Kakiló hercegnő

A folyóparton kisgyermekes család. Egészen közel a vízhez. A kislány kagylóhéjakat gyűjt, mert lenyűgözi a természet, az apuka kavicsokat keres, kacsázásra alkalmas alakúakat, hogy azokat eldobva egyrészt szórakoztassa magát, másfelől bekapcsolt nála a régi reflex. Egy, a gyerekkor ősi, mitologikus mélységeiből eredő megfelelési kényszer, mely szerint az igazi férfi kiválóan tud kacsázni. Édesanyjától hallotta ezt. A gyereket az első dobás köti le csupán (8-at, anyuka szerint azonban csak 7-et pattan a vízfelszínen a kavics, ez később vita tárgyát képezi majd, mikor átmennek a szomszédhoz egy spontán esti grillpartira), utána csak a kagylókkal foglalkozik. Anyuka leül a vízhez, egészen közel a folyó és a part találkozási pontjához, őt a víz nyűgözi le, mert olvasott egy keleti könyvet a víz információmegtartó képességéről. A könyvben volt egy rész, amiben valami szerzetes egy tó mellett ülve imádkozott a víztömeghez, szeretgette, dicsérte. Ettől aztán a víz molekulaszerkezete állítólag kedvező irányba változott. A nő most megérinti a vizet és azt mondja: szeretlek. Csak magában mondja, mert a víz így is megérti (a gondolatok által, ahogy olvasta ezt), másrészt, nem szeretné, hogy a férfi meghallja ezt. Attól tart, kinevetné a harmincas mérnök, mert a mérnökökről tudvalévő, hogy földhözragadt emberek. Déli irányból hajó közelít, amire a férfi hívja fel családja figyelmét. Az árral szemben, lomha mozdulatokkal nemzetközi személyszállító hajó úszik. Egy másodpercre mindannyian arra néznek, aztán ki-ki folytatja, amit előtte; a nő a folyóvizet szereti, a kislány kagylóhéjakkal játszik, a férfi a tökéletes kacsázó kavicsot keresi, majd dobás előtt elpróbálja, mintegy eljátssza a mozdulatot, amivel majd élesben is elhajítja a lapos, kerek követ. A kislány anyja mellé ül a finom sóderágyban. A hajó már egészen közel van, már tisztán kivehetőek a fedélzeten jövő-menő külföldi utasok. A szomszédos horgászok összesúgnak, majd halkan nevetnek a parton ülő nőn. A férfi félreérti ezt és arra gondol, legközelebb nem fogja engedni, hogy ezt a zöld ruhát vegye fel a felesége, az egész part rajtad röhögött, mondja majd este. A horgászok nem a ruhán nevettek. A nő integetni kezd a hajón utazóknak, a kislánya utánozza őt, a hajóról néhányan visszaintegetnek, ami mélységes örömöt jelent a kislánynak és büszkeséget az édesanyának. Miután elhalad előttük, még messzire követik tekintetükkel a hosszú, fehér hajótestet. Két perccel később, a hajócsavar keltette hullámok elöntik az anyukát és a gyereket. A női táskát rövid ideig felkapja, megemeli a víz. A nő nadrágszára vizes lesz, a kislányé egészen térdmagasságig. A gyermek hangos sírásba kezd, mert megijedt a hirtelen hullámzástól. A nő először félreérti, arra gondol, talán valamit rosszul csinált a folyóvíz szeretésével, de néhány pillanat múlva megérti az összefüggést a hajó és a hullámok közt. A férfi kissé pökhendien fölényeskedve, utólagos oktató beszédet intéz családjához, melyben többször elhangzik: gondolhattátok volna és az, hogy legalább neked lehetett volna annyi eszed. Apjától és nagyapjától hallotta ezeket így, csak más körülmények és más személyek kapcsán. A nő a folyóhoz fordul és akaratán kívül félhangosan mondja a víz felé: pedig én szeretlek. A férfi ezt félreérti, magára veszi, rámosolyog a nőre. Jól van buksikám, mondja a nőnek, mert nagyapjától és apjától is így hallotta. A kislány halkan hüppög, haragszik a folyóra, aztán megnyugszik, újra érdeklődni kezd a kagylóhéjak iránt. A mérnök árnyékba vonul, lefekszik a plédre. A kislány megéhezik, szendvicset kér és teát a termoszból. Mindhárman esznek. Táplálkozás közben a mérnök a túlparti hegyre épített várat nézi és arra gondol, hogy mennyi ideig tarthatott, amíg felcipelték oda az építőanyagokat. Aztán elképzeli, hogy a meredek hegyoldalon, sorozatos balszerencsés véletleneknek köszönhetően lebucskázik és odalent felismerhetetlenségig összeroncsolódva becsapódik egy személyszállító kisbusz. Újabban, mikor ideges, autós baleseteket képzel el, milyen helyszíneken mennyire és hogyan törnének össze a járművek. Gondolt már arra, hogy pszichológushoz fordul ezzel, de mivel kissé szégyelli, nem merte felhozni még otthon a témát. A felesége, miután megnézte, mit néz a mérnök azon ábrándozik, hogy ha ott fent lakna, milyen szép kilátás lenne az épületből. Milyen jókat lehetne főzni. Udvari vadászatokra gondol, ahol mint hercegnő vesz részt, szép ruhában, hajbókoló udvari kísérettel. A kislány, látva, hogy családja uzsonna közben a várat bámulja, szintén odanéz, de mielőtt még bármi is eszébe juthatna, apja szól hozzá. Elmagyarázza a sötét csíkot a várfalon, mely szerinte a középkori budi kivezetése volt, tehát az udvar népe folyamatosan lekakilta a várfalat. Jobb kint, mint bent, nemde, fejezte be cinkossággal hangjában, vigyorogva. A kislány kuncog, mert neki nem szabad ilyenről beszélni, csak apjának, és a gyermeket apjának ezen kiváltságos helyzete boldoggá teszi és büszkévé. Az anyuka hümmög, mert tele van a szája turistaszalámis szendviccsel, könyökkel oldalba böki a mérnököt, hogy jelezze rosszallását a férfi nevelési módszerével kapcsolatban. Az uzsonna végeztével a férfi összeszedeti kislányával a játékait, hét kagylót engedélyez hazavinni. Megnézi hátulról a pakoló feleségét, annak ruháját, majd sanda pillantásokat vet a szomszédos horgászokra. A horgászok búcsúzóul magasba emelik a kezükben tartott sörösdobozokat, barátságosan biccentenek a családnak és miután az kellő távolságba került, még egyszer összenevetnek a hullámos eseten. A fagylaltárusnál a kislány anyja kezét fogva kérdezi meg, hogy ha hazamennek, lekakilhatja-e a házfalat, mint a hercegnők a várban.