Zarándok vagy fogadós

A könyörtelen mechanikussággal keletkezési sorrendbe szerkesztett gyűjteményes verseskötete (Állástalan táncosnő. Összegyűjtött versek 1980–2006, 2011) után Kemény István újfent ciklusokba rendezett költői ajánlattal kedveskedik olvasóinak. Akiknek száma, a honi költészetrajongó szubkultúra szerény léptékéhez képest, nem kevés. Mint ahogyan sosem is volt kevés, és talán napról napra egyre több lesz. Hiszen az utóbbi időben, a költő (és prózaíró) ötvenedik születésnapja tájékán, ugyancsak felerősödött az a kultikus tisztelet, amely tényleg csak keveseknek adatik meg a bolond poétává lett Csokonai hazájában.

Kritika lapuk 2013037-es számából.

kemeny_kiraly-b1_copyA könyörtelen mechanikussággal keletkezési sorrendbe szerkesztett gyűjteményes verseskötete (Állástalan táncosnő. Összegyűjtött versek 1980–2006, 2011) után Kemény István újfent ciklusokba rendezett költői ajánlattal kedveskedik olvasóinak. Akiknek száma, a honi költészetrajongó szubkultúra szerény léptékéhez képest, nem kevés. Mint ahogyan sosem is volt kevés, és talán napról napra egyre több lesz. Hiszen az utóbbi időben, a költő (és prózaíró) ötvenedik születésnapja tájékán, ugyancsak felerősödött az a kultikus tisztelet, amely tényleg csak keveseknek adatik meg a bolond poétává lett Csokonai hazájában. Ráadásul a tavalyi évben jókora nyilvánosságot kapott vita a közéleti költészetről leginkább és elsősorban Kemény Búcsúlevél című verséhez kapcsolódott; és még a vita hatásövezetében született tematikus versantológia is innen, ebből a poémából kapta a címét: Édes hazám — ami eredeti szövegkörnyezetéből kiszakítva sokféleképpen érthető. És jó, hogy sokféleképpen érthető. (Mint ahogyan a „Rabok legyünk, vagy szabadok?” fordulata is óhatatlanul újraértelmeződik — kopik vagy fényesedik — minden egyes használata során.) Most viszont, A királynál című kötetben olvasható harmincöt vers egyikeként, a Búcsúlevélnek nem is annyira a tárgya, mint inkább jellegzetes Kemény-féle hangütése és hanghordozása tűnik érdekesnek. Ugyanakkor nem vehetünk feltétlenül (hozomra) mérget rá, hogy a költemény poétikai szerkezete elbírná a közéleti-politikai értelemben rárakott szemantikai terheket. Meg egyébként is, a terheket eleddig a teherrakók maguk cipelték.

Ráfér erre a már ez idáig is sokat megélt költeményre, hogy meglelje végre a saját helyét a kötetszerkezet demokratikus rendjében, a négy ciklus poétikai erőterében, amelynek köszönhetően a Búcsúlevelet immár tényleg a Keményre jellemző versbeszéd egyik erős változataként fogadhatjuk — a Keményre jellemző versbeszédnek (érzésem szerint) leginkább megfelelő összefüggésben, azaz nem valamiféle végtelenségbe zúduló verslavinába fullasztva, mint a gyűjteményes kötetben sorakozó darabok esetében, hanem egymásra vonatkozó ciklusokba tagolva, olvasható és értelmezhető rendben. És noha az Összegyűjtött versek borítóján látható Szűcs Attila-festmény (Játszótér éjjel, 1995) meditatív jellegéhez képest első pillantásra harsánynak tűnhet az új kötetborító Altdorfer-csataképe (Alexanderschlacht), valójában épp hogy fordított a helyzet: a vizuális sűrűségével sokkoló külső ezúttal — újra — szépen elrendezett, kiegyensúlyozott nyelvi programot rejt magában. És ez egyébként utólagosan is igazolja a megannyi apró részlettel ornamentalizált Altdorfer-kép nagy szerkezetének saját egyszerűségét, amely most szerencsésen uralja a kötetborító felső (a szerzőnevet és a címet magában foglaló) harmadát: a (Nagy Sándort szimbolizáló) felkelő nap és a (Dareioszt jelölő) lemenő hold kozmikus feszültségét és együttállását. Ahogyan a mindennél hatalmasabb természet nemcsak hogy megjeleníti, de éppen ezáltal semlegesíti is az emberi (történelmi, politikai…) világ törekvéseit. Mint ahogyan — jó esetben — ezt teszi a művészet is. Mint ahogyan például Kemény egyes — közéleti tárgyú — versei megtalálják a helyüket a hosszú évek során kikristályosodott Kemény-poétikában. Függetlenül a költészetét övező (de hál’ istennek nem befolyásoló) kultusztól, annak hol üres, hol komikus formáitól. És függetlenül attól, aminek egyébként, ha éppen nem verseskötetet olvasunk (festményt nézünk, zenét hallgatunk…), igencsak ki vagyunk szolgáltatva: a hétköznapok prasnya (politikai, irodalom- vagy művészetpolitikai…) valóságától.

A rövid, mindössze három versből álló nyitóciklusban (Mert meguntam, hogy hallgat) találhatjuk a kötet címadó darabját, s benne a csatára készülődő uralkodót megszólító hang gazdáját, aki (valaminek) a „Legszélére” tart éppen: „hogy / átszóljak vagy átkiabáljak onnan, / mert meguntam, hogy hallgat az Isten.” Harsány bejelentkezés, miként a kaput és falat döngető 1906-os Új Versek poétájánál, akihez Kemény alkatilag azért korántsem áll olyan közel, mint ahogyan ebből a gyors és alkalmi párhuzamból tűnhetne. Már csak azért sem, mivel a párducos Rilke-verset idéző háromsorossal (Királynő gyerekkori költeménye) induló második ciklusban (De még így is majdnem) sokkal inkább A föltámadás szomorúságának (nem nagylászlósan megbolondított, sokkal inkább a zenész Víg Mihály által áthangolt változathoz fogható) rezignált, azaz tényleg szomorú hangját halljuk, semmint a Góg és Magóg önjelölt ivadékaként fellépő lírai én aktivizmusát. Amennyiben Kemény minden egyes költői megszólalása, azaz költeménye felfogható egyfajta érzületi feltámadásnak, újra és újra felhorgadó kedvnek a szomorúság újra és újra történő megfogalmazására. És ez a lírai jellegű szomorúság már nem valamiféle nemzedéki(nek hangzó) életérzésből fakad, mint a korai Kemény-versek esetében (persze lehet, hogy ez is csak a kultikus jellegű fogadtatása felől tűnik így), hanem az életkorhoz és közösséghez (családhoz, hazához) láncolt önelemzésnek lesz egyenes következménye. Ami viszont, és ez egyáltalán nem baj, óhatatlanul valamiféle folyamatjellegű, már-már programszerű számvetés-retorikaként működik (mint mondjuk a Most harminckét éves… vagy a Ha negyvenéves… kezdetű Kosztolányi-versek esetében).

Jót tesz például a második ciklusba gereblyézett verseknek az állandó vitahelyzet, hogy tudniillik a bennük megszólaló hang okosan érzelmes gazdája mindig a „szívem”-nek nevezett élettársnak (házastársnak) címezve fogalmazza meg azt, ami történetesen a vers tárgya, vagyis bármit, a budapesti Kossuth téren gyűlölködő nőtől az állandó értelmezésre szoruló ötvenhaton át az atavisztikus előítéleteket előhívó katolicizmusig — s teszi mindezt az egyik vers címében jelölt „midlife crisis” lírai eszközökkel tartósított kedélyállapotában. Jó érzés olvasóként részt venni az eredendően monologikus beszédhelyzet dialogikus vágyakozásaiban, pontosabban helyzetgyakorlataiban: „de tévedsz, szívem, én mondtam meg” (A Kossuth téren); „Én mindig a témáról vitáztam, / te csak azért, hogy fogjam be a szám.” (A mi napunk); „és így tettél, szívem, szeretetből, / morálisan mozgásképtelenné” (Ötvenhat); „ha változtatnál a kettőnk dolgán, / az első lenne, hogy belém csapódnál” (A huszadik évünk); „Most várod, hogy megtagadjam / a műved, szívem, na jó, de / majd mit tagadok, ha baj van?” (Szélsőséges dalocska); „és ha majd a lányod ostobáz le téged, / eszedbe se jut, hogy felpofozd. / Ha így lesz, szívem, egy új életedben / már semmitől sem kell tartanod.” (Lecke)

Tagadhatatlanul bájos, ahogyan a versek beszélője szinte mindig a maga választotta családi körön belül (Kemény egyik korábbi versének címe: Az eperfa lombja) hozza szóba mindazt, ami a költészetben egyáltalán szóba hozható; lévén az immár több mint három évtizede terebélyesedő lírai mitológia nyomvonalán haladva egyre inkább a házastársi kötelék gúzsában fogalmazódnak újra a szülői házból örökségül hozott hitek, vágyak, kérdések és kételyek (amelyeknek egyik korábbi összefoglalása volt a Keresztény és közép című 1999-es költemény). Szenvedély és kultúra, szerelem és neveltetés, hozott vágyak és szerzett tapasztalatok, magánbűnök és közerkölcsök… — mindezek az irányultságok fogalmazódnak újra A királynál harmadik ciklusában (Az egyiptomi csürhe), ahol az eleddig jórészt a családi tűzhely közelében didergő lírai én immár jóval huzatosabb porondon, egy lazábban-szorosabban meghatározott közösség részeként, a címadó vers metaforájával: a pusztában vándorló „egyiptomi csürhe” öregedő tagjaként szólal meg, hallatja jellegzetes hangját. Itt már a korábbi ciklusban megszólított „szívem” helyét az „édes hazám” veszi át — noha azért az olvasó fülében mindvégig ott cseng a Kemény-versek dallamvezetését szavatoló önmegszólítás makacs visszhangja az Udvari bolond egyedül című 1999-es versből: „szomorú kincsem, / ép eszem.”

Így teljes a motívumsor tehát három egymásra épülő fokozatban: „ép eszem” (én) — „szívem” (te) — „édes hazám” (mi). És nagyon fontos az egyes szám első személyű kiindulópont, ahogyan a záróciklus (Remény) címadó versében is dallik: „A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba, / pattogva tűnt el, pedig nagy volt: / a törhetetlen üveg maradéka! / Csak a szívem kérdezgette halkan: / kedves vérem, hova lesz a séta?” A „reményben” fogant költemény után áll a Kishit című dal, amelynek allegorikus címszereplője mellé szegődik a „bűntudat” — és még a „törhetetlen üveg pár szem szilánkja” is. Kemény ugyanis amikor éppen nem mesél (mint a Nyakkendő vagy a Például Hallstatt című darabokban), akkor szívesen allegorizál, pontosabban sejtelmes dalformában feloldja, érzelmesen privatizálja a költészet több évszázadnyi allegorikus eszközkészletét, vagy legalábbis bőséges kedvvel megújítja, azaz modernizálja, sőt posztmodernizálja az eszközkészlet-használat kultúráját, kulturális-irodalmi gyakorlatát; és ráadásul mindeközben kijelöli a magánélet és közélet közös lírai metszetét, ahol egyaránt megszólíthatóvá, változatosan egymásba tükrözhetővé válik a „kedves vérem”, a „szívem” (mindkét értelemben) és az „édes hazám”.

A „vérem”, „eszem”, „szívem”, „édes”, „kedves” stb. szavakban is tetten érhető lelki szükségből, egyfajta érzelmi kiszolgáltatottságból, a nagyot és mélyet mondás elemi vágyából fakad a Kemény-féle költészetakarás állandósult alapérzülete, amelynek akusztikai terében megbocsáthatónak, sőt szükségszerűnek tűnnek a versek akart vagy lett (úgy akart, hogy legyen) esetlegességei, mint például az elhangolt rímek, a szétesztergált sor- és szakasztördelések, valamint az (első, sőt sokadik olvasásra is) erőltetettnek ható képzettársítások vagy merész fogalmi árukapcsolások. (Évtizedekkel ezelőtt talán így mondták volna: Keménynél a tartalom erősödik a forma rovására.) Mert hát — paradox módon — éppenhogy ezek a költői esetlegességek táplálják leginkább a korábban már említett kultuszt, annak immár saját esetlegességeit: a szolidáris (vagy bajtársias) érzületű mellé-, körül- vagy fölébeszélést. (A Kemény-líra befogadástörténetének gazdag összefoglalását nyújtotta Benedek Anna a Műút által rendezett 2011-es Kemény István-konferencián.)

Nézzük befejezésül a Jó álom állatokkal című költeményt, amely példája lehet a Kemény-féle versbeszéd csuszamló logikájának:

az egyik zarándok neve ádám
a másik zarándok neve éva
kígyójuk van de nem jött velük
egy harmadik zarándok neve ferenc
egy negyedik zarándok neve benito
farkasuk van ferencé bent eszik
egy ötödik zarándok neve athéné
egy hatodik zarándok neve harry
baglyuk van vadászgat odakint
sorolhatnám de magukat sorolják
hetedik a folyó a fal tövében
halait számolja és rákjait
én is zarándok voltam istván
fogadóm van zarándokoknak
ami csak mozog alhat itt

Ahogyan egyre önkényesebbé, ötletszerűbbé válik a beszéd menete, úgy lesz egyre nyilvánvalóbbá a „jó álom” költői önkényének a ténye. Az állatokkal összehozott zarándokok nyolctételes felsorolása tényleg logikusan indul: Ádámhoz társul Éva, velük a kígyó; majd aprócska ugrással eljutunk Szent Ferencig és Benedekig, mellettük a farkas; azután egy nagyobb lendülettel Pallasz Athéné és Harry Potter kerülnek egymás mellé, csupán csak a baglyuk miatt; a következő körben pedig már nem is valamely szakrális, mitológiai vagy képzelt személy, hanem egy folyó („a folyó”) neveztetik zarándoknak, halaival és rákjaival; csak hogy végül kibújjon a szög a zsákból, és zarándokként mutatkozzon be az is, aki eleddig beszélt, és immár szívélyes fogadós módjára ajánlja fel a hajlékát minden mozgó lénynek, állatnak és embernek. A beszélő elemi érdeke (vagy hatalmi helyzete: hatalmában van azt és úgy mondani, amit és ahogyan csak akar) természetesen a retorikával leplezi magát: „sorolhatnám, de magukat sorolják…” (kiemelések tőlem: B. S.) Ám jól tudjuk, hogy valójában a fogadós „sorolja” a zarándokokat, közöttük saját magát is. Ami egyfelől teljes képtelenség, másfelől viszont méltánylandó költői ötlet, a Keményre jellemző csuszamlás-poétika egyik példája (a sok közül): a fogadós mint zarándok (vagy a zarándok mint fogadós).

Azazhogy mégiscsak ő — a retorikai mutatványos — az, aki „sorol”. Azt „sorolja”, hogy az általa felsoroltak „sorolnak”. Hiszen, miközben A királynál című kötetet olvassuk, nála, a zarándoknak álcázott fogadósnál vagyunk. A Keménynél.

Megjelent a Műút 2013037-es számában