Még keletebbre
Hosszú évszak százhetvenkilencedike
Amikor elvetődtem Törökországba, kérdezgettem a törököket, hogy vannak-e errefelé medvék, és ha igen, mekkorák. A törökök szívesen válaszolgattak, mert kedvelik a magyarokat, és így engem is kedveltek, de sajnos segíteni általában nemigen tudtak. Az átlagtörök lényegesen kevésbé tájékozott az országa felől, mint mondjuk az átlagnémet. Ráadásul az átlagnémetről tudni kell — csak a példa kedvéért —, hogy kivétel nélkül megüti a német átlagot, míg az átlagtörök többnyire a török átlag alatt marad. De ez őket (a törököket) mit sem zavarja, olyannyira nem, hogy én kezdtem el szégyellni magam miattuk, de aztán mégis abbahagytam, részint mert szégyenkezni kellemetlen (néha kellemes), részint mert meguntam, részint pedig mert felbosszantott, hogy ez egy cseppet sem érdekli őket. Magyaráztam pedig nekik (az átlagtörököknek), hogy igazán több figyelmet szentelhetnének nekem, ha már ilyen messziről kellett eljönnöm, hogy szégyelljem magamat miattuk (helyettük), de az átlagtörökökről még annyit tudni kell, hogy nemcsak a török átlagot nem érik el, de kritikán is aluliak. Ha idehaza próbálkoztam volna hasonlóval, már rég rám fogták volna, hogy rasszista vagyok, de ők csak vonogatták a saját vállukat, aztán megveregették az én vállamat, és ajánlották, hogy igyak kevesebb rakit, vagy ha már mindenképpen, akkor vizezzem, mert attól olyan szép fehéres színe lesz, mintha beleélvezett volna valaki a szénsavmentes ásványvízbe.
Egyszóval kénytelen voltam tanulmányaimra, emlékezetemre és a megérzéseimre hagyatkozni. Csakhogy, sajnos, a tanulmányaim már régen voltak, az emlékezetem pedig gyengül, legalábbis ez volt a megérzésem, így hát Törökországból dolgomvégezetlenül távoztam.
Nehéz évszak, harmadika
Azért szeretek a hegyekben, mert ott úgy lehetek egyedül, hogy nincs körülöttem senki. Nem tartozom azok közé, akik mindenáron társat akarnak találni, mert abban reménykednek, hogy elmenekülhetnek a magány elől. Noha ez még igaz is lehet, ideig-óráig, csak aztán nehogy a társuk elől kelljen menekülniük — én szóltam.
Utazom tovább kelet felé, valami nagyon hiányzik. Úgy érzem, hogy én is hiányzom valahonnan, de nem tudom pontosan, honnan és miért.
Nehéz évszak, huszadika
Vándorlásom közben lassan kiértem a következő kontinensről is. Hozzálustultam az itteniekhez — ez a vonásuk volt legkönnyebben felvehető számomra —, bár meg kell jegyeznem, hogy nemcsak az én európaiságommal szemben voltak fenntartásaik, hanem egymásról sem voltak valami nagy véleménnyel. Balin azt mondják, a jávaiak tolvajok. Jáván: a szumátraiak alja népség; Szumátrán, hogy a pápuák csőcselék, vigyázni köll velük. A pápuák egy ideig harcoltak az indonéz fennhatóság ellen, aztán rájöttek, hogy úgyse tud senki utánuk menni a dzsungelbe, de nem is akar. Hát ha az indonézeknek az kell, hogy azt mondhassák: ők alkotják itt az államot, hát mondják — vontak vállat végül a pápuák, már jó mélyen a dzsungelben.
Nehéz évszak, erős hét
Krementz érdeklődött, hogy merre járok, én meg körülnéztem és leírtam, mire kissé ingerülten válaszolt, hogy ez azért nem üti meg a kívánatos pontosság mértékét, mire megadtam neki a délkört, majd végül a gps-koordinátákat is, amit elégedetten nyugtázott — nyilván feljegyzi valahová persze, mert szereti tudni, melyikünk merre jár. Aztán említést tett egy szigetről, ami ugyan már a turisták érdeklődését is felkeltette, de van ott egy pár dolog, ami engem is érdekelhet, ha már úgyis foglalkozom helytörténettel (tér-idő), meg évszakokkal, meg egyéb ilyen ostobasággal, egyszóval szerintem érdemes lenne megnézned, ha már úgyis arra jársz — ajánlotta. Majd kissé gunyorosan megkérdezte, hogy még mindig hosszú évszak van-e errefelé?