Pista messziről

Óbuda. Laktam ott, megszerettem. Most csak átutazom, hazafelé, Piliscsaba felé. Török félhold a faluház fölött. Aki nem tudná: az a kilométer hosszú panel, amivel szembe találja magát az ember, ha lehajt az Árpád hídról a Vörösvári útra. Egyszer kíváncsiságból megszámoltam a lépcsőházakat és a lakásokat. Tényleg ezer lakás. Négy-ötezer ember lakhatja. Jó néhány jegyzett település van a Kárpát-medencében, amelyet jóval kevesebben laknak. Faluház. Igen. Elnézem, míg csöndesen morog alattam a busz, befogadva a kiutazókat.

Óbuda. Laktam ott, megszerettem. Most csak átutazom, hazafelé, Piliscsaba felé. Török félhold a faluház fölött. Aki nem tudná: az a kilométer hosszú panel, amivel szembe találja magát az ember, ha lehajt az Árpád hídról a Vörösvári útra. Egyszer kíváncsiságból megszámoltam a lépcsőházakat és a lakásokat. Tényleg ezer lakás. Négy-ötezer ember lakhatja. Jó néhány jegyzett település van a Kárpát-medencében, amelyet jóval kevesebben laknak. Faluház. Igen. Elnézem, míg csöndesen morog alattam a busz, befogadva a kiutazókat.

Volt saját kocsmája, a Dunától távolabb eső oldalán. Afféle panelkocsma. De óriási kivetítőn nézhettük három méterről a vébédöntőt, amikor Zidane elveszítette uralmát az idegei felett, és a kurva digók megnyerték, amit nem érdemeltek meg. Mondhatom így, nem csak a magam nevében beszélek: az egész kocsma ezt a meccset látta, nem csak én és a kollégáim. Tudom, hogy vannak, akik más meccset láttak, például azt, amikor a baromarcú Zidane lefejelte az egyik leendő világbajnokot. Panelkocsma, panelkocsma, de ott, akkor: mint valaha a Schlosserben. Ha valaki tudja, mi az az Óbuda, tudja, miről beszélek. Majd mesélek a Schlosserről is alkalomadtán.

A faluháznak volt saját boltja is, éjjel-nappalija. Híres. Egy non-stop, ami tényleg nem zárt be soha. Mindig volt friss kenyér. A mindig, az az éjjel kettő, reggel hat, délután három, este nyolc. Mindig. Persze, egy ilyen híres boltot nem a friss kenyér tart el. Hanem egy falura való alkoholista az ampullákból, kétdekásokból, félliterekből, kannákból, sörökből. Ebből lesz a friss kenyér és a kedvenc cigarettám. Tudja a Pista, mit veszek, ott veszem, hát tart egy kartonnal. Én meg tudom, hogy bármikor lesétálok — öt perc, és a bármikor, mint fent — tehát én meg nem tartok otthon kartonnal. Nem olyan nehéz ez.

A Pista valójában nem a tulajdonos volt. A tulajdonossal sose találkoztam, se reggel, se délben, se este, se éjjel. Egyszer se. Olyan volt ő, mint az Úr: megalkotta ezt a boltot, a lányok tizenkétóráztak, a Pista pedig ott élt. Ő volt a bolt hajléktalanja és mindenese. Ott lakott, ahol már a rómaiak is laktak. De csak ritkán, néhány órára ment aludni. Ő rakta ki a zöldséget, a kenyeret. Ő söpörte a leveleket ősszel, tolta a havat télen, tette ki a virágládákat tavasszal, locsolta a flasztert nyáron. Ő nyúlt be a szűk kis helyen a nehezen elérhető polcokra, és adta kézbe a kért terméket. Szedte össze az üres üvegeket, csitította a bolt előtt fogyasztó sorstársakat. Ő volt a bolt.

Telt-múlt az idő, és jött egy rendelet: este tíz után nem lehet alkoholtartalmú italt eladni. És nem telt bele két hét, a bolt elpusztult. A mindig friss kenyerével és a kedvenc cigarettámmal. Az Úr Illésként elviszi mind. Azóta lettek nemzeti dohányboltok is, de hát kétszer nem lehet meghalni.

Azóta egyszer láttam Pistát, amikor átvágtam a Szentendrei út alatt az ótépé felé — ott feküdt a rómaiak között. Egy hajléktalan. A faluház azóta színes szigetelést kapott pályázati pénzből, tetejére napkollektorok kerültek. Csillognak a napfényben, mint korona ágai. Ha alkalmas időben érkezünk, megfelelő irányból.