Rég jártam Miskolcon, kedvenc városom, vas és fém, a cementgyár és az Avas látványa, mint aprócska karácsonyfaégők a reggeli, sárgás ködben. Az első csók a református temetőben a fatemplomnál, egy sírkövön. A Hejő szagos büféi, ötforintos vécéhasználattal — kiömlött körtepálinka a küszöbön, a sovány macska felnyalja, utána virslit is kap. Alvó vasvillák és gereblyék az útpadkán, csillog rajtuk a közmunka. Még nem kaptak utasítást. Vagy éppen cigarettaszünetük van, cigi nélkül.
Csak átutazóban vagyok, a büfében majd egy szelet csokit veszünk. Az autópályáról kivezető utat Tornyosnémeti felé építik — a valóság kő és vakolat, a plakátok (önkormányzati választások lesznek) fejlődő városról beszélnek, zöldről, adósság nélküli gazdagságról, „jobb jövő, tisztogatás, lakosságcsere”. Harapós kutyák, elszakadt nagymagyarország, gépnarancs. Konfuciusz intézet nyílt. Üvegpaloták, gyorsplázák.
A Sajó völgyében járok, sárgulnak a levelek, párás az idő. Megkapó ősz. A lélek meleg és melankolikus sugarai — az a jó fajta melankólia, amiben szeretünk megfürdeni. Semmi para. Ma utalták a gyest és a családi pótlékot a kormányhivatalok. Ömlenek az emberek, a lélek vadul. A Tesco tele van, a Penny Marketnél sorokban állnak a városszéli utcákból érkezők az üres üvegekkel — ez már Edelény. Libasorban készítik elő a bankkártyát, számolnak. Máshol segélyt osztanak, konzerv, élelmiszerek. Liszt, cukor, tojás. Estére eltűnnek, húst és pálinkát visznek a nylonban — itt a náthaszezon, zsebkendőt, pelenkát is látok a szatyrokban. Érezni az őszi kéményszagot — a cserépkályha füstcsíkja befáslizza a főutcát.
Szendrő és Szalonna, egy kisváros és egy falu a Bódva folyó völgyében, a Cserehát lábánál. Ide tartunk Miklóssal Sajóvámosról. A sós vízről kapta nevét Szalonna. Jelentős romateleppel, tanodával, gyönyörű népi barokk házakkal és elhagyott zsidó temetővel, 11. századi rotundával és Szent Margittal. Miklós a focipályát ismerte, a régi templomot és a rotunda melletti ivót. Az ivóba még benézünk, amíg Miklós mosdóba megy, én kiveszek egy nápolyis csokit, de nem bírom ki, kimegyek. Egy fiatal, kedves fiú a pincér, egy másik fiú, aki segít megtalálni a temetőt. Megnézem a helyi bajnokság eredményeit a lógó cédulán. A többiek arca öreg és gyűrött, vérben úszó szemek, amire kiül a megkapott nyugdíj pillanatnyi boldogsága. A falon a helyi focicsapat képei, néhány meztelen nő és a lottó nyerőszámok. Facebookoznak. Ahelyett, hogy verekednének.
A második világháborúban mindkét település iparos és kereskedő lakosságát elhurcolták. Ma az itt élő telepi cigányok (főleg ló- és állattartásból, favágásból élnek) szívesen segítettek, amikor az egykori zsidó sírokat kerestük. Szendrőről 280 ember hurcoltak el a tábla szerint. A temetője szépen gondozott, a Szalonnára vezető útról jól látszik, két nagy fenyőfa választja el a kőfejtőtől és egy kecskefarmtól. Felkapaszkodunk. Szalonnán viszont csak egy zsidó sír gondozott, a többit bozót fedi, de a közeli romatelep lakói tiszteletben tartják a régi falusi temetőt — házaik éppen a határában végződnek, néhány udvar rálóg a sírokra. A kutyák odáig futnak és ugatnak. Sikerült megtalálnunk a köveket. Barna, őszi bokrok, csipkebogyó, vörös szőlő — mintha csak egy szűrőn keresztül volna itt ez a kiválasztott világ. Egy körömnyi, néma csoda.
