„Van egy különös szenvedélyem
A hatalom
Szeretem hogyha kinn van a képem
A falakon”
(Európa Kiadó)
Láthattuk, hogy a hatalom csak a szuverenitásra törekvő, szuverenitását őrző ember számára lehet közömbös. Aki viszont hatalmat akar, annak szüksége van a hatalomra. Mivelhogy a hatalom viszony, ezért alárendeltekre is szüksége van. Miként az alárendelteknek is fölérendeltekre. A kétféle karakterben közös, hogy hierarchikus viszonyokban gondolkoznak. És amint azt a múlt héten láthattuk, a legalul lévő alárendeltnek is szüksége van valamennyi hatalomra valaki vagy valami fölött, és ha alkalma adódik, ki is használja.
Szuverén embernek is lehet hatalma, mintegy mellékesen, tevékenysége szükségszerű velejárójaként. Azonban annak, akinek hatalma van, állandóan vizsgálnia kell a motivációit — vajon nem kezdett-e el függeni a hatalmától? Az eredeti, konkrét tevékenységgel kapcsolatos cél elérése érdekében megfelelően használt eszközként tekint-e rá? Képes-e lemondani róla, elengedni és anélkül élni? Mert amiként az alávetettséghez hozzá lehet szokni, és szükséges jóként tekinteni rá, ugyanez a hatalomra is igaz. A hatalom megszokása a hatalomtól való függéshez vezet. A demokráciákban például épp ezért törekszenek olyan társadalomvezetési megoldásokra, ahol bizonyos időn túl nem gyakorolhatja a hatalmat ugyanaz a személy. (Ez persze csak a választott tisztségekre igaz.) Ha valaki elkezdi azonosítani magát a szerepével, melyet betölt, akkor könnyen úgy érezheti, hogy a hatalom a személyes tulajdonságai közé tartozik. Például akkor is, amikor sétál az utcán. Pedig aki sétál az utcán, az gyalogos. Sétáló. Egy a sok közül. Ha a disszonanciát nem tudja feloldani, leszokik a sétáról.
Kevés olyan hatalmi csúcs létezik, amely fölött ne lenne még valaki. Egy még magasabb csúcs. Akinek az életében tehát a fölérendeltség a fő motívum a háromból, az általában alárendelt is egyben. Törekszik a hatalomra, a nagyobb hatalomra, de idővel elérkezik lehetőségei korlátjához. Hierarchiában gondolkozik — mint a többi fölé- és alárendelt. Azt akarja, hogy tiszteljék a tekintélyét, a megszerzett hatalmát, és ő is tiszteli a tekintélyt, az övénél nagyobb hatalmat.
Azokban a társadalmakban, amelyeknek uralkodó eszméit nem a szuverén emberek képviselik, meghatározó fogalom a tekintély, a tekintély tisztelete. Ahol nem szuverén emberek gyakorolják a hatalmat konkrét tevékenységük szükséges velejárójaként tekintve arra, ott az emberek többsége hierarchikus rend szerint tekint önmagára és a többiekre is. Ott a megmondom neki és a megmondják nekem működik a megbeszéljük helyett.
Politikai példával élve: nem azt mondják: mi így csináljuk, ők úgy csinálják, hanem ezt: mi jól csináljuk, ők rosszul. Következő lépésben ez már így néz ki: mi jók vagyunk, ők rosszak. Harmadik lépésben pedig: mi jók vagyunk, tehát jól csináljuk, ők rosszak, tehát rosszul csinálják.
Az a társadalom, amely nem képes rá, hogy elegendő szuverén személyt neveljen ki, arra ítéltetett, hogy alávetettségükkel elégedett, hatalmukhoz ragaszkodó, tekintélytisztelő emberek nagy többsége által meghatározott közösségben éljen. Szuverén személyt viszont csak szuverén személy képes nevelni. A társadalmi változás folyamata tehát meglehetősen lassú. És olykor a visszájára is fordulhat.