Csoportképet készítenek rólunk, a wiesbadeni New Plays of Europe fesztivál kurátorairól. Egy csoportkép mindig vidám dolog. Csoportképeken mindenki nevet, még az is, aki privát képen soha. A hölgyek szépek, az urak komolyak, de mindenki mosolyog, emelkedett pillanat, tisztában vagyunk vele, hogy utoljára gyűltünk egybe, huszonvalahány év közös múlt után utoljára. Minden fesztiválon csoportkép készült, ez lesz az utolsó.
Utoljára összejönni nem jó, mégis nevetünk.
Mint egy család, mondhatná bárki, és valóban, a kép is olyan, akár egy családi kép.
A társaság tagjai jeles alkalmakon összegyűlnek, rég látottak ölelik egymást, emlékeket idéznek meg, és mosolyognak, sokat mosolyognak. Legyen szó keresztelőről, esküvőről, vagy diplomaosztóról, a család vidám, még a temetői képeknek is van méltósága, sőt bája is.
Már ha van család.
A wiesbadeni (korábban bonni, filiáléival frankfurti, mainzi) biennálé lenyűgöző kísérlet volt, hogy képet készítsen egy igazán nagy családról, a színházi kontinensről. Büszkék vagyunk magunkra, földrészünk a kultúra gazdagságáról ismert, sőt e kultúrának bölcsője is, és máig legfőbb letéteményese. Íme, a büszkeségünk, gyakran ismételjük bárkinek, de magunknak is, magunknak talán még többet is. Meglehet, hogy a kínai ipar olcsóbban termel, lehet, hogy Amerika hatékonyabb, de a kultúra, az igazi kultúra csak itt virágzik. Készítsünk vidám portrét a családról, amely e kultúrát szülte és őrzi, és amit úgy hívnak, hogy Európa.
A fesztivál története valóban páratlan, nagyszabású próba a színházi kultúra egy fejezetének, a kortárs darabok előadásainak bemutatására, ilyen tematikával a világ legnagyobbja. Az alapító atyák, Tankred Dorst és Manfred Beilharz kísérlete sikerült, gyönyörű tablókat készítettek évről évre az európai színházról, olyan album lapjai ezek, amikre sokáig emlékezni fogunk.
Az album betelt, feltettük a polcra, díszhelyre tettük emlékeink között.
Nem tudhatjuk, valaki folytatja-e a sort, utódaink leverik-e a port majd az albumról és kinyitják-e, és ha igen, érteni fogják-e, vagy értetlenül lapozni.
Limlomok lesznek-e nekik a mi értékeink? Remélhetjük-e, hogy szeretik, amit mi szerettünk?
Vagy joguk lesz arra, hogy akár ne is értsenek minket?
Minden távozó nemzedék félelme ez.
Mondják, minden gyerek egy kis ragadozó, akire úgy kell ráerőszakolni a civilizáció alapjait. És miben áll a civilizáció? A civilizáció annak belátásában áll, hogy mindenki felelős azért, amit tesz.
A napokban kezembe került nagyapám egy fotója. A királyi honvédség csukaszürke őrmesteri egyenruhájában áll, ismeretlen mezőn, puskáját a lábához támasztja. A kép felirata szálkás dőlt betűkkel, melyeket a falusi ács amúgy gerendákra és szarufákra rótt a háztetőkön, így üzen: „Ukrajnából, családomnak, melyért itt állok”.
A képen nagyapám nem mosolyog, de ez privát fotó, ehhez joga van. Ezt a képet sose mutattam az ukrán kurátornak, féltem, neki is van egy, az ő nagyapjáról, Budapestről.
Nagyapám a kultúra védelmében érkezett a keleti frontra, és persze az ellenség is a kultúrát védte ellene. Már hogy ki-ki a sajátját.
És mindkét oldalon vidám csoportképek készültek, amelyeken mindenki nevet, sokat nevet.
Isten az Édenkertből veszélyes világba száműzött minket, és mi még veszélyesebbé tettük.
Kevesen ismerik fel a felelősségüket a túloldal kultúrájáért, és joggal félthetjük ezt a tisztánlátást, amiért olyanok, mint Dorst és Beilharz sokat tettek. Kire marad az örökségük? Jó gazdái leszünk-e mi, és jók lesznek-e az utánunk jövők?
Úgy látom ma a kultúra őrzőit Európában, mint akik egy játszótér széléről aggódva lesik a gyerekeiket, a gyerekek a fényképezőgépekért kuncsorognak, persze nem kapják meg, hiszen csak összetörnék.
Fotózzuk le most ezt a játszóteret, és kérdezzük meg magunkat, hogy tetszik nekünk?
A hinta még nem tört szét, a kerítés még nem dőlt ki, a homokot nem lopták el teljesen, de a gyerekek kerülik egymást, és nem egymással játszanak.
A játszótéren kívül néhány felnőtt figyeli kiábrándultan őket, és sms-t küld: „Mosolyogj! Fotózlak.”
Megjelent a Műút 2014048-as számában
____________________________
Elhangzott a berlini Deutsches Theaterben 2014. október 1-én, a Brücke Berlin-díj átadásán, Tankred Dorst laudációjaként.