak, az lehetne az egyetlen lehetőség, hogy behatoljon ebbe az ismeretlenbe, amely részben ő maga.” (306) A regény metaforák, jelenetek, motívumok sorozatán keresztül járja körül Angelo fundamentális idegenségének különböző aspektusait. Ebben a kép- és fogalomkomplexumban az otthontalanság kérdése döntő jelentőségű, hiszen az udvari mór speciális helyzetét többek között az jellemzi, hogy identitásának nincs narratív alapzata, vagyis a „gazdái” által konstruált legendákon kívül — melyeket jobb híján ő maga is ápol — nem tudhatunk meg semmi pontosat gyermekkoráról, származásáról, családi hátteréről. Afrika az „üresség”, az „ismeretlenség”, a „terra incognita” nem-helyeként jelenik meg, melyet csupán (vissza)kolonizálni lehetne „felfedezőként, egy flotta, majd egy hadsereg élén”, noha ez a felfedezés nem szolgáltatna semmilyen igazságot és/vagy személyes revelációt Soliman számára, hiszen ugyanazokat a narratívákat vetítené rá Afrikai éjszakai terére, melyeket az európai gondolkodás az udvari mór fekete testére projektál.
Péterfy Gergely új regényének egyik legizgalmasabb kérdése a nyelviség és a marginális „fekete test” fenyegető-idegen-ambivalens szenzualitása közti viszonyrendszer esztétikai színre vitele. Ennek a viszonyrendszernek a traumatikus jelenete Angelo Soliman preparációja (megnyúzása, kitömése és kiállítása a bécsi Természettudományi Múzeumban), mely a regény narratív tükörlabirintusának is a középpontját alkotja, hiszen a beszélő(k) — Török Sophie, illetve az ő szólama által közvetített Kazinczy — számára a preparátum mint „testet öltött botrány” képezi az (ellen)azonosulások legfőbb tárgyát. A megkínzott fekete test képe olyan szuper-metaforát alkot, mely a különböző képzettársítások, motivikus láncolatok, fogalmi hullámzások koordinátoraként jelenik meg — minden fejezetet a regény jelen idejét jelző szituáció nyit, ahogy Török Sophie a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában nézi a vörös szekrényben kiállított fekete testet. A megkínzott fekete test a megkínzott fehér férfi — a jézusi passió — narratívájának mimikrije, olyan érzéki-gondolati-kulturális ellenközéppont, mely az európai humanista világértelmezést hivatott decentralizálni. Ebből a szempontból a történetnek megvan a maga antik párdarabja is, hiszen Marszüasz Apollón általi megnyúzása ugyancsak a barbár, az animális, a szenzuális mozzanattal szembeni civilizatorikus erőszak dokumentuma, mely az európai kultúra belső hasadtságára, a heterogenitással szembeni érzéketlenségére emlékeztet. Péterfy bravúros következetességgel építi fel regényét a választott szupermetafora köré, miáltal a főbb szereplők sorsa, én- és testképe mind összefüggeni látszik a fekete test titkos történetével, ugyanakkor van ebben a következetességben valami nyugtalanító is, valami túlzottan rendszerszerű a megfelelések szövevényében. A folyamatos revelációk mintha épp a heterogenitás plurális igazságformáit próbálnák redukálni, abban az értelemben, hogy az azonosság és egységesség igézetében konstruálódó európai gondolkodással szemben egy alternatív, de ugyancsak univerzális karakterű ellen-narratíva, a marginális identitás(ok) Nagy Szenvedéstörténete jönne létre.
A fekete test „szóra bírása” — a történelmen „kívüliből” a történetibe való áthelyezése — eleve neuralgikus vállalkozás, hiszen Angelo sorsa irritációk, provokációk, traumák hálózataként jelenítődik meg, vagyis nyelviség/testiség folyamatosan egymásnak feszül, egyszerre akadályozzák és energetizálják egymást, miközben ellentmondásos szerveződésük hozza létre a regény esztétikai játékterét. Németh Zoltán A posztmodern irodalom hármas stratégiája című kötetében az antropológiai posztmodernt — elhatárolva azt az areferenciális, illetve korai posztmoderntől — a következőképp próbálja körülírni: „A harmadik vagy antropológiai posztmodern az irodalomelmélet »kulturális fordulat«-ához köthető egyrészt, másrészt a hatalom kérdésköre izgatja, a »másik«, illetve a másság természete, a marginális nézőpontok megjelenítése, felszínre hozása, a politikai természetű kérdésfelvetések, a mainstream-ellenes attitűd. Mindez a fikció és a referencialitás határán, mindkét elem felhasználásával történik, de rendkívül erős a szövegek konkrét, világba nyúló, tranzitív irányultsága.” A Kitömött barbár a „másik” és a „másság” természetét, a marginális identitások konstruálódásának kérdését — Németh szerint ugyancsak az antropológiai posztmodernre jellemző módon — a testidentitástól elválaszthatatlanul szemléli, ezzel például a Párhuzamos történetek Nádas-féle „testírását” is felidézve. A regényvilág felépítését gondos kutatói munka előzte meg, melyet Péterfy Orpheus és Massinissa — Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman címen PhD-értekezésként (2007) is összegzett, vagyis a referenciális háttér rekonstrukciója fontos előfeltételét jelentette a szöveg létrehozásának, hiszen a fikciós elemek, eltérések és újragondolások ezen masszív háttér fényében tesznek szert művészi erőre, vagyis együttesen alapozzák meg a szöveg tranzitív irányultságát. A kulturális és filozófiai antropológiai kérdések pedig folyamatosan jelen vannak, hiszen a Kitömött barbár az európai felvilágosodás emberideáljának, a folyamatos öntökéletesítés és tanulás útján haladó, szabad világpolgárnak a keserű kritikáját fogalmazza meg Soliman és Kazinczy tragikus barátságán keresztül.
Ugyanakkor Péterfy regénye — ha továbbra is alkalmazzuk Németh Zoltán tipológiáját — rendelkezik egy, az úgynevezett korai posztmodernre jellemző tulajdonsággal is, miszerint mániákusan reflektálja a nyelvi kifejezéssel, a szavak erejével, a fogalmi rekonstrukcióval szembeni kételyeket, vagyis az „elbeszélés nehézségeit”. Mindez persze Kazinczy regénybeli alakjából is adódik, hiszen az ő esetében az emlékezés mániákus kényszere és az emlékezetfolyamatokat deformáló trauma szerepe, illetve a nyelvújítás projektuma ugyancsak élesen exponálja a nyelviség problematikáját. Utóbbi motívum érdekes módon sokkal kevésbé van előtérben, mint a másik kettő, ugyanakkor a regény egy kifejtetlen, de rendkívül izgalmas, a vállalkozás kulturális ethoszát felfüggesztő olvasattal szolgál a nyelvújítás lényegéről, miszerint ez is Kazinczy őstraumájára lenne visszavezethető: „Szabadulása után bosszúra nem is gondolhatott: ha vágyát nem is, de a megtételéhez szükséges bátorságot és képzelőerőt szétmorzsolta benne a fogság. Így egyetlen bosszúja maradt: elvenni a nyelvet azoktól, akik fölébe hatalmasodtak, akik szabadságát, a javait, a testét elvehették tőle; elvenni a nyelvüket, és otthagyni őket hebegő barbárokként bárdolatlanságuk mocsarában. Elvenni tőlük valami olyasmit, amiről nem is gondolták volna, hogy fegyverré válhat; elvenni tőlük a nyelvet, amelyen beszélnek, átalakítani, kicserélni, és leírni őket vele. Leírni a gyávaságukat, a műveletlenségük, a kapzsiságuk, leírni arcuk színét, reszkető kezüket, elakadó lélegzetüket, krákogó hangjukat, zavartan ugráló disznószemük tompa kis fényét.” (65) A nyelvújítás tehát nem egy nyelv „adományozása”, az új szavak — amennyiben megragadnak a használatban — nem egyszerűen gazdagítják a kifejezés lehetőségeit, hanem egyúttal „elnémítanak” bizonyos régiókat, illetve felforgatják a nyelv és a hatalom megszokott összefüggéseit, hiszen egyfajta nyelvpolitikai hadviselés („bosszú”) eszközévé válnak. „A saját nyelvük, amelyben tegnap még otthon voltak, egyszerre idegenné lesz körülöttük, és ott maradnak hebegve-habogva, tátogva és mutogatva, és minden, amit mondanak, a többiek fülének csak bla-bla lesz, ahogy a görögök fülének értelmetlen zagyvaság, bar-bar volt a barbárok hadoválása.” (67) Az otthonos nyelv elrablása a valósághoz való otthonos viszony terrorisztikus felszámolásaként jelenik meg, ami úgy alázza meg a „hatalmi beszélőket”, hogy az idegen, a marginális, a barbár nyelvi pozícióinak újraelosztásával kiűzi őket a kultúrából. Kazinczy nyelvújítása tehát a „kisebbségi nyelv” Deleuze–Guattari-féle modellje szerint működik, mely parazitaként és/vagy vírusként lappang az uralkodó nyelven „belül”, hogy azt lassan átalakítsa: újratenyéssze. A biológiai metaforák alkalmazása megalapozottnak tűnik Péterfy nyelvet és testet összeolvasó poétikája felől nézve, ugyanis a nyelvújítás ragályszerű víziója a Kazinczy halálát is okozó kolerajárvány apokaliptikus jeleneteire rímel, mintha a Felvilágosodás és a humanizmus szelleme egyfajta ártó kórként hatolna bele a valóság érzéki szövetébe. A Felvilágosodás fertőzésmetaforákkal való ilyen patologizálása a 18. század végi ellenforradalmi diskurzusok visszatérő szólama, de többek között A szellem fenomenológiájában is megjelenik mint a vallásos babona elleni biofegyver képzete. „Végig az motoszkált az eszemben, hogy mindez negyven évvel ezelőtt is megtörtént, csak akkor a járványnak más volt a természete — Ferenc ifjúkorában a királyságot és az egyházat fenyegette halálos veszély, melynek kórokozóját ugyanilyen kétségbeesett eredménytelenséggel próbálták legyőzni. Elégették a könyveket és betiltották a szabadkőműves páholyokat és levágták a fejeket, amivel csak azt tették nyilvánvalóvá, hogy semmit sem értenek a gondolatok terjedésének természetéből.” (20)
A szellem és érzékiség eme konfliktusos viszonyát jelöli az „inkongruens conjunctio” (132) kifejezés is, mely a különnemű dolgok keveredésére utal, ugyanis a hibrid konstellációk végigkísérik Kazinczy, Török Sophie és Angelo Soliman életét, miközben ezek a keveredések legtöbbször — a higiéniai határsértésként értelmezett kolerajárványhoz hasonlóan — tragikus következményekkel bírnak. Kazinczy nyelvújítás-programjának, illetve az ebben a modellben benne rejlő antropológiai eszménynek a központi fogalma az „emember”: „Azt az ember jelölte ez a szó, aki képes volt önmagát többé tenni, mint születési adottságainak és társadalmi helyzetének összessége: az emember az, aki saját hajánál fogva rángatja ki magát a mocsárból, amelybe mindannyian eleve beleszülettünk. Az ememeber a kultúrember, a művelt ember, a nyugati ember, az emember Odüsszeusz és Faust és Don Giovanni. Az emember a reduplikált ember, aki megkettőzte önmagát, aki mindent megtett, hogy jobbá és többé legyen — emember a szabadkőműves, az adeptus, emember a művész, emember a filozófus, a tudós, a költő. Az emember a szabad ember.” (135) Ugyanakkor az emember a társadalmi térben megtestesülve inkongruens conjunctio, aki az anyagias valóságszemlélettel és a felvilágosodásellenes szellemiséggel ellentétes „gyűlöletes, kártékony, élősködő, beképzelt, hányaveti és ostoba” (135) létmódot folytat, vagyis egyszerre nevetséges és veszélyes kórokozó, akit-amit el kell különíteni, ki kell zárni a szociális hálóból. Kazinczy bebörtönzése, majd társadalmi izolálása a széphalmi birtokon értelmezhető ilyesfajta kultúrhigiéniai műveletnek, a feudális rend egészségügyi reakciójának, melyet a regény körkörös szerkezetében a kolerajárvány elleni karanténeljárások kereteznek.
Angelo Soliman az inkongruens conjunctio díszpéldája, fekete szabadkőműves, kiművelt bestia, emember és nem-ember egyetlen hátborzongatóan idegenszerű testben. Lényében olyan korabeli kulturális ideológiák ütköznek egymásnak, mint az emberi nem végtelen tökéletesedésének képessége (perfektibilitás) és az individuum képezhetőségének (Bildung) ideája, illetve az esszencialista faji antropológiák tipológiai gondolkodása, mely az identitás biológiai alapú redukciója iránt volt elkötelezve. Soliman egész fiatalkora azzal telik, hogy folyamatosan képezik és tesztelik, ugyanakkor a humanista emberkísérlet — a vad/barbár/idegen civilizált emberré nevelése — egyre nehezebben elválasztható a mindenkori tulajdonos hatalmi (ön)reprezentációjától, hiszen a kiművelt udvari mór épp olyan státuszszimbólum, akárcsak egy izgalmas kunsztokat bemutató egzotikus díszállat. Soliman személye és teste kezdettől fogva mintha külön életet élne, hiszen a fekete testet mindig egy fehér ember birtokolja fizikálisan és kulturálisan, ugyanis az udvari mór egy olyan szerep, ami fantáziakosztümként/maszkként íródik rá az eleven húsra. Élete második felében sikerül ugyan többé-kevésbé kiszakadni ebből a függésből, de a polgári emancipáció nyújtotta cselekvési terekben is folyamatosan meg kell küzdenie azokkal a kultúrhigiéniai zavarokkal, melyeket testidentitásának inkongruenciája vált ki társadalmi környezetéből.
1796 novemberében aztán bekövetkezik a teljes ragálytalanítás, ugyanis a korszak „antropológiai gépezete” (Giorgio Agamben) megtalálja a módját, hogyan semlegesíthető a fekete test fertőző idegensége. Solimant halála után szabadkőműves barátai a császár parancsára preparálják, majd az afrikai vademberekhez társított pózban és öltözetben kiállítják a Természettudományi Múzeumban. Péterfy fikciója szerint itt jut fontos szerephez Kazinczy, akire Soliman végrendeletében ráhagyja bőrét, vagyis a preparációhoz elengedhetetlennek mutatkozik a státuszfogoly engedélye, aki ezt természetesen megadja, miközben egy sokkszerű revelációban ismeri fel barátja gesztusának jelentőségét, mely az ő későbbi életét is meg fogja határozni. „Angelo Soliman utolsó üzenetével, beszélgetésünk utolsó, szavakkal már befejezhetetlen befejezésével ugyanazt tette, amit addig a szavaival: rám hagyta örökül a sorsát, s most sorsának utolsó fordulatával teste utolsó átalakulásának tanújává avatott. Végignézhettem, hogy válik a testéből szobor. A test, amely játékszerből apatest, apatestből ikon lett, most azzá vált, ami a legvégső lényege volt: botrány.” (428) A koloniális hatalom a preparáció által visszaveszi a fekete test tulajdonjogát, miközben lehántja nem egyszerűen a bőrt, hanem a személyiséget is a fizikai testről. Vagyis az individuális mozzanatoktól megfosztott testtárgy faji tulajdonságaira redukálódik, miközben az elevenséggel együtt az inkongruens conjunctio is megszűnik, hiszen a fekete test végre megkapja homogén és ellenőrzött „igazságát”, hogy a rasszizmus élőhalottjaként egy birodalmi freak show keretei között képviselje az eurocentrikus antropológia győzelmét.
Iris Wigger és Katrin Klein „Bruder Mohr” — Angelo Soliman und der Rassismus der Aufklärung (Entfremdete Körper: Rassismus als Leichenschändung, transcript Verlag, Bielefeld, 2009, 81–116) című nagyszerű tanulmányukban szemléletes módon hasonlítják össze Soliman és Jeremy Bentham preparátumát. Bentham, az angol jogfilozófus és az utilitarizmus megalapítója végrendeletében meghagyta, hogy halála után barátja, Dr. Thomas Southwood hajtson végre holttestén nyilvános boncolást, majd különböző preparációs eljárásokkal készítsenek belőle úgynevezett auto-icont. Az auto-icon Bentham értelmezésében olyan férfi, aki önmaga képe, vagyis azokra az önmagukat jelölő relikviákra hasonlít, melyek az uralkodók, illetve vallásos vezetők létezésének szimbolikus meghosszabbítását hivatottak szolgálni. Bentham elképzelésében a hasznossági elv dominált, ugyanis szerinte az emberi (holt)test természetes lebomlása az anyag felesleges pazarlása, mellyel szemben a preparáció kulturális újrafelhasználásnak tekinthető. (Bentham auto-iconját 1850-ben állították ki a londoni University College-ben.) Míg ez a fajta preparáció a hatalmi pozícióban lévő (tudós, filozófus stb.) fehér férfi individuális létezését próbálja megőrizni, miáltal személyének kulturális emlékezetét és hatalmi reprezentációját szolgálja, addig Soliman nem a tudomány alanyaként, hanem tárgyaként válik a preparációs folyamat részévé, miközben egyszerre deszocializálódik és dekulturalizálódik. Bentham auto-iconja tehát tiszteletet parancsoló biopolitikai bálvány, míg Soliman preparátuma kuriózum, az antropológiai differencia rasszista konstrukciójának és rögzítésének dokumentuma. Péterfy leírása a preparációról dermesztően tárgyilagos, ugyanakkor a klinikai nyelvet Kazinczy észleleteivel ütköztetve mégis képes személyes tragédiává formálni Soliman dehumanizálását. A magyar irodalomban talán Hajnóczy Péter Jézus menyasszonya című kisregényében olvashatunk ilyen hideglelős, anatómiai leírást az ember preparálásának különböző módjairól. Míg azonban Hajnóczy az anatómiai és fogyasztói tekintet abszurd összefüggéseit egy irracionális világ díszletei között próbálja színre vinni, addig a Kitömött barbár felforgató hatása épp a történeti és személyes beágyazottságból származik, abból a Kazinczy számára is sokkoló tapasztalatból, hogy mennyire természetesen illeszkedik mind a korszellembe, mind a társadalmi valóságba a preparáció botránya. Pontosabban ez a természetesség a regény beszélői számára elválaszthatatlan a természetellenességtől, hiszen Soliman (bőrének) története a kultúra és barbárság hibridizációjára is utal, miszerint az inkongruens conjunctio ideológiai eszközökkel nem felszámolható, csupán elfedhető, de a lappangó trauma egyszer felszínre tör, akárcsak a kolera.
Ennek az exponálásnak az eszköze maga a regény is, a beszélők egymásba fűződő szólamai az elmondhatatlan elmondását kísérlik meg, noha ez a rekonstrukciós kísérlet nem vezet(het) gyógyításhoz, hiszen a botrány feltárása a ragály igenlését is jelenti. Ugyanakkor mégis érezni egy bizonyos ingadozást ebben a kérdésben, ami a regény narrációs szerkezetét is érinti. Ahogy azt már említettem, a Kitömött barbár központi narrátora Török Sophie, akinek közléseibe függő beszédként ékelődnek Kazinczy visszaemlékezései. Ez a körkörösen szerkesztett és egymásba csavarodó-harapó építmény lenyűgöző szisztémát alkot, miközben a regényvilágnak a különnemű keveredések iránti megszállottságát is tükrözi a maga hibrid architektonikájában. Szilágyi Márton Egy preparátum titkos élete című kritikájában (Kalligram, 2014/10, 97–100) hosszan kritizálja ezt a koncepciót, többek közt a történelmi Kazinczy önéletrajzi szövegeinek Péterfy regényétől jelentősen eltérő jellegét, illetve a narráció lélektani hitelvesztését és a megteremtett elbeszélői figura önellentmondásosságát hangsúlyozva. Szilágyi végkövetkeztetése, hogy Péterfy meg akarta őrizni a regénystruktúra attraktivitását, miközben el is szeretett volna kerülni egy nem kívánatosnak tekintett elbeszélői stratégiát: „A narrátori közlés ilyetén felépítése csak álca — egy más típusú és eredetű történetmondás elfedésére szolgál. Egy olyanéra, amelyet viszont a regény nem akar felvállalni: egy auktoriális szerzői közlésre építő megoldásra.”
A fenti végkövetkeztetést illetően egyetértek Szilágyival, ugyanakkor feltevődik számomra a kérdés, hogy miből adódhat Péterfy idegenkedése az omnipotens elbeszélőtől, miközben ennek a stratégiának a csábításától láthatóan nem tud megmenekülni, hiszen a különböző individuális szólamok alatt-fölött-között újrateremti ezt a szuperperspektívát. Péterfy — a Németh Zoltán-féle korai posztmodernre fokozottan jellemző — nyelvfilozófiai alapállása szerint utasítja el a mindentudó elbeszélő, a lineáris történet, a Nagy Narratíva képzeteit, miközben ezt a döntését manifeszt módon mutatja fel a regényszöveg konceptuális szerkesztettsége által. Ugyanakkor Angelo Soliman történetének is lényeges mozzanata a Nagy Fehér Európai Elbeszélésnek való kiszolgáltatottság, hiszen a preparáció botránya épp az Azonosság Központi Igazságának beíródását jeleníti meg, mely a heterogenitás és a sokféleség töredékes tapasztalatát hivatott elfedni. Az omnipotens elbeszélő tehát valahol a kolonizáló európai tudat újrateremtődésével fenyeget, mely csupán üreges bábuként kezelné Soliman fekete testét, hogy ideológiai programeszméivel próbálja meg kitömni azt. Péterfy azonban mégsem a totális szétírás ragálypoétikáját követi, ugyanis — és megítélésem szerint ebben rejlik a narrációs elfedés oka — a Kitömött barbár erőteljesen elkötelezett regény. Legalábbis abban az értelemben, hogy úgy folytat ideológiakritikai vitát a humanizmussal, hogy ebben a vitában az esszencialista antropológiák rasszista igazságával a megkínzott fekete test ellenigazságát állítja szembe. Ez azonban ahhoz vezet, hogy a regény hozzáidomul a lebontani vágyott ideológiához, és maga is egy Nagy (Ellen-)Narratívaként kezd el működni, mely a marginális identitások szenvedéstörténetében oldja fel a heterogén sokaságok szökésvonalait.
Megjelent a Műút 2014048-as számában