Ottlik Géza szerepének fontossága jóformán megkérdőjelezhetetlen a magyar irodalom történetében, ám pontos helye, az életmű egészének értékelése és annak vizsgálata a kultusz fényében újabb és újabb kérdéseket vethetnek fel. Ugyanígy az is, hogy a nem túl terjedelmes Ottlik-korpuszról szóló annál bővebb szakirodalom tud-e új, lényegi értelmezési utakat felkínálni, illetve hogy a jelen kérdésfeltevései felől mennyire aktuálisak ezek a szövegek.
A 2012 szeptemberében a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett „Próza az, amit kinyomtatnak” nevezetű konferencia tehát nem csak az író születésének századik évfordulója miatt volt jelentős esemény a hazai irodalmi életben. Ennek az előadássorozatnak az azonos című (tehát prózává változott) kötete jelent meg — Ottlik lassú, de biztos munkamódszeréhez híven — két évvel később, a PIM Studiolo sorozatának első darabjaként.
A kötetet Szegedy-Maszák Mihály, az Ottlik-diskurzust mai napig nagyon erősen meghatározó monográfia (elég, ha a rá történő hivatkozások számát nézzük a könyvben) szerzőjének tanulmánya nyitja. Az Iskola a határon belső idejével, időszerkezetével foglalkozó szöveg kitér az írás, sőt az olvasás idejére is. Ezáltal már itt hangsúlyossá válik az életmű és a főmű hatástörténetében való vizsgálata, amely az egész kötet egyik legfontosabb tárgyát képezi. Hiszen az Iskola a határon hatása és jelentősége elvitathatatlan; elég, ha a hetvenes években kialakuló, és a mai napig tartó kultuszra gondolunk.
Ezzel a kultusszal és az Ottlik-próza hatásával foglalkozik Korda Eszter tanulmánya is: megfigyelése szerint fellelhető az ottliki hatás a „Péterek” nemzedékének irodalmában (közelebbről Nádas, Esterházy, Lengyel Péter, Györe Balázs, Parti-Nagy és Balassa Péter munkásságát vizsgálta), ám olyan egyéni kombinációkban, melyek nem feltétlenül kapcsolhatóak kauzálisan Ottlikhoz. Kordánál radikálisabb véleményt vall Németh Zoltán, aki a magyar posztmodern első jelentős könyvét látja az Iskolában. De látható a kötet olvasásakor: más irányú történeti megközelítések is érvényesek lehetnek a regény értelmezésekor. Mártonffy Marcell szerint például a mű egy, az eredetit őrző, de jelentősen átértelmezett keresztény hagyományba illeszkedik; míg Horváth Csaba a nevelődési regények kontextusában vizsgálja a szöveget, és állítja, hogy annak „kizökkent” világa nem egyezik a műfaj egyéb, az univerzum teljességén alapuló műveivel. Az irodalomtörténeti hely meghatározására felhozható érvek és ellenérvek bőséges száma talán a kérdésfeltevés jelentőségének kétségbevonását is jelenthetik. Azaz a pontos besorolás helyett talán inkább a szöveg összetettségére kellene irányítania az elemző figyelmét. Innen nézve minden bizonnyal a legjobb megfogalmazás a klasszikus modernség és a posztmodern határán lévő műre a kötet előszavában olvasható, miszerint egyszerre „közvetítő és katalizáló” szerepet tulajdoníthatunk neki.
Szintén irodalomtörténetileg érdekes Hansági Ágnes írása, aki Ottlik és Márai prózáját veti össze — Tandori nyomán. Véleménye szerint az Iskola (amellett a fontos észrevétele mellett, hogy azon kevés könyvek egyike, melyek egyszerre részei az aktív és az ún. posztulált, azaz előíró jellegű kánonnak) fontos újítása Máraihoz képest, hogy a bizonytalanság és megfoghatatlanság mint központi tapasztalat tematizálódik benne. Több tanulmány is rávilágít, hogy ezek az elemek az életmű egészére is jellemzőek, sőt mondhatjuk, hogy lényegében ugyanazokat a problémákat célozzák Ottlik főbb művei: az egyén szabadságának megélését, az arra való emlékezés folyamatát és az emlékek kommunikálhatóságának nehézségét, esetleg lehetetlenségét.
Ezen a ponton érdemes felfigyelni arra a tendenciára, hogy az utóbbi időkben jelentős hangsúly tevődik Ottlik egyéb írásaira, elsősorban a Budára. De ugyanígy izgalmas kérdések merülhetnek fel a Hajnali háztetők kapcsán, kitűnő példa erre Varga Betti tanulmánya, aki a műben lévő ellentmondásokban és „hibákban” tudatos írói szándékot lát. Elemzése szerint a kisregény Bébé festőből íróvá válását foglalja magában a két médium, valamint a valóság és a fikció kérdésének problematizálásán keresztül. (E folyamat felől nézve, olvashatjuk a remek észrevételt, új értelmezést nyerhet az „Egy festő temetése” cím is az elbeszélés legvégén.) A kisregény „ügyetlenségei” Bébé bizonytalanságainak tudhatók be, melyek a történetmesélés alapjaira kérdeznek rá és kapcsolódnak össze az egyén számára létfontosságú emlékezéssel. Varga Betti megfigyelését kitágítva, az előzőket mintegy kiegészítve, Dobos István kötetbeli szavaival mondhatjuk, hogy az életmű (egyik) központi eleme nem más, mint az „életformává tett írás” gyakorlata.
Wernitzer Julianna tanulmánya is egy vizuális elemből indul ki: egy Ottlik-rajzot alapul vevő írása a Továbbélők és az Iskola különbségeit vizsgálja. Ahogy eddig többen, ő is az utóbbi összetettségére hívja fel a figyelmet, leginkább a térkezelés és -szerkezet felől. Ez a megközelítési mód még indokoltabb lehet a Buda vizsgálatakor, hiszen a (nagy)városként elgondolt szöveg újabb elemzési módokat vethet fel. Sőt ezekhez izgalmas keretet biztosíthat a komoly irodalom- és kultúratudományi, a nagyvárosi léttel és városreprezentációval foglalkozó szakirodalom. Papp Ágnes Klára is erre vállalkozik tanulmányában, ám az eddigi elemzésekkel ellentétben megfigyeléseit összeköti Ottlik művei szubjektumképének változásával is.
Szépen kirajzolódik a kötetben, hogy a hatástörténeti vizsgálódások fontos mozzanata lehet a jövőben az Iskola és a Buda kapcsolatának részletesebb, új irányokból történő tanulmányozása. Hiszen a viszony korántsem egyirányú a két mű között: az Iskola utóbbi évekbeli recepcióján kimutatható a Buda hatása is. A motivikus vagy szerkezeti vizsgálódások hangsúlybeli eltolódásain túl még a Buda sajátos terminológiája (színes gubanc, néző-szereplő én, ingyen mozi, stb.) is észrevehető egyes, alapjában véve az Iskolával foglalkozó tanulmányokon (ilyen például Dobos István írásának eleje). Szegedy-Maszák Mihály a kötetben említi az Iskola a határon kritikai kiadásának szükségességét — amelyhez, az említett egymásra hatás fényében és Muntag Vince a Buda megjelenésének huszadik évfordulóján tartott konferencián elhangzott előadása nyomán hozzátehetjük, hogy ahhoz a filológiailag tisztázatlan utolsó regény kritikai kiadása is hozzá kell, hogy tartozzon.
A két mű közti kapcsolatot befolyásolja továbbá az is, hogy a Buda recepciója szembetűnő változáson ment át az elmúlt években, de megítéléséről egységes konszenzus nem alakult ki — láthatóan a kötet szerzői között sem. A regények közötti egyezések és hasonlóságok felmutatásán túl talán érvényes lehet Bednanics Gábor megjegyzése, miszerint leginkább a későbbi műben egyes kijelentések „életvezetési szentenciákká redukálódnak”. Első ránézésre tehát egy kevésbé összetett szöveggel van dolgunk, mint mondjuk az elődje. Ám fontosnak tartom azt is megjegyezni, hogy a regény világán belül ugyanúgy igaznak hatnak az egyes tételmondatok ellenkezői is, még ha kevésbé is artikulálódnak egyszerű(nek tűnő) kijelentésekben. A világot modellezni kívánó gondolatfutamok kritikáját is tartalmazza a könyv, ugyanúgy, ahogy az egész vállalkozásnak — a Buda megírásának — a kudarcát is. Így egy roppant izgalmas és rétegezett szöveg jön létre, aminek pontos, értő tanulmányozása kifejezetten indokoltnak tűnik.
Ezt teszi a kötetből is kiemelkedő tanulmányában Vásári Melinda, aki a regényben lévő különböző médiumokat vizsgálja egészen újszerű módon. Az írás, a festészet, a film és a fotó szerepének összehasonlításán túl központba kerül interpretációjában a (magasabb szintű) matematika is. Lehengerlő módon bizonyítja, hogy a regényben olvasható elméletek az érzések pontatlanságáról és megfogalmazhatóságáról megegyeznek a kvantummechanika alaptételeivel, melyek szintén a bizonytalanságon és mérhetetlenségen alapulnak. Sőt a Budában lévő matematikai egyenlőtlenség nem más, mint Heisenberg 1927-es határozatlansági relációjának beemelése a mű világába. Továbbá kitér a kvantummechanika matematikai megfogalmazásának alapot biztosító, a mű világát is befolyásoló Hilbert-térre — amely név meglehetősen ismerősen csenghet a mű olvasóinak. Az egyes médiumokkal kapcsolatban felmerülő kételyek mellett megjelenik a szöveg, a szavak által létrehozott tér teremtő képességének hangsúlyozása, amiben az ottliki poétika egyik legfontosabb vonását írja le. Ugyanígy izgalmas megfigyeléseket tesz Hernádi Mária is a Buda kapcsán: véleménye szerint a regényben található három álomleírás megfeleltethető a könyv három fő idősíkjának, sőt azok kicsinyítő tükreként is működhetnek.
Az Ottlik-szövegekben megjelenő művészeti ágaknak az egyes műveken túli elemzését is megtalálhatjuk a kötetben — természetesen összefüggésben az életművel. Sághy Miklós például a Hajnali háztetők filmváltozatát veti össze a kisregénnyel, és meggyőzően mutatja ki a kultusz jegyeit az eredetinél jóval hangsúlyosabb politikai kontextusban. Mészáros Márton pedig alapos rádiótörténeti bevezető után Ottlik fiatalkori, a rádiózásról szóló írásaival foglalkozik. Bemutatja, hogy az író egy lírához közeli, leginkább a zeneiség és az irodalom kapcsolatából létrejövő médiumot képzelt el cikkeiben. Érdekes kérdés lehet a későbbiekben, hogy az ebből kiolvasható irodalomfelfogás milyen összefüggésben áll az utóbbi időkben hangsúlyozott ottliki vizuális narrációval.
Látható tehát, a tanulmánykötet sokszínűségét bizonyítja a legkülönfélébb megközelítési módok együttes jelenléte. Erre további kitűnő példa Tátrai Szilárd az Iskoláról írt kognitív poétikai elemzése, amely a medvei és bébéi történetmondás stratégiáit veti össze. Lényeges meglátása, hogy a Medvétől fennmaradt kézirat semmiben nem indokolja, hogy azt önéletrajzként olvassuk, ugyanis szerzője nem teremt tér–idő-kontiguitáson alapuló kapcsolatot a történettel. Ám Bébé érzékelhetően így kezeli a rá maradt szöveget, ami által idézőjelbe kerülhet a regény hagyományos, közösségileg elfogadott olvasata. Fontos meglátás továbbá, hogy Bébéhez hasonló „hibába” esik az is, aki Ottlik szövegét önéletrajzként forgatja — a kötetben feltehetőleg erre is van példa, G. Merva Mária Ottlik Gödöllőn töltött éveiről szóló írásában. Továbbá, Tátraihoz hasonlóan, nyelvészeti perspektívából is érdekes Bednanics Gábor Iskola-elemzése. Az Ottlik-mondatok aforizmává válásának jelenségéről olvashatunk nála, amit a mondatok sajátos nyelvi és performatív teljesítményével indokol részletes érvelésen keresztül.
Ilyen és ezekhez hasonló kérdések és értelmezési utak merülnek fel tehát a rendkívül változatos konferenciakötetben. Ám annak igazi ereje a további kérdések és újabb válaszok ösztönzésében áll.
Megjelent a Műút 2014047-es számában