József Attila évtizedek óta minden szinten újraolvasott, újabb időkben Szabó Lőrinc úgyszintén. Valamikor Kabdebó Lóránt hiába kezdeményezett róla akadémiai kutatást, de az egykori elmaradást alaposan pótolta az általa vezetett miskolci műhely. Nagy Csilla könyve is része a műhelymunkának. Tárgya a tér, a táj, a test, az öntudat, az én, a másik és az intimitás, ahogyan a két költő harmincas években írt költeményeiből kibontható.
Az évtized kezdetén már mindkettő ereje teljében van (egyikük meg se várja az évtized végét), lehetséges működésük összevetése kortárs poétikatörténeti eseményekkel és irányokkal. Nagy Csilla arra figyel, hogy a különböző témakörökben megjelenő önértelmezési eljárások milyen poétikai megvalósuláshoz jutnak a táj- és térpoétika, a testpoétika, továbbá az én retorikai felbontása és konstruálódása vonatkozásában. Eközben szem előtt kell tartania a kilencvenes évektől folyó szemléleti váltást. Vagyis azt, hogy a strukturalizmus megkésett hazai befogadását még a maga kiérleletlensége fokán leválthatták, a korábbi évtizedekben beidegzett, sekély elméletiségű fejlődéstörténeti eljárásokat pedig elsöpörhették újabb, a nyugati irodalomértést preferáló fejlődéstörténeti koncepciók. Jelenleg ezek domesztikált szimbiózisát tapasztalhatjuk az irodalmi kifejezésformák, a poétikai jelleg és a szemléleti tartalmak történetiségének és referenciális adottságainak radikális felülbírálását célzó törekvésekben. Irányadó tudományos műhelyek sorozatosan tűzték napirendre a klasszikus modernség szerzőinek és állomásainak újraolvasását. Ez a folyamat szoros viszonyt alkot a kortárs irodalom igényeivel, alakuláseseményeivel. Nagy Csilla a hazai újszerű megközelítések ismeretében (és tömör ismertetésében) úgy látja, hogy ezek a vizsgálatok lehetővé teszik részletes bemutatását a húszas-harmincas évekbeli lírai korszakváltásnak, amelyben végbement a klasszikus modern poétika átalakulása egy olyan költői beszédmóddá, amely sok tekintetben a mai kortárs lírával jelez folytonosságot. Nem kronológiai értelmű történetiséggel közelíti meg a harmincas évek és a két költő poétikai eseményeit. Ebben a tekintetben az utóbbi két évtized irodalomkutatásának közkeletű nyugati és hazai eredményeit veszi alapul (vagy csak tudomásul).
Ennek a munkának pusztán a pozitivista értelemben vett hozama sem kevés. Ez az állítás mindenekelőtt a kutatás előtörténetének és az alkalmazott megközelítéseknek a bemutatására érvényes, értve ezen nemcsak a Bevezetést és a fejezeteket bevezető áttekintéseket, hanem az új látásmód eredményeinek a tárgyalását is.
A tér és a táj poétikája című fejezet (26–42) József Attila négy nagyszabású költeményére (Külvárosi éj; Téli éjszaka; Tehervonatok tolatnak…; A város peremén) épül. Korábbi értékeléseket sem hagyva figyelmen kívül Nagy Csilla úgy bontja ki eredeti megfigyeléseit a költeményekben megjelenő tér–idő-, táj–szemlélő-kölcsönösségről, hogy közben láttatja a kor újabb filozófiai tendenciáinak (például Whitehead műveinek) tételesen igazolható, vagy áttételesen megnyilvánuló hatását. Ez a jórészt atmoszferikus hatás közvetlenebbül, kevésbé a nyelvi kifejezést formálva-deformálva, részben meditatív közvetítéssel jelenik meg Szabó Lőrinc Két sárga láng; Csillagok közt; Ködben című verseiben, érzékítve a nyelv alkalmatlanságát az új tájpoézis számára: „a »vak szabályok«, a »kész igék« nála ugyanis a »szerkezet szerkezetének« vagyis tulajdonképpeni összetettségének artikulálására alkalmatlanok, csupán »parancsai a látszat Egynek«.” (41)
A könyvben feldolgozott költemények közül legnagyobbnak, legjelentősebbnek az Ódát tekintem. Az Ódáról szóló fejezet A test topográfiája (43–72), s itt van szó Szabó Lőrinc Belső végtelenben című verséről is. Az Ódát, azt hiszem, hímnemű társaim nem puszta versélményként, hanem tulajdon, saját életélményként élik át. A nagyságában ez is benne van. Egy párnapos ismeretség, egy majdnem ismeretlen, de a maga sokismeretlenes egyenletrendszereivel csak még csábosabb, gyönyörű nő. Kilétét Szabolcsi Miklós kiderítette, s amikor ő látta (tanúsítom: volt szeme hozzá), még őrizte szépségét.
Ami a „belső végtelent” illeti: Leonardo da Vinci már a XV. században boncolt hullát. William Harvey a XVII. század elején teljes nyitott értelmével alászállhatott a vérkeringés rejtelmeibe. Bolyai Farkas saját halott feleségét boncolta fel. Nem a tudati végtelennel ismerkedtek. Nem is a tudat végtelenjéből eredő prekoncepciók hajtották őket. Ez is előzmény, a tárgyias oldalról, a ma már DNS-mintákig és még tovább trancsírozható belső végtelenről, amely a tudatfelfogás történetével együtt úgy is diszkurzív előzmény, mint ahogyan, bizonyos szófordulatokon túl, a Szabó Lőrinc-vers adománya az Ódához. Előzmény A dög is. De micsoda előzmény! Az Óda udvariasan eltünteti a szagokat. Pedig ezt lehelik „a buzgó vesék forró kútjai”. „A belek alagútjai” pedig pláne. A dög pedig egyenesen elő-későmodern vers, ha nem is a diszkurzív, retorikus befejezése miatt.
Az Óda valóban tájvers. A sziklafalas, hegysörényes tájon, tájból „lankás táj” bontakozik ki, mindjárt többes számban. A Caspar David Friedrich-festmény felidézése (Nagy Csilla nem egyetlen eredeti érdeme ebben a könyvben) igen jó megközelítés. Igazolja, hogy „az Óda alapszituációjában romantikus toposz nyilvánul meg” (58). Egyetértek, de az „ülök csillámló sziklafalon” alakja mintha szemben ülne velünk, a tájat nézőkkel, még ha egy kiszámíthatatlan pillanattól kezdve már az ő szemszögéből kell látnunk azt, amit ő lát, „amint elfut a Szinva-patak”. Pedig akkor sem bújunk a háta mögé: valamiképp ránk ruházódik külső és belső látása. S ez a nézet ott tér vissza, amikor — mintegy felocsúdva: „Milyen magas e hajnali ég!” — a látvány egy szédítően hallucinatív látomásba torkoll.
Tipikus férfieszme korlátozatlanul bejárni egy szép női test „lankás tájait”. Tetszenek tudni, mi a „lanka”: se hegymenet, se völgymenet, de nincs megállás. Hogy ne is legyen, ahhoz John Donne nyújt, még nem a szent szonettek kortársaként, praktikus útmutatót. Képzeletünk máris alászáll rejtelmeibe. Természetesen, mint „az ige”, ami nem akármi. Ez aztán hasonlat! Hit- és erkölcstani. Azokkal a képekkel nem lehet betelni. „Lombos tüdőd szép cserjéi saját…” Ady valakinek a lelkével szeretett volna hálni. Talán mégsem csak a lelkével. Petőfi csak a gyertya áráig jutott. Legmesszebb a pre-későmodern Madách. A Szív és ész némely logika szerint már a Semmiért egészen ötletgazdája lehetne: „Aki engemet akar szeretni, / Az szeressen őrülten, vadon, / Vessen az meg minden oly sorompót, / Mit elébe Isten, ember von.”
Mindez már jelzi, s ezt a könyv is megerősíti, hogy a Belső végtelenben és az Óda összemérhetetlen. Más „műfaj” és más súlycsoport. Az Óda hatalmas épület, tornyokkal, támfalakkal, rózsaablakokkal, alkápolnával és egy Mellékverssel, ami a cinterem. Nagy Csilla érzékelteti ezt a másfajta, nehezen megközelíthető, alig belátható, alig kimeríthető nagyságot. Táj eleitől végig, ahol teljes terjedelmében hajnalodik. És „seregek csillognak érceiben”. És „bántja szemem a nagy fényesség”. És „fölöttem csattog”. Ez már transz: látóhatár-tág tudathasadás. S ha lett volna, volna költő (nőnemű), aki férfitestet akar bejárni, ne feledkezzék meg arról, hogy a szívet esetleg éppen ezen a nem testtájon kell keresni.
Két rendkívül szoros és pontos elemzés uralkodik a harmadik, Az öntükrözés alakzatai (73–90) című fejezetben. A két elemzett költemény: Szabó Lőrinc: A tűkör vallomása és József Attila: Egy ifjú párra. Be tudja mutatni, ízről ízre, hogy „mindkét költő poétikájában a szubjektum–objektum-viszony alapeleme az én duplikációja, a határok feloldódása és az elidegenedés, annak tapasztalata, hogy az identitás a mindenkori másik függvényében jön létre (azaz: »Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat«).” (74) Végül: „Az ifjú pár tematizálása így hasonló jelentőségű, mint Szabó Lőrinc versében a tükör motívuma: mindkét versben az önértelmezés másik által meghatározott folyamatáról van szó: a József Attila-vers énje mintegy »lefényképezi« magát a korban, a Szabó Lőrinc-vers megszólítottja pedig a tükörképének pillanatnyiságában próbálja megragadni önazonosságát. Mindkét vers az identitás azonosíthatatlanságának tapasztalatát ismeri fel a képek (a tükörkép és a fotográfia) által, a tapasztalat rögzítése azonban nem megy végbe: a tükör időtlensége, emlékezetének hiánya révén képtelen az arc megőrzésére; az ifjú párral szemben tételeződő én pedig csak az álomban vagy önmaga fényképen felismert másságával képes a másik gyarmatosítására, hogy a mi vágyott létmódjába léphessen.” (90)
A negyedik, Az intimitás határai (91–118) című fejezet azt vizsgálja, hogy „az én létmódjának interpretációja, a személyiség osztottsága, illetve a folytonosságból, a téridőből kiszakított én milyen tematikus és retorikai tendenciák, megoldások révén jön létre a vers közegében.” (94). Megállapítja, hogy „az én osztottsága, a szubjektum decentralizáltsága (a szöveg szerkesztettségében, struktúrájában tapasztalható eljárás) a szemantika szintjén gyakran a bűn kérdésével, a bűntudat és büntetés témájának problematikájával hozható összefüggésbe.” (94–95) Az én integritásának tarthatatlansága a „későmodern poétikában” azzal igazolódik, hogy „A szövegben szerveződő én egy retorikai eljárással tulajdonképpen a maga határait bontja le, azaz függővé teszi a szöveg megalkotottságától, mozgásától: »Gondoljátok meg: Ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, // amíg elkészül ez a költemény […]«.” (99) Csakhogy a (mondjuk: referenciális) tényállás a retorikaival egyenlő arányban látszik működtetni ezt a szövegstruktúrát. A könyv szerzője szerint az én „a szöveg végére felszámolódik, tematikus értelemben (felemészti a bűntudat) és retorikailag (mint a versben beszélő, önmagát kívül helyező én) egyaránt.” (101) Ez így van, de van példa az ellenkező, az embert emésztő kíntudatból strukturálódó versre is: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” A fejezetből hiányolom a „bűn” definícióját A bűn című költemény iróniájának vagy annak a tételes követelésnek a fényében, „Hogy jöjjön el már az, ki megbocsát / és meg is mondja szépen, micsodát / bocsát meg nékem e farkasveremben!” Vagyis feltehető, hogy nemcsak a korszerű ideológiai (filozófiai) benyomások és a költészetfejlődés immanens, „paradigmatikus” fejleményei, hanem a történelmi helyzet élményvilága is beleképződött ezekbe a tisztán poétikainak tetsző mozzanatokba.
Mindenesetre a fejezet megmutatja, hogy az olyan József Attila-vers, mint a Költőnk és kora és az olyan Szabó Lőrinc-költemények, mint az Éjszaka, az Álom a tengeren és az Éjszaka a vonaton az „én” territóriumát úgy határozzák meg, mint a határok megvonását: „Az én destabilizációja, megváltozott működése mentén rajzolódnak meg a határai, így kerülhet sor a határok megvonására, egyfajta intim »tartomány« körvonalazására, és ezáltal válik nyilvánvalóvá annak átrajzolhatatlansága…” (118)
Az Appendix: A hagyomány tere (119–138) két kortárs költő, Lövétei Lázár László és Kukorelly Endre költészetében mutatja be a „későmodern” énkoncepció, az én integritásának és identitásának retorikai, grammatikai, poétikai folytatását.
A költemények persze eleven szervezetek, nem függetlenek az olvasó szubjektumától, felismerő képességétől. A könyv fontos értéke a versértés feminin érzékenysége is. Ez kulcstényezője e két, költészetében féktelenül macho költő távlatos láttatásának. Még kevésbé függetlenedhetnek e költők művei a köztértől, amelybe napjainkig kerültek, amelyben forognak. Ez nem könnyíti meg a tudós munkáját. Nagy Csilla felkészültsége, kutatói érzékenysége, önállósága alkalmas arra, hogy látassa, számos tekintély alapú megállapítás hol alapos, hol csak árnyalatnyi, de ugyancsak szükséges revízióra szorul.
Megjelent a Műút 2014047-es számában