friss műút

-ról, -ről

Antal Balázs

Antal Balázs

(1977, Ózd) a Műút portál szerkesztője.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Antal Balázs: A határok könyve
(Kürti László: testi misék. Magyar Napló, 2012)
2014. november 20.

Kürti László immáron negyedik verseskönyve a legutóbbi, a helykeresés kérdéseit feszegető gyűjteménye (Alkalmi otthonok, 2007) után ezúttal a testi identitás, az egyén fizikai körülhatárolásának, körülhatárolhatatlanságának problémáiról beszél. Illetve kérdez. „nyelvem határai nem a szájpad, / fogak, ajkak”áll mindjárt az első, ciklusok elé emelt vers felütésében (matematika, 5), megfogalmazva a kötetben végig visszhangzó kérdést, hiszen valahol a kint és a bent, még pontosabban az én és a te, vagy legalábbis mindig egy másik határán, magában is köztes helyen jelöli ki a keresés lehetőségeit. A testiség, a test, mint az ember identitásának legalapvetőbb konstituálója persze ebben az esetben sem áll magában, lévén nem elválasztható a külső jegyeken túli attribútumoktól. A test a felszín lehetőségét kínálja, minden, ami mögötte van, lenne a mélység ígérete ebben a verseskönyvben. Sietve jelzem, azért írom így: lenne, mert itt a kötetkompozíció részét képezi látványosan, hogy mikor is akar a beszélő tovább jutni a felszínnél, s mikor elégszik meg vele.

Az első, szívzörej című ciklus tételeiben például nem, vagy nem minden esetben akar mélyre ásni. A test, a testi identitás itt a férfi–nő-kapcsolatban fogalmazódik meg központi kérdésként, mint magát állandóan újrateremtő és újraértő középpont, ahol az egyik test megismerése a következő testhez vezet. Egészen triviális értékek körül tapogatóznak a versek — például a „szép” fogalma körül. „az igazán szép nők láthatatlanok” ­— áll az első ciklus első versének felütésében (láthatatlan, 9), mintegy rögtön rá is cáfolva arra, hogy a felszín a lényeg, mint ahogy az a következő darabokban látszódnék. Maga a ciklus címe is erre a kettőségre játszik rá: mégiscsak van köze a szívhez, de a zörej igazából nem a nagy dobbanás. A Kürti-vers karaktere ennek megfelelően alakul a szakasz tételeiben: a könnyed csevegés tónusából egy-egy pillanatra billen ki a nyomatékosabb, jelentőségteljesebb szólás érdekében, ám mindez az érezhetően munkáló formaelvnek köszönhetően többnyire észrevétlen marad. Ami ehelyett észrevehető, az a reflektált csevegő tónus, amely manírt, pózokat, modorosságot mozgat többnyire jó érzékkel, mintegy önmagát ironikusan szemlélve, hiszen a beszélő tudatában van a pózoknak, melyeket felvesz. A versek így rájátszanak a szerelmesvers-sémára is, ám anélkül, hogy beteljesítenék azt — leginkább csak a játékos-évődőnek tűnő hanghordozással mozdulnak afelé, és ugyanazzal távolodnak is el tőle. És épp ez a közeledés-távolodás ad vagy nem ad választ az identitás kérdésére: hiszen ahhoz, hogy másokban keresse magát a beszélő, tudnia kellene, hol kezdődik a másik. De hogyha tudná, akkor nem is kellene kérdezni sem.

Az erózió ciklus versei eggyel beljebb lépnek: itt a család, a szülők, a nagyszülők és a feleség állnak a versek középpontjában — vagy még pontosabban: az ő testük elsősorban. A kötődés és az elszakadás, a felnőtté válás élménye íródik meg majd mindegyik versben, talán arról is beszélve, hogy az én létrejöttének alapfeltétele a leválás, vagy az itt annál egyszerre kevesebbet és többet jelentő erózió, hiszen ebből sokkal véglegesebb, helyrehozhatatlanabb szakítás érződik ki, miközben a fizikai távolság akár nem is kell feltétlen nagy legyen. Mindenesetre a versek kontextusában csak ennek bekövetkeztekor teljesedhet ki az én identitása. A Kürti-vers megszólalója a maga természetességében az én, nem is nagyon volna értelme feszegetni, alanyi-e avagy sem ez a megszólalás. Ugyanakkor az eltávolítás lehetőségei itt is adottak, hiszen a versek, amennyire lehet, kétélű megszólalással élnek — az első darabokban nem is lehet pontosan kivenni a megszólalás, a megszólított fontosságát, azaz a játék és a komoly szólás mezsgyéjén egyensúlyoznak a szövegek. Ahogyan a hétköznapi értelemben vett testiséghez társuló pózokat, beszédmódokat és (elő)ítéleket provokálják az első szakasz versei, a második ciklusban a mindközönségesen értett családi viszonyok kihívása látható: „harminc vagyok, belém hasít, hogy máig / szerelmeimet mind veled csalom” — írja az anyához szóló elbocsátó üzenet című darabban, amelynek már persze a címbeli hivatkozása is kikezdi az anya–fiú-viszony konvencióit. Aztán a későbbi tételekben az identitás keresése már a múlt felé fordul, mint például a kötet egyik legjobb darabjában, a cigányszerelem­ben. Itt már a nyelv is megváltozik, megkomolyodik, a tónus alaphangoltsága bár nem üt el élesen a megelező tételekétől, mégiscsak érezhetően fontosabb, ami itt elhangzik, ráadásul a személyesség már egyáltalán nem lehet kérdéses: nevek kerülnek a versbe, a szövegtér jelentésképző aspektusai a valóság, a családtörténet felől érhetőek el vélhetően a legkönnyebben, amelyhez ha az olvasó nem is fér közel, a kibeszélő jellegű vers bőven azon a határon belül áll meg, amelynek túloldalán már zavaróan személyes és érthetetlen lenne a szöveg.

A kötet sokféle, változatos és többnyire igen jó érzékkel behívott játékainak egyik látványos összegzője a ne szívasson, kedves. Ahogy föntebb a kézenfekvő dolgok elbizonytalanítása szóba került, itt éppen abban sem jut dűlőre a beszélő saját magával, hogy kihez is szól: a címzett egyszerre te és ön, vagy inkább maga („bocsásson meg, hogy néha csak tegezlek”). A szavak ugyanígy a kimondhatóság határán lebegnek, mindkettőt egyszerre akarva maradnak bent is, lesznek egyszerre kint is:  „maga senkit sem küldhet, csak a ’csába” (kiemelés az eredetiben). A hátsó fülre is kikerült ima keddre első sora meg egyenesen így hangzik: „ne hagyj engem tudni igazságaidról”. A versek horizontjából a beszélő szerelem és család dolgait ugyanúgy határhelyzetekben éli meg. Persze arról a trivilás élményről (akarom mondani alaptapasztalatként megélt veszélyről) is beszélnek ilyenformán a versek, hogy el lehet veszni, fel lehet oldódni a szerelemben és a családban élve, hiszen valamennyire mindegyik a teljes különállás felszámolásában érdekelt, ami viszont a beszélő számára létfontosságú. Ugyanakkor meg enélkül is tud létezni, ahogyan itt írja, csak éppen akkor minden maradék olyan felszínes.

Kürti kötete a felnőtté válás verseit tartalmazza, még pontosabban annak a felismerésnek a verseit, hogy ez a bizonyos felnőtté válás nem fejeződik be az önálló élet megkezdésével, hiszen „ha nem figyelsz / gyermekeddé válnak a szüleid” (apajegyek, 36.). A testi misék kötetcím többfelől is találó: egyrészt a test, másrészt a finoman provokáló játékok könyve ez. Kürti kedveli a formát, de ugyanígy a formák hirtelen megtörését is. Igazából inkább egyben olvasva érződik a kötet verseinek ereje és működése, hiszen mindaz, amiről beszél, rányomja bélyegét a formára és az egyes tételek hanghordozására, melyek aztán egybeszervezve szerencsésen erősítik egymást. A legjobb mondatokból Kemény István jó szemmel emelt be a fülszövegébe többet is, talán már csak annyi kiegészítést fűzhetni ehhez, hogy azon emlékezetes versek címeit is érdemes megjegyezni, melyek eddig nem hangzottak el — mint a kisvárosi bölcső, a hogyan lehetne, a felnőttvers, a ha sikerül, vagy a nagy találat, Miklya Zsolttal közös négykezes, a párbeszéd a türelemről. Kürti László sajátos költői világot alakít, melynek ha határait folyton keresi is, nyelvet már biztosan talált hozzá.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!